A társadalomtudatos drámai komédiáiról ismert Judd Apatow (40 éves szűz, Ki nevet a végén?, Kész katasztrófa stb.) legújabb alkotása, a Staten Island királya a magyar VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan párdarabjaként is érthető. Kár, hogy a végére kifogy belőle a szufla.
Az soha nem volt könnyű kérdés, hogy ha az ember jogilag is felnőttnek számít, akkor mit kezdjen az életével. A tengeren innen és túl számos drámai vígjáték foglalkozik a fiatal felnőttek életkezdésének tragikomédiájával, illetve térképezi fel, hogy milyen lehetőségeik vannak a fiataloknak arra, hogy beteljesítsék, amit elvár tőlük a társadalom. Van már munkád? Na és önálló egzisztenciád?
Barát/barátnő? Mikor fogtok összeházasodni? Hány gyereket akartok? Ezek a kérdések záporoznak a huszonévesekre és a kora harmincasokra is,
és bizony nem mindenki tud rájuk felelni, ráadásul az egyén vágyai a társadalmi elvárásokkal sokszor kerülnek konfliktusba. Magyar viszonylatban a Rám csaj még nem volt ilyen hatással, a Szezon, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy a Rossz versek, a tengerentúlon pedig a Shop Stop, a címében is beszédes Henyék vagy Richard Linklater másik filmje, a Sráckor feszegette ezeket a kérdéseket. Judd Apatowtól sem állnak távol a generációs problémák, például legismertebb művében,
A 40 éves szűzben a kapuzárási pánik témáját járta körül. Legújabb dramedyje, a Staten Island királya pedig a másik kérdéssel, a kapunyitási pánikkal foglalkozik.
Judd Apatow műve önéletrajzi ihletésű történet. A címszereplőt játszó és a forgatókönyvet is jegyző Pete Davidson ugyanis nemcsak hogy maga is a New York City-i Staten Islandről származik, hanem akár a főhős, Scott édesapja, úgy Davidsoné is tűzoltó volt, és életét veszítette bevetés közben, amikor a főhős és a színész még gyerekek voltak. Magát a filmet is Scott M. Davidsonnak, a színész-író édesapjának dedikálták, aki a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követő mentési munkálatok során halt meg. Habár a film szerint a hős édesapja nem a 9/11, hanem egy hoteltűz következtében veszítette életét, mind Scott, mind Pete Davidson gyerekkorában nagy törést jelentett az apa halála, és mindketten önpusztító életmódjukba menekültek. Ám míg Davidsont kirántotta a gödörből a stand-up comedy és a színészi karrier, addig
Scott még huszonévesen is csak álmodozik arról, hogy egy nap elismert tetoválóművész legyen, egyébként csak sodródik és bandázik,
léhűtőként tengeti mindennapjait, az önálló egzisztenciára reménye sincs, ráadásul komoly párkapcsolatba sem mer belekezdni, amit barátnője, Kelsey nehezményez. A férje halála után helyét édesanyja, Margie sem találja, tulajdonképpen mindkettejükben a céltudatos Claire, Scott testvére próbálja tartani a lelket, és az anya őt jobban is szereti, mert fényes jövő, főiskola előtt áll, ellenben fiával, akit nem nagyon érdekel a tanulás. Egy nap azonban férfi áll a házhoz Ray, egy másik tűzoltó személyében, aki udvarolni kezd Margie-nek, és akit a cinikus Scott nem fogad túl szívélyesen, sőt elhatározza, hogy megszabadul tőle valahogy, mert atyáskodásával és fontoskodásával veszélyezteti pozícióját a „Mama Hotelben”. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy az elvált férfi rábízza kisgyerekeit a léhűtő fiúra, akikkel összebarátkozva megindul egy pozitív irányú változás Scottban.
Judd Apatow és Pete Davidson mesterien összefésülték az önéletrajzi ihletésű nemzedéki kallódástörténetet, illetve a kései „felnőtté válási” drámát a komédiával.
A humor pedig azért működik nagyon jól, mert ismerős, emberi karakterek jelennek meg a filmben.
Mindenkinek vannak hibái, de valamilyen szempontból mindegyik hős kedvelhető, életszerű is. Azaz senki sincs túlkarikírozva, Apatowék nem akarnak kényszerűen megnevettetni. A humor forrása éppen az a tragikomikus életszituáció, amely nagyon is aktuális, a Scott nemzedékét, az Y generációt érintő problémából fakad. Azaz sokan ráismerhetnek saját, hasonló hibáikra, aki pedig önmagán tud nevetni, az már jó úton halad a változás felé.
A VAN-hoz hasonlóan a Staten Island királya is azért lett komédia, mert ha a főhősnek vannak is testi-lelki betegségei, valójában nincs tragikus helyzetben,
csupán egy lebegő létállapotban. Groteszk figura, aki a „meg nem értett (élet)művész” szerepében tetszeleg, talán még „királynak” is képzeli magát, közben pedig – mint arra Ray is rávilágít – az édesanyja és a testvére nélkül egy elveszett bárány. Ebből és Pete Davidson remek, természetes játékából fakad megannyi komikus szituáció.
A főhős groteszk létállapotát zseniálisan leképezi már külső megjelenése is: agyontetovált teste egy menő gengszter benyomását kelti, holott Scott lúzer
(bár egy piti rablásba belekeveredik, de aktívan nem vesz részt benne). Teste pedig abból a szempontból is fontos, hogy tükrözi, megvan a tehetsége a tetoválásához, szó szerint magán hordozza „híres mestersége címereit”, azonban nem tudja áttörni saját teste korlátait, nem képes elérni azt, hogy ne csak befogadja, hanem adja is a tetoválásokat. Azaz míg az ő testét beborítják a különböző figurák, addig ő másokon csak kísérletezget, és sokszor ezek a kísérletek is kudarcba fulladnak részben azért, mert kliensei nem tűrik az ezzel járó fájdalmat.
Scott groteszk helyzete visszavezethető a traumára, hogy hiányzik az életéből az apa, de sok olyan történetet ismerünk, amelyben éppen az apa hiánya inspirálja a hőst a cselekvésre
(elég csak Szabó István Apa – Egy hit naplója című filmklasszikusára gondolni). Scott viszont nem cselekszik, csak lődörög, és ennek nem is annyira az apa halálához van köze, hanem ahhoz, hogy a társadalmi és családi közeg nem inspirálja. A fiúé nem egyedi eset, hiszen olyanokkal lóg, akik még bűnbe is csábítják ahelyett, hogy löketet adnának neki baráti támogatásukkal. A tetoválószalonban vagy alkalmi munkahelyein pedig Scott szintén a lehúzással, a demotiváltsággal és a gorombasággal szembesül, amelyek arra sarkallják őt, hogy maga is cinikusan álljon az emberekhez és a világhoz,
szarkasztikus beszólásait pedig támadóira zúdítva még inkább elvágja magát a „normálisaktól”.
Persze Judd Apatow művének az is egy nagy kérdése, hogy mi a „normális”. Igaz, a Staten Island királya azért állást foglal annak ellenére, hogy javarészt távolságtartó, inkább minimalista-realista stílusban meséli el a történetet. Claire mint pozitív, aktív támogató figura egy „helyes” utat jelöl ki a sztoriban, amelyet ideális lenne követnie az iskolát is elszúró Scottnak. Mindez azért problémás, mert amúgy Ray szálán a film éppen azt bizonyítja, hogy a „helyes út” is csak egy ideológia.
Az előző generáció, az apák nemzedékének tagjai a tipikus amerikai hős jellemvonásait igyekeznek magukra erőltetni,
illetve egy ennek szellemében konstruált ideális képet közvetítenek a fiatalság felé, ennek ellenére maguk is hibát hibára halmoznak, és elcseszik az életüket. Ray például rossz férj és rossz apa, legalábbis a volt felesége elmondása szerint, ennek ellenére a férfi mégis az életről próbálja kioktatni az általa már csak művészi vénája miatt is lenézett Scottot mindaddig, amíg a ravasz, cinikus bosszúálló fiú meg nem tudja az igazságot a férfi exétől.
Kettejük konfliktusában nagyon érdekes és hiteles kérdések merülnek fel: nemcsak a tengerentúlon tapasztalható az a probléma, hogy a kétkezi munkás és az értelmiségi lenézik egymást, egyik sikertelenségét a másik a társadalmi körülmények figyelembe vétele nélkül, pusztán az egyén vagy az adott szakma (inkább vélt, semmint valós) defektusaival próbálja magyarázni. Ahogy Scottnak megvan a véleménye a dolgozó „konformistákról”, úgy pótapajelöltje is előítéletes a Scott-féle életművészekkel szemben. „Bezzeg, amikor mi voltunk fiatalok” – ez Ray és generációja mottója is lehetne, holott a „bezzeg” egy olyan korra vonatkozik, amelyben még teljesen más körülmények uralkodtak, mint Scott idejében. Ezzel összefüggésben a Staten Island királya arra ösztönöz, hogy feltegyük magunkban a kérdést:
ha mindenki tűzoltó, mérnök vagy pénzügyi szakember lenne, a Scotthoz hasonló művészlelkek pedig nem léteznének, akkor milyen hely lenne a világ.
Habár ez a film egyik (ha nem a) legérvényesebb és legfontosabb kérdése, Judd Apatow és társai mintha meghátrálnának a cselekmény utolsó harmadában, ezzel összefüggésben pedig maga a cselekmény is kezd ellaposodni. Eleve problémás, hogy Apatowék Claire-t nem mutatják be kellő mélységben, így a lány nagyjából egydimenziós karakter marad, aki ugyan Scotthoz hasonlóan kicsit szurkálódós, mégis helyén van a szíve, sikerorientált és pozitív példaként áll nemcsak a főhős, de a néző előtt is. Ezzel szemben éppen Scott élete tűnik fel teljes mértékben zsákutcaként, holott a bandázását és a motiválatlanságát leszámítva nagyon is lenne legitimitása annak, amit ő szeretne. A tetoválás sokak státuszszimbóluma, fontos jelkép, ami ha nem is feltétlenül az egyén valódi személyiségét fejezi ki, de tükrözi vágyát arra vonatkozóan, hogy olyanná váljon legalább a társadalom szemében, amilyennek a tetoválásai láttatják őt.
Claire kidolgozatlanságával, az ő, társadalmi normák szerint járt életútja buktatóinak elhanyagolásával azonban a Staten Island királya akarva-akaratlanul is hatályon kívül helyezi Scott vágyálmát, amelynek beteljesülését legalább annyira akadályozza a társadalmi közeg, mint ő maga. Holott számos példa van arra a művészetek világában, hogy egy tehetség a hivatalos intézményrendszer támogatása nélkül, azon kívül is tudott érvényesülni, ha sikerült megtalálnia a megfelelő „mecénásokat” – a film antihősének nincs ilyen szerencséje a tetoválóművészettel szemben alapvetően ellenséges szociális és családi környezetében.
Igaz, a Staten Island királya a cselekmény utolsó harmadára eljut egy olyan konklúzióig, amelyben a klasszikus hollywoodi filmekhez hasonlóan az ellentétes minőségek kibékülnek, azaz Ray és Scott is engednek, nyitnak egymás felé, valamint az apakomplexus is enyhül bizonyos szempontból. Ám ezt követően még 15–20 perc marad a játékidőből,
ami pedig a zárójelenetekben történik, nem eléggé érdekes, nem tesz hozzá érdemben ahhoz, amit addig láttunk.
A zárójelenetet megelőző képsorok, Scott és barátnője végső párbeszéde nem túl erősek, főleg az említett katartikus jelenetekhez képest. Mindez abból is fakad, hogy akár Claire-t, úgy a barátnőt, Kelsey-t sem sikerült megfelelő mélységben kidolgozni.
Ettől függetlenül jó kis film a Staten Island királya, ami elsősorban Pete Davidson alakításának és karaktere fanyar humorának, valamint a talajközeli, átélhető, nemzedéki problémákat exponáló sztorinak köszönhető. Judd Apatow műve persze nem váltja meg a világot, sem az Y generációt, sőt ideológiai ellentmondásai miatt még kicsit össze is zavarhat, ezért érdemes kritikus szemmel nézni, mert igenis több a járható út annál, mint amennyit a film felvázol.
Staten Island királya (The King of Staten Island), 2020. Rendezte: Judd Apatow. Írta: Judd Apatow, Pete Davidson, Dave Sirus. Szereplők: Pete Davidson, Bill Burr, Steve Buscemi, Bel Powley, Marisa Tomei, Maude Apatow. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
A Staten Island királya a Magyar Filmadatbázisban.
