A Highgate dombon
Késő július, és Coleridge halott.
A temetési menet
végigkígyózik az utcán,
helyiek ácsorognak a sövénynél,
kéz a kézben, fej lehajtva,
kalapjuk a mellükre eresztve.
A porlocki ember is félreáll a többivel.
A menet átcsorog a Highgate
templom kapuján.
Összeszűkül a bejárat komor boltívénél.
Mi is még?
Válogatott szavak hangzanak.
Egy dobozt engednek a földbe.
A gyászolók lassan szétszélednek,
akár képek egy folyó felszínén,
melybe egy követ hajítottak.
Önarckép sötétben (cigarettával)
Elaludni, álmodni is
talán? Esélytelen.
Hajnali 4. Éber vagyok,
akár egy állat
jelenléted és a hiány közé bezárva.
Az álmatlanság birodalma.
Az ablakpárkánynál vékony lángról
cigarettára gyújtok, figyelem az utcát,
kimerevített film, borostyán színbe vonva,
ahogy felhőszakadás után felpuhul.
A nárciszokon túl,
a Magdalen Green-en egy jármű lassan
szórja fényét végig a Riverside Drive-ra,
az élet jele;
két hónapja már,
mióta „továbbálltál”,
a kocsid, mit nem vittél még magaddal,
csak vár, az esőcseppek rajta, mint a buborékfólia.
Most mondhatnám
azt is, hogy
az autók, mint a háziállatok, kicsit a gazdájukra ütnek,
de nem „megyek bele”,
ahogy ezt néhányan mondanák,
pláne, hogy csak egy rozzant Nissan Micra.
Azt sem kell tudnod, hogy
éjjelente titokban elviszem egy körre
a lámpafénybe vont néma városon át
– csak aggódnál –,
vagy még rosszabb, és azt sem, hogy Morrissey
a magnóba begyűrve most már mindörökké.
Nem. Minden rendben, csillogó dísztárcsák,
az ülések, akár egy pár függőleges sziluettje,
a műszerfalon az apró villogó
fény szerintem a riasztó.
Egy versben lehetne
akár szívverés vagy pulzus.
Vagy magányosság: a virrasztása.
Vagy csupán egy világítótorony-ritmusú
csillanása valakinek, valahol, ahogy a sötétben cigarettázik.
Fordító: Lauer Péter
Borítófotó: Phyllis Christopher
