Az írói pályakezdés témakörében jó néhányan megszólaltak itt, a KULTer.hu felületén az elmúlt időszakban. Ezekhez az esszékhez kapcsolódva írtam meg ezt a szöveget, mely elsősorban az élményeimről, az elmúlt bő másfél évtized írással (is) töltött éveiről, és az azokban szerzett tapasztalataimról szól. Nagyon távol áll tőlem az, hogy bárkinek is meg akarjam mondani, hogyan válhat íróvá, de abban hiszek, hogy egy ilyen személyes összefoglalás hasznos lehet. Az írás számomra a folyamatos (át)alakulás, amelyben egyszerre lehetek önmagam és valaki nagyon más is.
Azt hiszem, hajlamosak vagyunk elhamarkodni a dolgokat, időnként túl hamar örülni, és könnyen megtörténhet az, hogy amikor benne vagyunk egy tevékenységben, meggyőződésünkké válik, hogy jól megy, és eltelít minket a nyugalomnak tűnő lustaság, miközben mennyivel hasznosabb az, hogy amikor zajlik egy folyamat, azt érezhetjük: nehéz, szenvedés, nyűg, és hogy csak utólag fogjuk föl kínzásának jelentőségét, lényegét.
A „Hogyan induljunk el a(z írói) pályán?” vagy a „Hogyan lesz/lehet valakiből író?” – kérdésekre az az első reakcióm, hogy elbizonytalanodom, kissé elszörnyedek.
Megkaptam ezeket a kérdéseket sokszor én is, feszengtem is miattuk rendesen. Na nem azért, merthogy ne lehetne órákon át taglalni, hogy nekem így, valaki másnak meg esetleg úgy alakult ez a történet, hanem mert az ilyen diskurzusok alkalmával legtöbbször azt érzem: csak látszólag beszélünk a lényegről, valójában nagyon is elsiklunk felette. Miután a húszas éveim során elég sok szöveget megírtam, egyre inkább úgy éreztem, nem az a fontos számomra, hogy íróként definiáljanak, sőt, ha ez valamilyen módon megtörtént, azon kaptam magam, hogy zavarban vagyok. Például, ha ültem egy társaságban, és egy ismerősöm bemutatott valakinek,
és váratlanul azt mondta rólam: M. író. Sokkal fontosabb lett volna odáig eljutni, hogy azt mondja: olvastam tőle itt és itt egy jó szöveget, olvasd el te is.
De ez csak a legritkább esetben történik meg, még akkor is, ha az embernek egyébként akad jó szövege, és még publikálta is, egyszerűen azért, mert nagyon kevesen olvasnak. Főleg kortárs szövegeket, ugyebár, ami előtt én régóta értetlenül állok, mert hát mi érdekelheti jobban az embert, mint az a világ, amiben él, azoknak a gondolatai, akikkel akár párbeszédet is folytathat, ha úgy hozza az élet, de erről, vagyis az olvasási szokásokról nyilván egy másik esszében kellene részletesebben szót ejteni. Az azonban még mindenképp hozzátartozik ehhez, hogy ez az alapállás mintha nem kizárólag a nem író olvasókra volna igaz, hanem ránk is. Azokra, akiknek nemcsak hogy egyfajta kötelessége volna olvasni mindazokat, akikkel egy térben és időben alkotnak szövegeket, hanem „érdeke” is, csakhogy mi sokszor megspóroljuk magunknak ezt a tevékenységet, gyakran lustaságból, félelemből és gyávaságból, esetleg nagyképűségből, ezt most szintén nem részletezem, bogozza ki mindenki magában, ha szeretné.
Ez az íróságmagyarázat nemcsak azért kellemetlen, mert egy buliban vagy egy családi ebéd közben nem nagyon lehet elmagyarázni, mit is jelent írónak lenni, mitől is vagyok író (egyébként is, miért nekem kellene elmagyarázni ezt?), hanem
mert alapjában véve tényleg nehéz róla beszélni, magáról az írásról,
hiszen többek közt pont azért ír az ember, hogy ne beszélni kelljen. Amúgy pedig az emberek elsősorban József Attilát, Rilkét vagy mondjuk Kafkát tartják írónak, tehát olyasvalakiket, akik, amíg éltek, ugyanúgy küzdöttek ezzel a problémával, mint mi ma, de akik már halottak, és így persze rögzültek. Ők az írók, nem is lehetne másként gondolni már rájuk (ha jól tudom, Kafka javasolta az építkezéseken védősisak használatát először Prágában), miközben úgy fest: ránk, itt is nyilván elsősorban a fiatalokra utalok (bármit is jelent az, hogy fiatal), annyiféleképpen lehet gondolni, csak valahogy pont íróként nem.
Ez a téma egyébként is legtöbbször nem beindítja, hanem egy-két kötelező kört leszámítva megöli a beszélgetést,
mert a kortárs szerzőnél talán csak a vele szemben ülő olvasónak kínosabb, hogy valamit személyesen mondani kellene/illene egy (kortárs) művel kapcsolatban. És ez talán elsősorban a manapság annyira látványos telítettségről (rengeteg könyv van), a kockázatvállalás-érzéshez tartozó kellemetlenségről (drágák a könyvek), és az ez utóbbihoz kötődő bizalmatlanságról (annyi szerző van) szól, abból fakad. Abból a nyilvánvaló, ám nagyon is kezelhetetlen körülményből, látványból, (hír)folyamból, ami ömlik mindenhonnan, ahová csak nézünk. „Kit/mit válasszak?”, teszi föl az olvasó magának a kérdést, és leggyakrabban mégiscsak a könyvesboltok polcainak tetején heverő kötet és/vagy egy bevált klasszikus név-cím kerül elő abban a rövidke, kimetszett szabadidőben.
Egy fiatal szerzőnek azon kívül, hogy számtalan másik fiatal szerző van a porondon, azért is lehetetlenség meghatároznia önmagát, vagyis hogy író-e, vagy csak képzeli magáról, hogy az, mert nem olvassák. Mivel csak elvétve érkeznek valóságos, elmélyült, alapos visszajelzések még a szakmán belülről is („közöljük” vagy „sajnos nem közöljük” válaszok), és leggyakrabban csak instant dolgokról van szó: lájkok, egy-két odavetett szívecske vagy „Huh, de odab@szott” kommentek. Valljuk be, ez hosszútávon egyrészt könnyen tévútra vezethet, másrészt valószínűleg kevés is. Gyakran tapasztalom, hogy ebben a célorientált közegben, abban a (tév)hitben, hogy „bármire képesek vagyunk”,
hajlamosak sokan úgy gondolni az írásra, mint egy kvázi könnyen elsajátítható, kissé mechanikus dologra,
ahol ha megtanulunk bizonyos fogásokat, alapszabályokat, ha átéltünk rémes élményeket, vagy egyszerűen csak jó sokat csináljuk, akkor oda fogunk érni, ahová szeretnénk. De mit szeretnénk? Mi is az a cél? – ha már célról kell beszélni. Hogy sikeresek legyünk? Hogy hátba veregessenek? Plakátokon szerepeljen a könyvünk, az arcunk? Hogy ebből éljünk, (sok) pénzt keressünk? Tényleg, mit jelent egyáltalán írónak lenni?
A hitben, hogy bármivé válhatunk, leggyakrabban a félünk-attól-amik-lehetünk, vagy pont hogy a fogalmunk-sincs-mik-vagyunk testesül meg.
A siker érzete, a folyamatos jelenlét, és annak a lehetősége, hogy már a valódi kiforrottság előtt a világ elé tárhatjuk alkotásainkat, gyakran megfoszt minket a valódi munka (merthogy ez igenis munka) élményétől, lehetőségétől, a türelem gyakorlásától, ami ebben az esetben különösen lényeges. Én magam is elkövettem ezeket a hibákat, igen alaposan, és olyan szövegeket publikáltam, amiket nemhogy jobban át kellett volna gondolni: ki kellett volna satírozni, időben törölni kellett volna a gépemről. A figyelemre, a következetességre, a koncentrációra vagy épp az önkritikára való képtelenséget,
az igényesség hiányát egyre inkább megtapasztalom
az egyéb – például az online térben zajló – munkáim/együttműködéseim során is bőven. Mindez, ami körülöttünk és velünk történik, attól foszt meg, hogy átérezzük: megdolgozni valamiért nem azért kell, mert a főnökünk azt mondta, hiszen ha nem tesszük, kirúgnak, és nem lesz tej meg kenyér otthon, hanem mert elsősorban mi akarjuk: érlelni, átgondolni, küzdeni vele, akár ténylegesen megszenvedni érte.
Az írásban az a legszebb és a legelrettentőbb egyben, hogy elsősorban tényleg magadért felelsz.
Bárhol, a családi életben, az iskolában, a munkahelyen, de még egy nyaralás során is lehetőség van arra, hogy ha nem jól alakulnak a dolgok, ha szenvedünk, megbántódunk, sikertelennek, elhagyatottnak érezzük magunkat, akkor lelépjünk vagy legalábbis valaki mást okoljunk a problémákért, azaz hogy felmentsük magunkat, ez természetes emberi viselkedés. Az írás viszont mintha nem mindig volna az. Itt őszintének kell lenni, talán ez (most) a legnehezebb. Ha nem vagyunk azok és átverjük magunkat, az okozza a legnagyobb problémát. Amíg nem jutunk el odáig, nem ismerjük föl, hogy nem okolhatunk senki mást azért, ha mondjuk suta a rím vagy ha még egy egyeztetést sem vagyunk képesek megoldani, tele van a szöveg képzavarokkal vagy egyszerűen csak képtelenek vagyunk kifejezni, erős, sajátos nyelvi formába önteni azt az érzést, ami pedig olyan határozottan van jelen, hogy majd’ szétfeszít minket belülről, addig nincs sok értelme az egésznek.
Úgy tapasztalom, hogy egyesek számára az alkotói tevékenység nem elhivatottság, belső késztetés kérdése, hanem egy olyan lehetőség, póz, kirakat,
ahol nem a tevékenység minősége határozza meg azt, hogy kik is ők, akár csak egy-két (de általában jó sok) ember számára, hanem ahol az a lényeg, hogy mit és hogyan kommunikálnak magukról, milyen szerep működik, mi áll jól, mire van igény, egy olyan világban, ahol legtöbbször szerepet is kell játszani. Ahol nem azt keresik, hogy miben lehetnek kiemelkedők, hanem hogy mi emeli ki őket a szürkeségből, mi teszi láthatóvá. Kétségtelen persze, hogy sok munkával is hozhatunk létre ócska szövegeket. Egy huszonéves, aki egyébként legbelül már írónak vallja/érzi magát, de akit még a legközelebbi ismerősei sem tartanak annak, írhat elképesztő dolgokat. Ezzel leginkább arra szerettem volna utalni, hogy talán
óvakodnunk kell attól, hogy túl hamar skatulyába zárassunk, s hogy az legyen az első dolgunk, hogy mi magunk mondjuk íróként határozzuk meg magunkat.
Erről a zseniális Hopp-Halász Károly, nemrég elhunyt paksi képzőművész jut eszembe, akit a ’70-es, ’80-as években végzett különc és egyben lenyűgöző tevékenysége emelt a festőművészek közé, és nem az, hogy elvégzett volna egy bizonyos iskolát, vagy hogy ő festőművészként határozta volna meg saját magát. Abban egyébként is jobban hiszek, hogy valakit meg lehet tanítani festeni, legalábbis egy bizonyos szintig, abban viszont már kevésbé, hogy a (szép)írás elsajátítása, megtanítása igazán lehetséges volna. Nem hiszek az íróiskolákban, azokban a kurzusokban, ahol azt hirdetik: ha eljössz hozzánk, szépíróvá válsz, mi majd jól megtanítunk neked mindent. Szerintem ez egyszerűen nem így működik.
A szöveg hátralévő részében igyekszem összeszedni a teljesség igénye nélkül azokat a tevékenységeket, hatásokat, melyek számomra fontosak és meghatározóak (voltak) az írás szempontjából: zavaró vagy örömmel teli dolgokat, amik miatt ma úgy érezhetem, hogy a számomra valódi kihívásokkal rendelkező úton haladhatok, s amit elsősorban mégiscsak én választok, újra és újra.
Zene/szöveg
Szerencsés vagyok, hogy a zene mindig meghatározó volt az életemben. Nemcsak élvezeti szempontból, hanem többek közt a tanulás, a mindennapos otthoni tevékenység, a különböző feladatok, kihívások részeként. Amikor költészettel kezdtem foglalkozni, hamar rájöttem, hogy a zene, a zeneiség megkerülhetetlen – az idevonatkozó, egyébként rendkívül fontos esszék ismerete nélkül is –, s hogy a zenei háttér az, ami nyilvánvalóan megindított bennem valamit, nem is igazán a (vers)olvasás késztetett az írásra. Nem mondhatnám, hogy igazán sokat olvastam volna, sajnos. Amíg mások falták a könyveket, engem már kamaszként vagy fiatal felnőttként is sok minden hidegen hagyott, fárasztott vagy egyszerűen csak nem vettem a fáradságot egy jó ideig, hogy hatalmába kerítsen az, amiért/amivel nyilvánvalóan meg kell dolgozni/küzdeni.
A sok zenehallgatás közben kialakuló figyelem azonban fokozatosan át- vagy inkább kialakított,
és az, hogy egyszerre működött rendszerszerűen – az említett iskolai keret, külön zeneóra stb. –, valamint a saját igényeimnek, rajongásomnak megfelelően, egy biztos alapot hozott létre. A zenehallgatás, a zenére való odafigyelés nemcsak elképesztő élmény, de hihetetlenül termékeny is, mert abban egy olyan kettősség formálódik, ahol előbb távoznak bizonyos dolgok, majd egészen mások szervesülnek, mintha a zene kimosna bizonyos feleslegeket, hogy a helyükre fontosabb elemek léphessenek – nekem ez a tapasztalatom.
Elsőként leválaszt a világról, és talán az a legjobb kifejezés, hogy: mentesít.
A legsúlyosabb drogok egyike, ami nemcsak hogy legális, de még igazi negatív mellékhatása sincs, azt nem számítva, hogy én sokszor túlfeszítem a húrt, és még akkor is hallgatok, amikor már beszélni, adott esetben mondjuk írni kellene.
A másik sajátosságát pedig valamiféle lápos vidékhez tudnám hasonlítani, ahová önszántából gázol be az ember, és annyi képet, ízt, illatot, elkallódottnak, elhagy(at)ottnak vagy épp elrejtettnek vélt dolgot talál, hogy egyértelmű késztetést érez arra, hogy azokból új, saját(os) rendszert építsen. És számomra az igazi különlegesség, és ezért is hallgatok legtöbbször klasszikus zenét vagy mondjuk jazzt, amellett, hogy az élmény és a feldolgozandó anyag igencsak komplex, hogy a variációk, interpretációk száma szinte végtelen. Az átélésnek, a hallásnak/hallgatásnak egy olyan összetettségét jelenti, mely brutális katalizátorként működik, hiszen gyakorlatilag végtelen számú változat létezik egy adott témára, és ecsetelnem se kell, hogy ez mihez hasonlít.
Munka/közeg
Sokat kell írni. Elsősorban nem a terjedelemre gondolok, hanem az időre, amit rászánunk, egyszerűen tényleg oda kell ülni. Nem lehet az ihletre vagy valami sugallatra várni, ez közhely, de nagyon fontos. Nyilván különbség van műnemek, műfajok között, összességében mégis úgy látom:
ki kell alakítani egy rendszert, egy vagy több olyan idősávot a napban, a héten, amikor csak ezzel foglalkozunk.
Egyetértek azzal a megállapítással, még ha nem is egészen úgy, ahogy két korábbi esszében is előkerült, hogy hasznos, ha rendszeresen valami nagyon mással foglalkozunk. Ha az írást nem egy másfajta írás kíséri/egészíti ki, és számomra az is igazán lényegessé vált, hogy más szerzők szövegei csupán akkor vonják el a figyelmemet, tereljék rá más témákra, kössenek le a beszédmódjukkal, ha azoknak én, a saját elhatározásomból adok teret, és nem azért, mert „muszáj” csinálni, foglalkozni velük. Csakis akkor, amikor oda tudok koncentrálni és képes vagyok megadni annak a szövegnek és a hozzá kapcsolódó szerzőnek a kellő figyelmet. Szerintem ne családtagoknak mutogassuk a frissen elkészült írásokat/részleteket, mert az könnyen csapdává, önbecsapássá alakulhat, és ne (író)barátokat kérjünk föl szerkesztőnek, ha már egy készülő könyvről van szó. Nekem nagyon sokat segített az elmúlt néhány évben, hogy
mindig volt egy ténylegesen külső szemlélő, aki fölhívta a figyelmemet a hibákra, akár tárgyi tévedésekre, aki jó meglátásokkal állt elő a szövegeimmel kapcsolatban,
és jelezte, ha érdemes volt változtatni itt-ott. Rá kellett döbbennem, hogy mindez a saját érdekem, illetve a szöveg érdeke elsősorban. Bizonyos részektől nehéz megválni, hányszor éreztem ezt. Milyen fontossá válhat, rögzülhet egy olyan mondat, amivel kapcsolatban már mi magunk is sejtjük, hogy sántít, nem odaillő vagy egyszerűen csak rossz, mégis ragaszkodunk hozzá. Olyan ez, mint egy megszokáson alapuló, emésztő kapcsolat – azonnal dobni kell. Általában kisebb egységekben haladok, ha prózaírásról van szó, mert nagyon hamar megtörténik, hogy azt kezdem vizsgálni: mit lehet/érdemes/kell kihúzni belőle.
Az olvasás különösen fontos, de nagyon nem mindegy, hogy egy adott időszakban, például akkor, amikor dolgozunk egy szövegen, mit olvasunk, s hogy milyen indíttatásból tesszük azt.
Egy fiatal, tapasztalatlanabb, a saját hangját még csak keresgélő szerzővel könnyen megtörténhet, hogy az olvasmányélmények, egy másik, erőteljes hang határozza meg őt, azokat a szövegeket, melyek kikerülnek a kezei közül, így jobb óvatosnak lenni. Nyilván az ilyen jellegű hatás különböző fázisain majd’ mindenki átesik, de itt is elsősorban a tudatosságra gondolok, a körültekintő hozzáállásra, amivel meg lehet előzni sok olyan élményt, ami inkább elbizonytalanít önmagunkkal és a szövegeinkkel kapcsolatban.
Tizenkilenc éves korom óta dolgozom. Takarítottam, pultoztam az éjszakában, voltam üzletvezető, edzősködtem, szállítottam árut, fotóztam koncertet, fesztivált, egyéb rendezvényeket stb., vagyis több mint egy évtizeden át, miközben az írás már meghatározó volt az életemben,
leginkább olyan munkát végeztem, olyan munkával kerestem pénzt, ami nagyon különbözik az írói tevékenységtől,
s ahol igencsak másfajta életet élő, a sajátomtól meglehetősen különböző célokkal rendelkező emberekkel alakult ki sokszor igen mély kapcsolatom. Ezt meghatározó dolognak tartom, mivel a társadalom sokféle rétegéből ismertem meg embereket, ahogyan azt is, hogy a baráti köröm tagjai, akik akár kamasz- vagy egyetemista korom óta igazán fontos részei az életemnek, elsősorban nem az irodalmi körökből kerültek ki. Nem az irodalmi élet eseményei, botrányai, egy-egy szöveg vagy az ezekkel összefüggő témák határozták meg alapvetően a kapcsolatunkat, beszélgetéseinket, amellett, hogy leginkább persze olyan emberekről van szó, akik kézbe vesznek adott esetben akár egy kortárs szépirodalmi művet, akiknek van véleménye, de nincs érdeke, félelme azzal kapcsolatban, ha véleményt formálnak a témában. Számtalanszor sokkal hasznosabbnak bizonyultak a meglátásaik, mint ha egy szerkesztőt kérdeztem volna meg, például azért, mert ők nyitottak voltak felém, néha elég kemények/meglepőek is, és nem akarták kompletten, a saját stílusukból/beidegződéseikből kiindulva átírni a szövegemet. Érdeklődtek, meglepő dolgokat kérdeztek, ami különösen fontos, hiszen egyúttal nemcsak nekik, magamnak is tényleg válaszolni kellett. Az említett munkafolyamatok közben, vagy akár a versenyszerű sportolás, festés (graffiti), városi portréfotózás vagy épp az utazásaim során ismertem meg azokat a karaktereket, akikről igazán érdemes írni, akiknek a beszédmódja, az életvitele, a gondolkodásmódja némileg eltávolított attól a közegtől, amit sokáig természetesnek, biztonságosnak éreztem, és mivel a valóságban is vállaltam elég sok kockázatot, így nem lehetett már másként ez az írással kapcsolatban sem.
Azt tapasztalom, hogy hajlamosak vagyunk elvonni magunkat a világtól,
és megelégszünk olyan kommunikációs eszközökkel, melyek a valódi élmények átélését torzítják, sőt, talán ellehetetlenítik, és sokkal inkább a feszültség nő bennünk, mintsem a figyelemre való igény/képesség, ami az íráshoz nélkülözhetetlen. Ki kell zárni a zavaró tényezőket ahhoz, hogy az írás mint folyamat működhessen. Szilasi László említi, hogy tudatmódosító szereket csakis akkor használjunk, amikor nem az alkotási folyamatban vagyunk éppen, ezzel teljesen egyetértek, amellett, hogy a legtöbben nyilván az alkoholra vagy valamilyen drogra gondolnának, de nyilvánvaló, hogy ebbe beletartoznak azok az eszközök is, amelyek a szemünk előtt vagy épp a kezünk ügyében vannak szinte folyamatosan.
Kaptam ösztöndíjakat, támogatást ahhoz, hogy írjak, szerintem fontos beszélni erről, több szempontból is.
Rettentően sokan vagyunk meglehetősen kevés helyre, vagy meglehetősen sokan vagyunk rettentően kevés helyre? Azt hiszem, valami ilyesmi az alapprobléma. A támogatás szinte kizárólag állami, a rendszer elavult, az elbírálási metódus átláthatatlan, és ami szerintem az egyik legnagyobb gond, hogy nincs valódi elszámoltatás, nem igazán foglalkozik senki azzal, hogy az ösztöndíjas időszak alatt X összegért cserébe mit is, milyen minőségű szövege(ke)t hozott létre Y és Z. Ez persze rendkívül szubjektív, na de azért mégis. Talán olyan embereknek kellene a bírálóbizottságokban helyet foglalniuk, akiknek a tapasztalatát, hozzáértését, látásmódját még a legelvetemültebb szabotőrök sem kérdőjelez(het)ik meg. Hozok egy személyes, meglehetősen pozitív példát, ami minden szempontból kapcsolódik a témához. 2010-ben Örkény István drámaírói ösztöndíjat kaptam. Le is adtam egy teljes drámaszöveget, amivel kapcsolatban hivatalosan semmilyen értékelhető visszajelzés nem érkezett, egyetlen ember volt, aki foglalkozott az anyaggal, Térey János. Ő ugyan a kuratórium tagja volt, de semmi sem kötelezte arra, hogy igazán behatóan foglalkozzon a szöveggel, mégis megtette, önszántából. Egy éve ismertük egymást, nem voltunk barátok. Az az időszak ráadásul az ő életében a drámakorszak volt, az Asztalizene akkortájt ment a Radnótiban, a Jeremiás is érlelődött már, így talán nem is szükséges részleteznem mindezt, a legtöbben, akik olvassák ezt a szöveget, pontosan el tudják képzelni, milyen kemény volt. A helyzet és maga János is.
Bárki elolvashatja a honlapomon, hogy milyen támogatásokban részesültem, és bárkivel, aki megkeres, szívesen leülök beszélgetni, elmondom neki, hogy milyen szövegen dolgoztam az adott ösztöndíjas időszak alatt; mire használtam föl/fordítottam a támogatást. Mi több, bárkinek lehetősége van elolvasni a szövegeket, és megítélheti azok alapján, hogy megérdemeltem-e vagy sem a juttatásokat.
Talán nincs művészeti ág, mely átpolitizáltabb volna, mint az irodalom,
hiszen alapvetően a nyelvet használja, azzal dolgozik, aminek segítségével bizony elég egyértelmű üzeneteket lehetséges célba juttatni, de aminek elemeit, szándékát, belső tartalmát ugyanakkor könnyű félreérteni, félremagyarázni.
Alapvetően szomorú az, ha egy fiatal szerzőben valamiféle nyomás hatására a bűntudat, a szorongás érzése alakul ki azért, mert elfogad egy támogatást, és nyilvánvalóan fordítva is: ha megítélik, ellehetetlenítik azért, mert úgy döntött, hogy nem fogadja el azt.
Enyhén szólva is szürreális volna, ha a munkám miatt bűntudatot kellene éreznem
egy olyan közegben, ahol következmények nélkül megtörténhet az, hogy egy személy, aki szó szerint megfenyegette a fél magyar irodalmat, és aki valamiféle álkívülállóként minden (ösztön)díjat lefikázott, az első adandó alkalommal röhögve átvesz egy komoly pénzzel és médiatámogatással járó díjat. Ott, ahol egy kiadó pénzt kér a huszonéves, egzisztenciával egyáltalán nem rendelkező szerzőitől a leendő versesköteteikhez, csak azért, mert elsősorban gőgből, sértődöttségből nem hajlandó pályázni egy olyan jogos támogatásra, ami biztosíthatná, hogy azok a fiatalok elinduljanak az írói pályán; ami biztosíthatná, hogy folytassák a munkát, mert olyan visszajelzést kaptak, amiből egyértelműen kiderült: van értelme a törekvéseiknek. Ahol akad olyan kritikus, szerkesztő, nem is egy, aki azzal környékez meg fiatal írónőket, hogy ha ágyba bújnak vele, akkor dicsérő szöveg születik a könyvükről valami menő lapban, vagy hogy megjelenik a következő is, és ahol akad olyan, szépirodalmi szövegeket is publikáló ítész, aki négyszemközt dicsér, de utána lesújtó véleményt fogalmaz meg úgy általában a fiatal szerzők könyveiről. Ahol gyakran nem a teljesítmény számít, hanem hogy haverság van, vagy hogy ideológiailag valahogy passzentos a dolog; ahol olyan személyek tűnnek föl a támogatási listákon, akiknek a nevével és a szövegeivel az elmúlt tizenöt év során értelmes irodalmi folyóiratban egyáltalán nem lehetett találkozni, s ahol hetven fölötti, húsz éve nem publikáló szerzők kapnak – pótlólag – olyan elismerést, amire leginkább a generációmba tartozó vagy annál is fiatalabb, napról napra élő remek alkotóknak volna szüksége, egyértelműen ők érdemelnék meg.
Szellem/test
Izgága típus vagyok. Alig bírok a seggemen ülni. Nincs ebben semmi meglepő, kisebb kihagyásokkal huszonöt éve versenyszerűen sportolok. Ez egy kettős dolog, mert az izgágaságom nyilván ebből is fakad, ugyanakkor pedig a versenyszerű sportban tapasztaltak miatt lehetséges csak igazán, hogy egy helyben maradjak, épphogy a sport segített hozzá, hogy megtanuljak legalább egy rövid időre nyugton maradni, fókuszálni. Ismerjük a klasszikus megállapítást: „Azt csak az entellektüelek gondolják magukban, édesem, hogy elég az agyukat rendben tartani, és a többi nem is érdekes.” (Annie Hall) Ez elsőre talán csak humorosnak hangzik, de történetesen teljesen igaz is. Mert ugyan a test fárad, de az ember szellemi része frissül az ilyen jellegű megpróbáltatások közben, és kamaszkoromban semmi sem volt fölszabadítóbb és ösztönzőbb, mint egy olyan sportsiker elérése, amiben nemcsak a testemet, de az elmémet is használnom kellett.
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy csapatsportot választottam, ahol meg kellett tanulnom rendszerben gondolkodni, alkalmazkodni,
a saját személyiségemet, tehetségemet vagy akár hibáimat, csökevényeimet másokéval összeegyeztetve működtetni. Lehetőségem nyílt már viszonylag korán fölismerni a korlátaimat, pszichés paráimat és azt, hogy miben vagyok más, mondjuk kevesebb, mint a többiek, és miben lehetek/vagyok több akár. Enélkül szerintem képtelen lennék előre gondolkodni, látni, hogy mi fog vagy minek kell következnie a következő pillanatban ahhoz, hogy számomra – vagy a csapatom számára – igazán kedvezően alakuljanak a dolgok. „Tudni kell olvasni a játékot”, mondják. Igen, nagyon hasonló ez ahhoz, amit írás közben tapasztalunk, vagyis hogy mindig az éppen történő mögé láthatsz egy lépéssel/képpel; hogy nem a már megtörténtre, hanem az éppen alakulóra, létrejövőre koncentrálsz, a folyamatra, arra, ami ideig-óráig ugyan felfüggesztődhet, de aminek gyakorlatilag sosem szakad igazán vége. Azt hiszem, akkor gondoltam először arra, hogy író vagyok, amikor már úgy ültem le az asztalhoz egy szöveg megírása kapcsán, hogy nem elkezdek, hanem folytatok valamit, ami aközben is működött, hogy nagyon más dologgal foglalkoztam.
Tér/idő
Nem hiszek az egy-kéthetes elvonulásokban. Kipróbáltam, és legtöbbször az volt az érzésem, hogy az írás valamiféle jutalom, hétvégi kikapcsolódás, szórakozás, mintha hobbivá degradálódott volna, ami örömöt, nyugalmat kellene okozzon.
Az írás azonban nem nyugalom és alapvetően nem is öröm.
Nemcsak azért, mert időigényes, nehéz, fáradságos dolog, hanem mert tudatosan olyan témákat, történeteket írok meg, dolgozok föl, amik megterhelnek, és amik, ha jól nyúlok hozzájuk, megküzdök értük/velük, meg fognak terhelni másokat is, és ennek az utóbbinak a tudtát is kezelni kell. Abban még hiszek, hogy egy ilyen „kilépéskor” letisztul az emberben – a szövegben – rengeteg minden, valamilyen formában a helyére kerül, de nekem a kényszerrel van gondom, a kényszerességgel, ami szerintem káros, alapvetően távol kell hogy essen mindettől. Itt is, mint annyi más helyzetben, elsősorban a bűntudatról van szó. Arról az érzésről, amit akkor érez az író, ha nem ír. Ez jól jelzi, hogy milyen körülmények közt, és hogy milyen kultúrában is élünk.
Ha bűntudatból írunk, szorongás lehet a következménye, s akkor könnyen kényszerszülte melléktermékké silányulhat a végeredmény.
Ennek könnyen állhat a hátterében egy határidő vagy egyszerűen csak a pénz, netán az, hogy egy olyan „ügyön” dolgozunk, ami nem a szívünk csücske, nem a legfontosabb szöveg az életünkben, vagy akár mindezek egyben. Ami nagyon fontos, hogy meg kell tanulni rendszerezni a feladatainkat, alkalmazkodni, és adott esetben elfogadni azt, hogy nem megy, vagy hogy nem minden írás lesz olyan, mint ami miatt egyébként szépírónak érezheti magát az ember. Tudni kell nemet mondani, ez különösen lényeges ebben az esetben is. És itt lép be az a kérdés, hogy az írással összefüggő tevékenységekből élünk-e avagy sem. Ha igen, akkor is időt kell szorítanunk arra a „munkaszövegek” megalkotása mellett, hogy a magunk számára igazán lényegessel foglalkozhassunk, miközben a tevékenységünk mégiscsak folyamatosan maga az írás. Ennek a működtetése elsősorban alkati kérdés. Biztos vannak olyan szerzők, akik jól kezelik ezt, én alapvetően nem tartozom közéjük. Semmiképp sem szeretnék állandóan írni.
Az a helyzet, hogy időnként szeretjük mi, írók, valamiféle misztikus ködbe burkolni a tevékenységünket, és nem áll távol tőlünk az önsajnálat sem,
aminek nyilvánvalóan megvannak a személyes és az írótársadalom egészét érintő okai. De gyakran érzem az írásról szóló megnyilatkozások közben, mintha azt sugallnák: nem mi magunk választottuk ezt a dolgot saját magunknak, pedig épp ez ebben a lényeg. Itt elkezdhetnék új (rész)témákat behozni, tovább taglalhatnám a megélhetést, az elvonulást, a kilépést, de inkább azzal zárom, hogy számomra miért is hasznos és fontos elsősorban abban a közegben megtanulni alkotni, ahol a mindennapjaimat töltöm. Mert itt működik legjobban a nyelv, itt érezhetem azt, hogy küzdeni kell, alapvetően itt vesz körbe az, amiből táplálkozhatok, ami nemcsak felkelti az érdeklődésemet, érdekel, a meglepetés erejével hat, de amit kellően jól ismerek ahhoz, hogy hitelesen írni tudjak róla, amiben nemcsak kellemesen elvagyok, hanem amibe bele tudok hatolni, egyre jobban, ahol nemcsak a saját élményeimen/emlékeimen/fájdalmaimon merenghetek, hanem ahol meghallgathatom, jobban megérthetem másokét is, ahol nemcsak egy csillogó, kellemes felszín mutatkozik meg számomra, hanem ahol lehetőségem, időm van valódi problémákat körbejárni, föltárni, azokhoz visszatérni akár, ahol nemcsak egy-egy pillanatnyi állapotot láthatok, hanem folyamatokat, ahol nem az újdonság ereje varázsol el, hanem a már ismertnek hittben fedezhetek föl igazán lényeges részleteket, ahol egyszerre alapozhatok az emlékezetemre és a megfigyelőképességemre. Ahol úgy lehetek jelen, hogy nem keltek igazi feltűnést azzal a jelenléttel.
Amit leginkább élvezek az írásban, s ami szintén a jelenléthez kapcsolódik, az a bizonyos flow-élmény.
Azok a hosszan tartó pillanatok, amikor egyszerre vagyok nagyon is a mélyén a szövegnek, a történetnek, a nyelvnek, amikor épül, úszik előre az egész, miközben azt érzem: szemlélője-átélője vagyok egy olyan folyamatnak, ami ugyan a beleegyezésemmel, de szinte az akaratomon kívül történik.
A borítófotót Honfi Anna készítette.
