Mennydörgés, sziklafalakba csapódó villámok, szürkén gomolygó roppant felhőtömegek, megsárgult fű és fáradhatatlan küzdelem. A The Devil’s Trade legújabb lemeze egy rendkívül bensőséges utazásra invitál, amelyen a produkció egyetlen előadója, Makó Dávid vezeti végig a hallgatót a poklon afféle szélsőségesen melankolikus Vergiliusként, hogy aztán térdig sárosan, csuromvizesen, kimerülten érjen fel vele a Vas Csúcsra.
Augusztus végén jelent meg Makó Dávid (ex-Stereochrist, ex-HAW – mindkét zenekar erőteljes amerikai hagyományokra építkező southern/sludge/doom metal produkció volt) harmadik önálló albuma, a már címében is sejtelmes és egyben tiszteletet parancsoló The Call of the Iron Peak. Az eddigi nagylemezeken (a 2014-es Those Miles We Walked Alone-on és a 2018-as What Happened to the Little Blind Crow-n) megismert sötét, repetitív, odafigyelést és érzelmi elmerülést igénylő folk/doom ötvözeten ezúttal sem történt lényegi változtatás, pusztán
a már működő koncepció egy újabb fejezetéhez érkeztünk el néhány apró módosítással.
Az első lemezre az akusztikus hangszerelés volt jellemző, a másodikra viszont egy csapásra megérkezett a The Devil’s Trade-érzést véleményem szerint kiteljesítő, olykor félelmetesen zajos és letaglózó, máskor szívbemarkolóan telt és intim hangzás, amit elsősorban túlvilágian visszhangos torzított gitárral, másodsorban bendzsóval ér el az előadó. Ezeket az egyszerű, alapvetően néhány remekül eltalált témára építkező dalszerkezeteket koronázza meg Makó hallatlanul szuggesztív, szenvedélyes éneke, amivel a legkülönbözőbb szenvedéstörténeteket adja elő, apokaliptikus metaforákkal teletűzdelt költői képekbe csomagolva. És itt jön a csavar:
az a korlátokat és kompromisszumokat nem ismerő, dühös és sokszor keserű hang egy újabb árnyalattal bővült. Az elfogadás hangjával.
Úgy tűnik, hogy az eddig is nyilvánvalóan tartalmas életműre a bölcsesség és a megnyugvás egy újabb rétege rakódott, ami az aszkézisből fakadó, minőségi lelki béke lehetőségét villantja fel, ha csak egy-egy pillanatra is. Minden tételből süt a természettel minél teljesebb kapcsolatra és harmóniára való törekvés, ami megkívánja a hallgató teljes figyelmét.
Nincsen más cél, csak maga az út. És a Vas Csúcs sem feltétlenül végállomás. Csak egy a sok közül, ahol megpihenhetünk.
Az út adja annak a lehetőségét, hogy megismerjük magunkat, a környezetünket, és hogy megtaláljuk a megfelelő harmóniát mindazzal, ami körülvesz minket. Ez nem városok és gépek zenéje. Forrása többek között az Appalache-hegységből származó dalokban és a magyar népzene örökségében keresendő. Míg az észak-amerikai gyökerek elsősorban a bendzsó használatában érhetők tetten, addig a magyar népzenei motívumok teljes kompozíciókban köszönnek vissza (most a Három árva című dalt ismerhetjük meg epikusabb köntösben, az előző lemezen a Pusztinai nagy hegy alatt volt az egyik fő motívum, a bemutatkozó albumon az Azt gondoltam és a Hulljatok levelek című Muzsikás-dalok kaptak különleges hangszerelést). A hagyományok tisztelete rendkívül erőteljesen érezhető az életműben.
Ez a zene, ez a kinyilatkoztatás minden ízében organikus és humánus. Árad belőle a természet tisztelete, a közlés ellentmondást nem tűrő vágya és egyfajta esendőség, ami talán első hallgatásra nem is annyira kézenfekvő, azonban például
a The Iron Peak című nyitódal himnikus mantrájának hangulata nemcsak a remény egy halvány sugarát festi fel a képzeletbeli vászonra,
hanem valamilyen nehezen megfogható aspektusból vizsgálva a felajánlkozás és a kitárulkozás aktusát is magában foglalja. Az esendőség és az érzelmek demonstrációjának egy újabb példája a lemez egyik kulcsdala, a Dead Sister, amely egy családi veszteség témáját járja körül meglehetősen mitikus szövegkörnyezetben.
A lemezt egyben érdemes hallgatni, úgy tárja fel mélységeit a leginkább átélhető formában a hallgatója számára.
Ezt azért is fontos kiemelni, mert az anyag egységesen magas színvonalú, minden hangnak megvan a maga helye (a három átkötő tételnek is, amelyek a szerző elmondása szerint a légzéstechnikát jelképezik), ennélfogva kiemelni sem igazán érdemes egy-egy dalt, hiszen hangulatukban, előadásmódjukban, vitalitásukban és elsősorban mélységükben tömbszerűen homogének, megkívánják, hogy fokozatosan, egymás után hallgatva menjünk végig rajtuk. A terápia akkor vezethet sikerre, ha bármilyen nehéz is a folyamat, nem szállunk ki, nem fejezzük be.
Nem kerülgetem a nyilvánvalót: ezt a lemezt megterhelő, kimerítő és egyben felszabadító, reménykeltő és eksztatikus élmény végighallgatni.
Mind témaválasztásában, mind kifejezésmódjában, mind filozófiájában annyira intenzív és annyira végtelenül elkötelezett a saját üzenete iránt, amennyire csak az igazán ösztönös vagy az igazán tudatos zenészek képesek. A The Devil’s Trade pontosan ezt igazolja: lehetőséget kínál arra, hogy a hallgató megtapasztalhassa az alkotó lehetőségeihez és szándékaihoz mérten elérhető legteljesebb kitárulkozását, de ennek az az ára, hogy a befogadót is bevonja a műveletbe.
A The Devil’s Trade zenéje személyes ügy. Éppen ezért növekszik egyre a rajongótábora,
ezért elkötelezettek a hallgatói, ezért spirituális élmények a koncertjei, és éppen ezért van az is, hogy az egyszemélyes projektként indult önterápia mára ott tart, hogy 2020-ban az egyik legnívósabb underground metálzenei kiadó, a francia Season of Mist gondozza Makó Dávid akutális lemezét. Tehetség, szorgalom, alázat és semmi mellébeszélés.
The Devil’s Trade: The Call of the Iron Peak, Season of Mist, 2020.
A fotókat Molnár Sofi készítette.
