Milyen egy klímatudatos performansz? Mit tehet a művész az emberiség környezetkárosító hatásai ellen? Mit értünk ember utáni valóságon? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a Trafóban tartott esemény.
Tóth Kinga alkotói gyakorlata változatos formákat öltő költészet. Ha érdekli egy téma, azt több nézőpontból vizsgálja, és a munka eredménye ritkán egydimenziós. Legújabb kötete, az Írmag / Offspring egy kétnyelvű, vizuális költészetből, hangköltészetből és videómunkákból, illetve rajzos részletekből összeálló kiadvány, amelyhez nem mindennapi kötetbemutató dukált. A koronavírus miatt többször módosított programon a szerző végül egy albumbemutató performansz után beszélgetett művésztársaival a klímatudatosság kérdéseiről a Trafóban.
Tóth Kinga egy személyben volt az est főszereplője, házigazdája és moderátora (tolmácsa),
ami talán fárasztó szereptöbbletet jelentett, de az esemény menetében nem okozott zavart. Ebben a (lassan megszokottá váló) bizonytalan helyzetben az est két része közötti összekötő szál a klímatudatosság témája volt, de többször is szóba kerültek a szabadságnak, a gondolkodásnak és az alkotás szabadságának a problémakörei. Ennek ellenére az Írmag / Offspring egyedi vizuális megoldásairól nem tudhattunk meg sokat, csak a program végén lapozhatott bele a közönség a helyszínen megvásárolható példányokba. Ennél több értő figyelmet érdemelt volna a kötet, de talán lesz még lehetőség ezt pótolni a jövőben.
A könyhöz tartozó kiállítás Tóth Kinga és Kaspar Mattmann közös munkáiból a 1111 Galériában szeptember 23-ig tekinthető meg.
A performansz előtt a művész felvázolta, mit fogunk látni (és mit nem). Tóth Kinga távol maradó alkotótársairól is beszélt, a Silvia Rosani olasz zeneszerzővel tervezett közös performansza helyett A virágnak megtiltani nem lehet című szólóperformansza következett, amelyet az Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) diákjainak ajánlott.
A magyar nótaként is ismertté vált Petőfi-vers új értelmet nyert a színpadon elhelyezett szeméthalmon.
Tóth Kinga elmondása szerint saját, több év alatt összegyűjtött (nem újrahasznosítható) szemetéből hozott válogatást az eseményre. A hulladékhalom hangzó eszközként kelt életre, az arcra tekert piros-fehér „SZFE-szalag” egyszerre maszkként és fullasztó szájkosárként, a szabad légzést, beszédet, létezést akadályozó szimbolikus tárgyként funkcionált. A háttérben vetített, Tóth Kinga és Kaspar Mattmann vizuális műveiből felépülő videómunkát Baki Júlia készítette. A performansz a szeméthez fűződő viszonyunkra is rákérdezett, hiszen sokszor mintha kultikus tárgyként tekintenénk rá, egyfajta fétissel fordulnánk a fogyasztói társadalom melléktermékei felé.
A performansz a kidobott tárgyakon keresztül játékba hozta bizonyos életszakaszaink újraélésének (újrahasznosításának?) lehetőségét is, de ősi áldozati rítusok megidézéseként szintén értelmezhető volt.
Tóth Kinga „szemétetűdje” után a jelenés varázsa megtört (székek kerültek a szeméthalom elé), és elkezdődött a beszélgetés Művészet és klímatudatosság címmel. Résztvevők: Szabó Viktória és Kudron Anna a Pinkponilo textil-újrahasznosító projekt alapítói; Závada Péter, a Művészek a klímatudatosságért nevű kezdeményezés társalapítója; Zilahi Anna, az xtro realm művészeti csoport alapítója és Tóth Kinga mint moderátor.
A Pinkponilo képviselői a ruha és az ember szoros viszonyával foglalkozó újrahasznosítási lehetőségeket kutatják.
A karantén időszakában az önfenntartás és -gondoskodás előtérbe kerülésével a varrás is egyre népszerűbbé vált, és nem csak az idősebbek körében. A Pinkponilo csapata a fenntartható textilekre fókuszáló projektötletével részt vesz a Climate-KIC című innovációs versenyen (az Európai Unió éghajlatváltozással kapcsolatos innovációs kezdeményezése), már a nemzetközi fordulóba is eljutottak.
Závada Péter a Művészek a klímatudatosságért nevű kezdeményezést 2019-ben Áfra Jánossal indította útjára. Laikusként (költőként) kezdtek bele a projektbe, részben saját szorongásuk enyhítése érdekében. Céljuk, hogy a művészvilág szereplőinek megszólításával népszerűsítsék a klímatudatosságot. Mindenkitől azt kérik, hogy tegyen egy fogadalmat, amit a bolygó jövőjéért vállalni tud, legyen az akármilyen kis lépés (biciklis közlekedés, kulacs használata stb.). Ezt a művészek saját mű megosztásával is kiegészíthetik, Tóth Kinga is szerepelt a projektben, Oktopus című versének videós felolvasásával (a szöveg megjelent az Írmag / Offspring-ban).
A Forrás folyóirat idei július-augusztusi számában közölt összeállítást a Művészek a klímatudatosságért-csoportnak a témával foglalkozó irodalmi műveiből,
mások mellett Áfra János, Ferencz Mónika, Lanczkor Gábor, Zilahi Anna verseiből. Zilahi Anna az xtro realm művészcsoport egyik alapítója ökológiai témájú, komplex projektekkel foglalkozik. A csoport (Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna) szerkesztésében extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz címmel megjelent kötete írók és elméleti szakemberek együttműködésének eredménye. A kiadvány a hazai közbeszédben a klímaválsággal összefüggő fogalomhasználat hiányosságait kívánja orvosolni, újító formában, transzdiszciplináris eszközökkel. Az xtro realm 2017 óta szervez az ökológiai gondolkodás szerteágazó tudományterületéhez köthető, tudásmegosztással foglalkozó eseményeket, olvasóköröket, tematikus tanulmányi kirándulásokat.
Az idei OFF-Biennále Budapesten egy nagyszabású, együttműködésen alapuló kutatási-művészeti projekttel (ACLIM! – Agency for Climate Imaginery) szerepeltek volna, de ezt az eseményt is elhalasztották a koronavírus miatt. Ehelyett most összeállították a Klímaképzelet Readert, ami az ACLIM!-projekthez kapcsolódó szöveggyűjtemény, eddig tíz írás jelent meg belőle a Tranzitblogon, és ősszel a Mezosfera magazin különszámaként lát napvilágot az antológia angolul.
Tóth Kinga elsőkét a koronavírus mindennapi életre gyakorolt hatásairól kérdezte a résztvevőket.
Milyen megoldási stratégiák működnek a vírushelyzetben a különböző alkotóknál? Mit tehetünk a környezeti terhelés csökkentése érdekében művészként és emberként? A beszélgetők egyetértettek abban, hogy a koronavírus-járvány alatt a túlélési ösztöntől hajtva sok esetben engedékenyebben állunk az újrahasznosítás kérdéséhez, elsősorban egészségvédelmi szempontokat követünk. Bár voltak a vírusnak és a tavaszi karanténnak a környezet szempontjából pozitív, átmeneti hozadékai, összességében a műanyagok (eldobható ételszállító dobozok, egyszer használatos maszkok stb.) és a megnövekedett autós forgalom nem csökkenti a károsanyag-kibocsájtást.
Zilahi Anna felhívta a figyelmet a pesszimista megközelítésre, miszerint nem kell arra várni, hogy egy vírus elpusztítsa az emberiséget, erre képes magától is.
Nem az ember utáni világra (posztantropocén) kellene törekedni, hanem az emberközpontúság utánira. A nyugati kultúrában alapvető, az emberiséget a hierarchia tetejére helyező gondolkodás megváltozására van szükség – a bolygó és saját magunk érdekében. Újfajta rendszerben, együttműködő fajként kellene átértelmezni a szerepünket. Ez a klímaváltozással összefüggésben az egyik legfontosabb kérdés. Ha sikerülne megváltoztatni a magatartásunkat, akkor meg lehetne törni az újratermelődő káros viszonyrendszert.
Vannak persze lokálisan megvalósítható, hétköznapibb, szinte mindenki számára elérhető lehetőségek. Az egyéni környezettudatos vállalások kerültek szóba:
biciklizés, tömegközlekedés az autózás helyett, saját kiskertben/erkélyen termeszteni a zöldségeket és a fűszereket, kinek mire van lehetősége. A fiatalabb generáció jobban értékeli az otthon termesztett élelmiszert, ők nyitottak az újrahasznosítás kreatív lehetőségeire is. Erről számoltak be a szabás-varrás workshopokat is tartó Pinkponilo alapítói is, akik sok megkeresést kapnak ebben a témában, sikerrel foglalkoznak a fiatal korosztály érzékenyítésével. A tudatosságra nevelés már kis korban el kell kezdődjön, és
a mai tizen-huszonévesek, a Fridays for Future mozgalom generációjához tartozók tudják, hogy az ő életük már kevésbé lesz gondtalan, mint a szüleiké.
Zavaró jelenségként került előtérbe az online zaj, amit megtapasztalhattunk a karantén időszakában. Nem minden tevékenység kivitelezhető az online térben, bár sokan – művészként is – megpróbálták átültetni ide a működésük főbb színterét. Az is lehet egyfajta tudatos hátralépés, ha kevésbé hangsúlyos az online jelenlétünk. Nem a tartalomgyártó szakmákban fontos, inkább az általános digitális jóllét szempontjából, hogy mivel töltjük az időnket, amit magunkra (családra, hobbira stb.) fordíthatunk. Ezek a döntések nagyobb hangsúlyt kaptak a pandémia hatására, tanulhatunk belőle a jövőben is.
Az egyén vagy a művésztársadalom felelősségét firtató vitaindító gondolatok is felmerültek.
Már a vírus előtt is nehéz volt a hétköznapokban az ember és a környezet egyensúlyára törekedni, az ártalomcsökkentés ma még nagyobb kihívás, mert átrendeződtek a prioritások. Nehéz egyéni felelősségről beszélni, ha az ipari termelés és a globális közlekedés káros hatásai messze túlmutatnak azon, ami egyéni tudatossággal korrigálható.
Társadalmilag széles körben elfogadott ez a kizsákmányoló termelési magatartás, amit a mi (hallgatólagos) beleegyezésünkkel folytatnak.
Ilyen értelemben viszont van felelősségünk. A nem túl szívderítő végszó: valamilyen módon egyszer vége lesz az ökológiai krízisnek, legfeljebb mi, emberek ennek már nem leszünk a tanúi.
Tóth Kinga: Írmag / Offspring – művészeti albumbemutató performansz, Budapest, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. szeptember 10.
A borítókép Neogrády-Kiss Barnabás videójából származik.
