A regény irodalomtörténeti sikere talán a meghatározatlanságában rejlik. Rögzítetlen peremfeltételeinek köszönhetően voltaképpen minden egyes műnek újra kell alapítania az egész műfajt. Vagy ezért, vagy másért, a jó regénynek más a kiváltó oka, mint a célja. Más miatt születik, mint amiért olvassák. Más miatt áll neki az író, mint ami miatt végül megszereti.
A regény, ellentétben például a novellával, önálló életre kel. Az írónak oda kell hallgatni: mi a szöveg tulajdonképpeni vágya? Mozgásából fel kell ismerni az irányultságát: merre akar továbbmenni.
A legtöbb regény nagy horderejű ötletre épül, máskülönben nem volna elég erős a talapzat, hogy megtartsa a szöveget oldalak százain át. Az építkezés során azonban a talapzat lassan eltűnik, és hogy mi kerül rá, az már nem csak rajtunk múlik. Sőt! Az írás során érdemes megfeledkezni az intenciónkról, mert gúzsba köti a szöveget.
A szerzői ötlet itt csupán a szöveg energiáját adja, egy lehetőséget, hogy az épülés, a kifejlés megkezdődjön.
Biztos vagyok benne, hogy Thomas Mann, az egyik legtudatosabb író sem számolt (vagy nem ilyen módon) a regény írásának kezdetén Castorp síeléses lázálmával, holott a regény azon a ponton kapja meg teljes szabadságát. A jó író ilyenkor hátralép és hagyja a regény belső akaratának érvényesülését. Amikor már prüszkölnek a lovak, bedobja a gyeplőt, nehogy az visszafogja őket. Így azonban nekünk már nem, csak a kijelölt útiránynak van kontrollja a vágta fölött.
Hiszen az egész folyamat ezért történt. Más megközelítésből: ez Frankenstein boncasztala. Az elemek, a matéria, a tudás, az eszközök rendelkezésre állnak, de a homunculus felébresztésének valós sikere az, ha a teremtmény engedetlen. Terveink vázolása, laboratóriumunk megalkotása közben eszünkbe sem jutott, hogy a lénynek lesz testszaga, lesznek önkéntelen hangjai, viselkedése, akarata, irányultsága, hogy ne mondjam: vágyai. Frankensteint, ha igazán megszállott, a teremtménye vágyai fogják felcsigázni. Jegyzetblokkját a földhöz vágja és felugrik. Kacag, boldog, mint a kisgyerek: sikerült. És még akkor is ezt fogja érezni, ha a teremtménye kikel az ágyból, két markával összefogja a tudós nyakát és szorongatni kezdi. Sőt, ekkor fogja csak igazán átérezni a boldogságot. Hiszen olyan akaratot hozott létre, amely tőle független.
Kódot írt valamire, ami utána önmaga kódját írja tovább. Mesterséges intelligenciát hozott létre, de legalábbis egy önálló organizmust.
Az mindegy, hogy bumfordi, hogy itt-ott kitüremkedések jelentkeznek a testén, hogy zölden világító testnedv szivárog a varratok résein, és hogy néhány ponton értelmezhetetlenné válik a viselkedése; percenként leül a földre, majd nyávogni kezd. A teremtmény későbbi csodálóit valószínűleg éppen ezek az irracionális elemek fogják elbűvölni; a természet eleven látványa, és egyáltalán nem a tudós kezdeti elhatározása, számításai, filozófiai bölcselkedései, koncepciói vagy bármi egyéb, ami mellesleg a teremtmény születésének volt a szellemi eredője.
Nos, ekkor válik igazán érdekessé a létrehozás, engedtessék meg ez nekem: a teremtés. Csináltam valamit, ami félrehord, másként uralkodik a világban, mint ahogy én szerettem volna.
Ezen a ponton kell a totális figyelem.
Hagyni, hogy lényünk elszabaduljon, de szabadságát olyan pályán élhesse meg, mely kötött, zárt és irányai valamekkora mértékben meghatározottak. Máskülönben a homunculus csakugyan rászabadul a világra, és rossz idegállapotában esetleg eltiporja.
A képlet tehát látszólagos ellentmondás csupán, mely könnyen feloldható az elméletben, de nagyon nehezen kivitelezhető a gyakorlatban: végtelenül tervezettnek lenni, hogy jól célozhassuk pályájára a szöveget és hogy megfelelő lendületet kapjon, amikor azonban ráül a levegőre, óvatosan, a megfelelő pillanatban kell lecsatlakozni a csörlőről. Így kiszolgáltatjuk a széljárásnak, a gravitációnak, a levegő puha közegének, mégis nagyjából arra halad, amerre röptetni szeretnénk. Innen már csak finom korrekciókat hajthatunk végre, máskülönben a szöveg turbulens lesz, nem éppen az olvasó örömére.
Az írás első fázisa a rákészülés. Nem ritkán ez is évekig tart.
Messze vagyunk még a tényleges szövegalkotástól. Ez a fázis egyfajta kutatás; jelenthet tényleges könyvtárazást, ha a témánk megkívánja, de lehet valaminek vagy valakinek a módszeres megfigyelése is, ide értve saját magunkat. Az üres problémamező körvonalai és belső határai élesedni kezdenek. Egyre több részlet jelenik meg a regényötletünk korábbi vaktérképén. Ezzel a folyamattal egy időben maga a terv, a probléma tája kezdi élete hívni lakóit is. Ha kellő figyelemmel vagyunk a regény legbelsőbb kérdésének minél hathatósabb megfogalmazása iránt, ha nem kívánjuk leuralni a terepünket, nem parancsokat osztunk a saját világunkban, hanem fülelünk belső csöndjére, vizsgáljuk kifejlését, akkor egy idő után hátra kell lépnünk, hogy a kifejlésnek fürkész megfigyelői lehessünk.
A regény tényleges szövege lesz voltaképpen az a végtelen hosszú kérdés, amelynek a szintaxisát ugyan ismerjük, hiszen mi magunk terveztük meg, de a rejtett értelmét önnönmaga hozza létre. A regény tehát soha nem választ keres, hiszen akkor népszerű giccsregényt írnánk, hanem kérdést tesz fel. A kérdés minél pontosabb megfogalmazása így az olvasó belső válaszadói és értelmezői késztetéseinek a helyét fogja kialakítani.
Valóságos alkímia. Génmanipuláció. Vagyis mérnöki munka, de ugyanannyira szükséges a folyamat során az empíria és a természetszeretet.
A legfőbb visszajelzés, hogy az alkimista a munkát jól végezte, ha a szöveg egyszer csak meglepi a létrehozóját.
Ilyenkor felugrik az asztaltól és boldogságában összeüti a tenyerét. Ha elzárt vidéki házban van, nyugodtan kurjanthat is egyet. Mi történik ilyenkor? A vegyi anyagokat olyan megfeleléssel sikerült a szövegbe oltania, hogy a kémiai folyamatok további, korábban nem tervezett folyamatokat is elindítanak. Minthogy regényírás esetében organikus kifejlésről beszélünk, a mellékfolyamatok, bár meglepetést okoznak az írónak, valójában beleillenek a nagy vegyi folyamat egészébe. Ha teljesen új kémiát teremtenek, az nem szerencsés. Ilyenkor érdemes újragondolni a regény egészét. Talán Gogol írta valamelyik műve kapcsán, hogy sajnos nem az lett a főszereplő, mint akit eredetileg annak szánt, úgyhogy vissza kellett fejteni a regény egészét, és újra nekiveselkedni az írásnak.
Nos, igen. Egy regénynek vannak szereplői, és igen gyakran vannak főszereplői is. Ezeknek vannak tulajdonságaik, vágyaik, szokásaik, mániáik, viselt dolgaik, álmaik, családjuk, tárgyaik és ki tudja, mi még. Igen ám, de a regénynek, hosszú fesztávú szövegműfaj lévén, ideje, belső, saját ideje is van. Szerkezetéből adódóan valamekkora (a kamaradarabokénál nagyobb) időegységet kell átfognia. Ha az író ezzel nem számol, belebukik a szövegbe. Mert mi következik ebből? Nos, rengeteg minden, úgyhogy én most csak egy példát említek: a főszereplő alakulása.
Ott ül az asztalánál, évek óta püföli a billentyűket, egyszerre megállnak az ujjai a levegőben.
Visszaolvassa a sorokat. Megint visszaolvassa. Megvakarja a fejét, feláll. Visszaül. Valami nem stimmel.
Hát Kanyaró Mihálynak – legalábbis a szerzői szándék szerint – szerény, sőt meghunyászkodó jellemnek kéne lennie. Hogy támadhatott rá ilyen durván az apósjelöltjére? Talán titokban kialakultak olyan személyiségjegyei is, amelyekre az írónak nem volt figyelme? Valószínű. Sőt, azt kell mondjuk, hogy biztos. Az író akkor jár el jól, ha nem kihúzza Kanyaró Mihály durvaságát, hanem megpróbálja megérteni. Hiszen a viselkedése valamiből következett. Talán annyira szereti a menyasszonyát, hogy féltésében képes beleszállni a kemény szavú székely apósába? Nem kizárt. Azt mindenesetre az írás idejébe ékelt kávészünet alatt el tudjuk dönteni, hogy Kanyaró Mihály kirohanása szervesül-e a figurával vagy az író figyelmének ellankadásából következett. Ha az előbbi eset áll fenn, akkor az író nyert valamit. Figurája nem csupán apósával kelt birokra, hanem szerzőjével is, mint ahogy az öntudatra eszmélt homunculus Frankensteinjével, hiszen a regény idejében lassan változott, egyik személyiség- vagy karakterjegye hangsúlytalanná vált, a másik a felszínre került.
Ha azonban Kanyaró Mihály karosszérialakatosból észrevétlenül intézetigazgató lesz, éljünk a gyanúperrel! Bár a valóság is eredményez furcsaságokat, a fikció szabályai ettől különböznek. A különös ne gyatraságával hökkentsen meg, mert az egyszerűen hiteltelenné teszi a figuránkat. Hiába óbégatjuk a szerkesztőnknek, hogy hiszen Fülöp Adorjánnak, a híres intézetigazgatónak az élete szolgált mintául. Az attól még gyatra! Lepjen meg éppen azzal, hogy megtörténte után kapunk a homlokunkhoz: hiszen mindez következett a szöveg eddigi akaratából, csupán rejtve maradt a szerzői értelem előtt. Most azonban már világos; nem is lehetett volna másképp.
Így válik a jó szöveg okosabbá szerzőjénél.
Az író az évek alatt megszereti figuráit, még az undokabbját is. Kötődni kezd hozzájuk, perel velük, talán még álmaiba is beköltöznek. Éppen ezért, ha a szöveg jól felismerhető vágyai szerint valamely figurát ki kell hullajtani a szövegből, az író rágódni, gyötrődni kezd. Alkudozik a sorssal: hadd maradjon szegény Katika még egy kicsit, hát olyan fontos figura! Ám ha a szerző érzékenysége gátat szab a húzásnak, előbb-utóbb, rendszerint a megírás után, színre lép a kíméletlen szerkesztő, aki Katikát olyan laza csuklómozdulattal söpri le a papírlap felszínéről, mint az önkéntelen tenyér a radírmorzsalékot.
Ez pedig így van rendjén, hisz lássuk be, ahhoz, hogy a regény belső vegyi folyamatai az olvasás során arannyá érjenek, Katikának mennie kell.
A borítófotót Kiss Andrea készítette.
