Valamikor régen, a videókorszak hajnalán történt, egy valaha volt országban, egy egyszerű nappaliban. Őszi délután volt már, a ház előtt a három nyírfa aranysárgán csillogott a függönyön át. Egy szőke kisfiú elképedve meredt a képernyőre. Figyelte a vigyorgó, hosszú hajú fószert, aki egy vicces ejtőernyős gatyában, egy piros-fekete-fehér gitáron hangokat, dallamokat – nincs rá jobb szó – varázsolt. Eközben a gitár fején egy lazán odanyomott cigaretta eregette a füstcsíkokat. A kisfiú csak nézett, hallgatta a virtuóz szólót, azelőtt nem látott ilyet. Minden olyan földöntúlinak tűnt.
Édesapja vetített le neki egy kalóz Van Halen-koncertfilmet, majd a fiúcska kérésére feltette a kettes Van Halen-lemezt, amelynek a borítóján ott pózolt az a bizonyos Eddie bácsi hihetetlenül menő, sárga csíkos, fekete gitárjával.
Ott és akkor megtörtént az elragadtatás – a kölyök egy életen át hősként tekintett a gitáros pasasra.
Snitt. Tíz évvel később, egy másik országban. Nyári éjszaka van, egy poszterekkel teleaggatott szobában egy sárga színű lámpa világít csak, és a megújult Van Halen koncertfelvétele szól a lemezjátszón. A szobában egy langaléta, hosszú szőke hajú tinédzser fekete csíkokat pingál ütött-kopott, törtfehér gitárjára, melyet édesapjától örökölt. Teszi mindezt azért, mert aznap este sikeresen megtanulta a legendás Eruption kirobbanó, felfutó tapping-szólóját…
Edward Van Halen Amszterdamban született 1955. január 26-án egy elismert jazz/swing fúvószenész és egy Jáva szigetéről származó lány másodszülött fiaként. Bátyja, Alex Van Halen mindössze másfél évvel volt idősebb. 1962-ben a család az amerikai álmot kergetve a kaliforniai Pasadenába költözött. A két fiú – apjuk zeneszeretetét örökölve – zongorázni tanult. Klasszikus zenei versenyeket nyertek, ám Eric Clapton, a Cream, Jimi Hendrix és a brit fúziós gitárzseni, Allan Holdsworth megfertőzte a testvérpárt, akik egyre inkább a rockzene felé fordultak.
Furcsa módon korunk egyik legfantasztikusabb rockdobosa, Alex Van Halen először a gitárt választotta, Eddie pedig egy dobcuccot kért a szülőktől, de amikor meghallotta bátyját a The Surfaris Wipe Out című dalának dobszólóját tökéletesen eljátszani, rávette a hangszercserére, majd magára csukta a gyermekszoba ajtaját, és Alex elmondása szerint éjjel-nappal gyakorolt. Így kezdődött egy páratlan karrier, mely néhány iskolai rockbandán keresztül – megismerve a hórihorgas, félisten megjelenésű fogorvoscsemetét, a nagypofájú csajmágnest, David Lee Rothot – végül a Mammoth zenekarhoz vezetett. A banda Dave Lee Roth tanácsára vette fel a testvérpár nevét. A pasadenai és Los Angeles-i klubokban valóságos
szenzációnak számítottak újszerű, bombasztikus és organikus hangzásukkal, partihimnusznak is beillő dalaikkal, feldolgozásaikkal.
Legendás gitárja is abban az időben született – a belül hallott hangzást kereső Eddie építette magának a Gibson Les Paul telt hangjainak és a Fender Stratocaster könnyedségének és tremolókarjának egyesítésével. Akciósan szerzett Wayne Charvel manufaktúrájából egy Stratocaster-forma testet, egy leselejtezett nyakat és egy kiszuperált Gibson PAF hangszedőt – így jött létre a Frankenstrat. Kéznél volt egy Schwinn-kerékpárosszalag és némi festék, aztán már kész is volt az első, 1978-ban megjelent lemez borítóján is látható fekete-fehér gitár.
A gitár később több átalakuláson ment keresztül – meg kell említeni Floyd D. Rose amerikai hangszerész által megtervezett satus lebegő tremolórendszert, mely új dimenziókat nyitott Eddie és kortársai számára. A Charvel cég készített a Van Halen II lemez idején egy sárga-fekete Frankenstrat inkarnációt, becenevén „Méhecskét”. Végül 1981 környékén született meg az eredeti gitárból a ma már védjegyként, egyfajta zenekari zászlóként is funkcionáló, piros-fehér-fekete csíkos, az akkor már Frankensteinre átkeresztelt, legendás gitár. A ’80-as évek könnyűzenéjére
az egyik legnagyobb hatást az Eddie Van Halen elképzelései alapján kifejlesztett, ún. Superstrat típusú elektromos gitár gyakorolta,
melyet az évtizedben minden pop- és rockzenész előszeretettel alkalmazott, néhány gyártó (Ibanez, Kramer, Jackson, Charvel, B.C. Rich) pedig kifejezetten ilyen hangszerek fejlesztésére állt át.
A diszkókorszak kellős közepén a pasadenai zenekar Michael Anthony basszusgitáros csatlakozásával végleg felrobbantotta a színteret. Az 1978-as Van Halen című lemez megalapozta a következő évtized rockzenéjének jellegzetességeit, hatása a mai napig megkérdőjelezhetetlen. A „zenei” ’80-as éveket innen számíthatjuk a mainstream rockzenében. A dohogó basszussal induló Running With The Devil után hangzik el minden idők egyik leghatalmasabb gitárszólója, a megkerülhetetlen Eruption.
Elképzelni sem tudom, mit jelenthetett 42 évvel ezelőtt a srácoknak ez a bő másfél perces szösszenet.
Eddie Van Halen – Jimi Hendrix nyomdokain haladva – mindent felülírt ezzel a rövid szólóbetéttel, amit addig a gitár rockzenekari szerepéről sejtettek.
A Van Halen megteremtette a ’80-as évek rockbandáinak etalonját.
Dallamgazdag hangzásuk, az elsöprő energiától duzzadó színpadi show, valamint a tökéletesen kisportolt felsőtestű, szőke sörényű énekes prototípusa – David Lee Roth – meghatározó volt a rockzene legfényesebb évtizedének alakulásában. Eddie új technikákat alkalmazott: a kétkezes tapping-technikával eljátszott, soha nem hallott sebességű szólórobbanásai mellett a swingben, jazzben és progresszív rockban gyökerező, elképesztően változatos kíséretei és ritmusjátéka tette izgalmassá a Van Halen lemezeit. A már említett színpadi show egy kemény sportbemutatóhoz volt hasonlatos, hiszen a gitáros – és különösen Roth – a bonyolult témák mellett akrobatikus ugrásokkal, harcművész mestereket idéző rúgásokkal, hangfalhegyekre való felfutásokkal színezte a műsort. Eddie pedig mindezt vigyorogva tálalta, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Az általa elterjesztett tapping-játéktechnika lényege, hogy a gitáros a pengetős kezével – egyfajta kalapácstechnikával – a fogólapon játszik le különböző hangsorozatokat a húrok érintésével, koppintásával, miközben bal kezével tart egy adott hangot, vagy – ahogy Eddie tette – a jobb kéz leütéseihez szinkronizáltan gyors legatókat játszik ballal (mely az egymást követő hangok időben folytonos, megszakításoktól mentes összekötését jelenti). A húrokat nem pengetve, hanem rákoppintva szólaltatta meg, jobb kezének mutató vagy gyűrűsujjával úgynevezett „hammer on”-okat (ráütések) és „pull off”-okat (rövid, elhúzó pengetések) játszott. Ezzel a technikával
a hagyományos pengetős játékhoz képest elérhetetlenül távoli hangközökben, hatalmas sebességű futamokat tudott megszólaltatni.
Ezt az érintős játékmódot természetesen már sokkal korábban ismerték – a rockgitárosok közül Jimmy Page és Brian May is gyakran alkalmazta –, és Eddie-t saját bevallása szerint Jimmy Page ihlette meg leginkább a játékmód továbbfejlesztésében. Viszont az Eruptionben lemezen először demonstrált, tökélyre fejlesztett, kétkezes, villámgyors verzió megalkotása, amelyben a gitáros bal kezével legatókat játszik, kizárólag Eddie Van Halenhez köthető. (A korai klubkoncerteken sokszor háttal játszott a közönségnek, nehogy a lemez megjelenése előtt ellesse valaki tőle innovációját.)
A ’80-as években olyan géniuszok fejlesztették tovább a technikát többujjas tappinggel, illetve a pengetés és a tapping különböző kombinálásával, mint Steve Vai (David Lee Roth Van Halen utáni szólózenekarának gitárosa), Joe Satriani, Paul Gilbert vagy az Eddie talán legkiválóbb követőjeként számon tartott Vito Bratta (a White Lion gitárosa, aki már sajnos visszavonult).
A tapping-technika mellett érdemes megemlíteni még a felharmonikus hangokra alapozott játékmódját (például a Mean Street bevezetőjében), valamint azt is, hogy a visszhangpedállal és a gitár hangerő-szabályozójával egy barokk orgonamű hangzását imitálta (Cathedral). Továbbá gurulós, folyékony ritmusjátékát ezer effekttel, állathang-imitációkkal, legendás furcsaságokkal színezte. Mindezzel több generáció gitárospalántáinak mutatott ötletet, utat, komoly zeneoktatási intézményeknek adott tananyagot.
Ha a ’80-as évekről beszélünk,
ő alkotta meg minden idők egyik legtöbbet játszott rockdiszkó- és rádióslágerét,
méghozzá tőle szokatlan módon egy óriási Oberheim szintetizátor billentyűin. A zseniális 1984 című lemez Jump című dala végleg a listák elejére katapultálta a bandát, és a sikerszériát még a karizmatikus David Lee Roth kiválása sem tudta megakasztani. Mielőtt 1985-ben csatlakozott hozzájuk egykori kedvencük, a Montrose énekese, Sammy Hagar, akivel egy jóval érettebb, komolyabb, talán még közérthetőbb vonalra vitték a zenekart, Eddie Van Halen minden idők egyik legjobb poplemezén szerepelhetett. Michael Jackson és Quincy Jones meghívására, Jackson Thrillerén hallhatjuk játékát a Beat It szólójában. A legendák szerint Eddie mindössze egy hatos csomag dobozos sörért vállalta a szereplést, a szólót pedig csípőből feljátszotta, második nekifutásra.
A Van Halen akkor már a csillagokban járt, a soron következő 5150 című lemez sikere minden korábbi eredményüket felülmúlta. Töretlen előmenetelük a ’90-es évek közepéig tartott, amikor a világ mainstream rockzenéjének változása (a grunge és az alternatív rock előretörése), a tagok egészségügyi problémái és a Sammy Hagarral való szakítás véget vetett a felívelésnek. A grandiózus riff-fel megdörrenő Twister-filmzene, a Humans Being volt utolsó közös szereplésük akkor, majd röpke alibi-újjáalakulás kezdődött David Lee Rothtal, kiadtak egy válogatást a sejtelmes Vol. 1. címmel.
Eddie ekkor vívta meg első harcát a rákkal, ekkor küzdött meg először a démonaival.
A korszakot legjobban az Extreme-ből ismert Gary Cherone énekével felvett, szimbolikus című Van Halen III lemez jellemzi, mely útkereső jellege miatt elég nagy buktának számít a zenekar történetében, hiába szerepelt rajta a Halálos fegyver 4. részének betétdala, a Fire In The Hole. Érdemes akár utólag is felfedezni, hiszen olyan hangulatos tételeket rejt, mint a Dirty Water Dog vagy a Without You.
A 2000-es évek elején a Van Halen által képviselt stílus újra erőre kapott, a velük korban nagyjából azonos szupersztárok nosztalgiaturnéi (Kiss, Mötley Crüe, Iron Maiden stb.) telt házzal futottak, így ők is megpróbáltak feltámadni.
A pletykák, melyek a klasszikus David Lee Roth-féle felállás újraegyesüléséről szóltak, nem voltak alaptalanok.
Egy Sammy Hagarral folytatott balsikerű turné és felemás emlékű két közös dal után 2012-ben jelent meg az új – és most már sajnos kimondhatjuk, legutolsó – Van Halen-stúdióalbum, az A Different Kind of Truth, melyen Eddie fia, Wolfgang Van Halen basszusgitározott.
Edward Lodjewik Van Halen, minden idők egyik legnagyobb hatású rockzenésze, gitárosa 65 évet élt. Kedd este feladta az évtizedes harcot a betegséggel szemben, és világot váltott. Gitárosok tömkelegének mutatott utat, a ’80-as években szocializálódott, rockzenét szerető gyermekek hatalmas bálványa, eszményképe volt, egy valódi ikon, aki mindenhol felbukkant. Emlékszünk az űrlénynek öltözött Marty McFly-ra és az ő walkmanjére?
A legendás piros-fehér-fekete Frankenstrat manapság a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum tárlatán látható. Az emlegetett sárga-fekete „Méhecske” az egykori Pantera-gitáros, Dimebag Darrell sírjában pihen. A Van Halen pedig örök. Az elején az a szőke kiskölyök pedig én voltam…
Ég Veled, drága Eddie!
A borítókép a Globe Photos/Mediapunch/REX/Shutterstock fotója, amely eredetileg a The Guardianben jelent meg.