A Harcom 5. része szószátyár metaelbeszélés és irodalmi peep show. Jon Fosse kameója és legalább négyrendbeli megcsalás kell, míg végre megszületik az első regény.
A cím az utolsó előtti rész olvasmányélményét már azelőtt felemássá tette, hogy belekezdtem volna. Megszakadt a tőszavas címek sora, amelyek egy-egy monolitként nehezedtek a szövegre, és erőátvitellel az olvasóra hárították a terhek cipelését. Persze ezúttal is egy olyan toposzt kifejező szót választottak a magyar fordítás címéül, amely tematikus kapcsolatot teremt a kötetek között. A Halál, a Szerelem, a Játék és az Élet után az álom egyes számban mást jelentett volna, így megtört a minta. Kicsit szertefoszlott a varázs is, széttöredezett a pluralizálódásban.
A magyar címadási gesztus minden bizonnyal a norvég regényeredetik szikár, ám sűrített stílusát hivatott visszaadni.
A gesztus maga is irányítja az olvasást, hogy mennyire, azt jól mutatja Valuska László kritikája, melyet arra a gondolatmenetre fűzött fel, hogy az álmok szükségszerűen összetörnek. Ezzel szemben a hat norvég kötetet csak számok különítik el egymástól: Min kamp 1, Min kamp 2 és így tovább. A többi skandináv kiadás átvette ezt a sémát. Az angol nyelvű fordítás a My Struggle címet kapta, a borítókon számok helyett nagy erejű motívumok és képies kifejezések jelentek meg: Death in the Family, A Man in Love, Boyhood Island, Dancing in the Dark, Some Rain Must Fall, majd a The End. A hatból legalább három Knausgård stílusánál idiomatikusabb és líraibb. Ráadásul a Longfellow-tól vagy Ella Fitzgeraldtól ismerős Some Rain Must Fall olyan irodalmi és zenei rétegből kölcsönöz, amely távol áll az írótól, megtévesztheti tehát a gyanútlan olvasót. Ám az ötödik rész angol címe ezzel együtt is érzékeny kifejezése annak a küzdelemnek, ahogy az íróvá válás folyamatába ragadt fiatal férfi igyekszik továbblépni, próbálkozásainak eredménye belső és külső elutasítások sorozata, míg az első regény megszületik.
A magyar ennek szinte a fordítottját sugallja, mivel a kudarcok helyett a vágyakra irányítja a figyelmet.
Ez persze ugyanúgy benne van a szövegben, mint a kudarcok: Karl Ove (a szereplő) csak jó ember akar lenni, egyszerű, kiegyensúlyozott életet élni, íróvá válni. Akkor is, amikor negyedszer csalja meg azt, aki szereti, és amikor a siker reálisan elérhető voltát minden megcáfolni látszik. A hazai címadás a német kiadást követi. Németországban nem jelenhetett meg Mein Kampf fordításban a sorozat, így Das autobiographische Projektként hivatkoznak rá, az egyes részek címei pedig főnévi igenevek lettek, Sterben, Lieben, Spielen, Leben, Träumen, Kämpfen. Csakhogy míg a részcímek németül dinamikát kölcsönöznek, a jelentésben szinte megegyező magyarok mérföldkövekként meredeznek.
A szöveget minden korábbinál sűrűbben átszövi a kettős születéstörténet: az íróé és a Harcomé, előbbi direkt módon, utóbbi az olvasói reflexiónak köszönhetően. Az első kötetek tanították ki az olvasót erre, vázolták a felnőtt író elképzeléseit a jó irodalomról, tudósítottak a kezdőoldalak megszületéséről, hirdették a Harcom vállalását. Ebbe az előzménybe ágyazva az Álmok legapróbb motívuma is önmagában tükröződik. Nem pusztán a bergeni évek viszonylatában értelmezhető az, hogy Karl Ove egyik nap az új Hamsunnek képzeli magát, hogy aztán másnap egy sikertelen novellája miatt úgy érezze, még másolni sem tudja a nagyokat. Minden akkori kijelentése az önéletrajzi ihletésű regényfolyamon és következményén, a nemzetközi sikeren szűrődik át, hogy egészen másként jusson el az olvasóhoz, mint ahogy a kilencvenes években hathatott a barátai körében. Persze az író itt is „csal”. Hiszen már a szöveg megszületése is ironikus viszonyba lép a múlt kudarcaival, az akkori önképével, sőt azzal, ahogyan most látja akkori énjét. Úgy relativizálja mindezeket, ahogyan csak a saját médiumával tisztában levő irodalom teszi. Karl Ove irodalomtörténet szakosként olvas a nagy előképektől, a nyelvezetük gazdagságát, látásmódjuk fantáziadússágát csodálja, de minduntalan megállapítja, hogy neki ez nem menne, nem tudna elrugaszkodni a valóságtól.
Ez a korlátként megélt földhözragadtság egy sikeres pálya előhíre, az autofikciós regényfolyamban egyenesen hajtóerővé válik.
V. S. Naipaulról például leszögezi, hogy nála nincs valódi cselekmény: „Bárcsak le tudtam volna írni egy erdőt magaslatról szemlélve!” (337.) Leszögezi továbbá, hogy nem tud annyira alámerülni a tudattalanba, mint Celan. Az egész kötetre ráfeszülnek a metatextuális hálók, Karl Ove egy házibuliban meséli fiatalos gőggel, hogy „kortárs regényt” akar írni, ami „szórakoztató, ugyanakkor mélyenszántó” (125.). A második kötet óta tudható: a Harcomat először szórakoztató irodalomnak kategorizálta, nem bízott az esztétikai értékében. Hasonlóképp megjelenik a kettősség, amikor így kiált fel: „Amikor írok, ugye, azt akarom, hogy élet és halál múljon rajta. Pedig nem fog! Hiszen csak én vacakolok vele.” (363.) A metatextualitásra ugyancsak ironikus fényt vet, hogy Karl Ove egy időben sokat publikált kritikákat, interjúkat, és csak ezekkel jelent meg, ezért is érzi úgy egy kifakadása során, hogy ő „élősködő, aki arról ír, amit mások írnak” (452.). Aztán megszületett ez a nagyot markoló regényfolyam, ami folyton csak az irodalomról szól, így utólag értelem tulajdonítható ennek a félelmének is. Helyenként nem is másoktól, hanem fiatalabb önmagától „lop”.
A saját vendégszövegeivel szintén ahhoz ad támpontot, hogy a korábbi írói elképzeléseihez képest mit ér el a szöveg, amely éppen születik.
Ezzel a fricskával irányt tévesztett versei, szemináriumi társai által komolytalannak tartott próbálkozásai is megjelenhettek húsz évvel később. Antológiában publikált novelláját, első regényének több oldalnyi bevezetését is beemeli a Harcomba. Ami szerencse, mert a magyar olvasóközönség számára nem feltétlenül adott az életmű kontextusa, de a szöveg felhívja a figyelmet a korábbi művekre is, látni engedi a visszatérő elemeket és stratégiákat. A kontroll azonban az íróé, aki a mítoszgyártásig is elmegy, imázst épít sötétségből, szorongásból, kettéhasadó személyiségből olyan kifejezésekkel, mint például a „tiszta fekete szívemből imádtam” (274.) vagy a „csak rájuk néztem vadító, szomorkás szememmel” (464.).
Irodalmi peep show, még inkább paparazzi fotóriport a bergeni Íróakadémiáról szóló rész
(ahol Hovland, Sagen és Fosse is tanítanak), de a kötet többi tizenhárom év alatt játszódó része is zavaróan közelről ábrázol norvég irodalmárokat. Ez északi olvasóként sokkal bennfentesebb viszonyt eredményezhet, magyarként kissé kívülállóvá tehet, azonban nagyon szórakoztató, hiszen azért Fosse vagy Tore Renberg műveit mi is ismerhetjük. A barátságok miatt főleg keresztnevükön szólított Espen Stueland és Geir Angell Øygarden is beazonosíthatóak, ahogyan Else Karin Bukkøy is. Közel jönnek ezek a figurák a szerkesztőségi vacsorán, a kiadói irodában, az írótáborban. Esetlenek, mint a motyogó Fosse, részegek, mint Ole Robert Sunde, leolvad róluk az a méltóság, amelyet általában a hivatásuk biztosít a számukra.
Olyan helyzetben látjuk őket a kulisszák mögött, ahogy nem lenne szabad.
A kulcsa ennek a lepelrántásnak, hogy elsődlegesen nem a szakmai, hanem az emberi oldaluk felől közelít hozzájuk a szöveg: Espen és Tore éveken keresztül barátai a szerzőnek, Karl Ove vendégségbe jár hozzájuk, közelről szemléli például más személyes kapcsolataikat is. A máztól az egész regényfolyamban igyekszik megfosztani az írói hivatást, de továbbra is leginkább magát árusítja ki. Például a fiatal Karl Ove képében, aki számára az írás katarzisa legkönnyebben maszturbáláson keresztül vezethető le (191.). Öncélú, ösztönök kielégítésére irányuló, minden szellemit nélkülöző tevékenységet látunk korai próbálkozásaiban.
A narratíva szempontjából viszont ez a kötet túl hosszú, szószátyár, már-már fecsegő. Ott folytatódik, ahol a negyedik befejeződött, az író tizenkilenc éves korának nyarán veszi fel a fonalat. Azonban a fejlődéstörténeti megközelítés inkább kínos olvasmányélményhez juttat – lehetetlen érzelmileg nem reagálni, olyan érzés, mintha ez a kis buta Karl Ove kettőt lépne előre, majd egyet hátra. Ugyanakkor olyan benyomást is kelt, mintha Knausgård egyszerre ráébredt volna arra, hogy az idővonalon mekkora lyukat kell még kitölteni, és ennek nagy részét ebben a kötetben próbálta volna megcsinálni.
Egyre szédítőbb sebességgel mutat be új és új életszíntereket:
megjelenik szemünk előtt az Íróakadémia, aztán a szellemi fogyatékosok intézete, de máris más tölti be a látómezőnket, a gondozó, a szolgálatmegtagadók, Izland. Minden egyre gyorsabban forog, ahogy Karl Ove folyton új közösségek részévé válik, és ezt sok-sok új karakter rajzával érzékelteti. Nincs helye a korábbi kötetekben elsajátított ráérős bemutatási módszernek, itt a jellemzések nem mutatnak túl egy-egy mozzanaton, anekdotán. Talán az első és egyetlen a kötetben az Egyetemi Rádió, amelyről leírja, mit jelentett a számára, mielőtt kiderülne, kik töltik meg stúdióját és előtereit. A Halál feszes, jelenetező szerkesztéséből nem maradt az ötödik részre szinte semmi, ahogyan abból a programból sem, hogy „mindennek meg kell hajolnia a forma előtt.” (Halál – Harcom 1., 196.) Az a fajta emlékező, asszociatív tagolás, ami a kezdetre jellemző volt, ellehetetlenült.
Nincsenek ragyogóra csiszolt mondatok, az esszéisztikus keretek is kikoptak.
Talán valóban annyira pokoliként emlékszik erre az időszakra, hogy nem tudott hozzá egyfelől kellően közel menni, másfelől kellően eltávolodni, hogy reflexíven tálalhassa darálás helyett. Talán rutinszerűvé vált az a szövegszervezési mód, amelyet a harmadik-negyedik kötet hozott be a regényfolyamba. Ezzel a gyengélkedéssel egy időben azonban olvasmányosak a leírásai, hétköznapibbak a jelenetei, követhetőek a gondolatmenetei. Ízlelgetem az élményt, mert ez az első Knausgård-kötet, amin izgultam. Vagy csak idomított olvasóvá váltam az ötödikre?
Az Álmok tematikusan, cselekményében és motivikusan is szervesen összekapcsolódik az előtte álló négy kötettel. Visszatér például a halászás és az ikonikus nyitókép, a szív. Utóbbi nem csupán a halál jelzőjeként tűnik föl, mint az elsőben, de az intuíció hordozójaként a másodikat is felidézi. „Soha, soha nem téved a szív” (482.), ami megáll, mint nagypapáé, és jelzi, hogy Tonje fontos szereplő lesz az életében. Az ördögmalom egészen addig forog, míg Tonjéval megromlik a házasságuk, és Karl Ove elindul Stockholmba. Ez az a pont, ami az első, majd a második kötetnek is az egyik katalizátora, így a kör bezárul, hogy megnyissa az utat a remélhetőleg teljesen máshogy szerveződő hatodik rész felé.
Karl Ove Knausgård: Álmok – Harcom 5., ford. Patat Bence, Magvető, Budapest, 2020.
A borítófotót Martin Lengemann készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.