Arról, aki először vallott szerelmet
Abból az estéből csak a málnás vodkában vagyok teljesen biztos,
a tóból az emeletre menekültünk,
a kocsmából ki a vadonba, mi öten,
ellógott-énekóra- meg öltözőkben-szívott-cigaretta-szagú lázadók,
akiknek a bent a kint és a kint a bent.
Vele másztam fel rá. A madárlesben az volt a jó,
hogy akkor még nem tudtam definiálni a tériszonyt.
Először képzeltem el, hogy elindulok, de nem keresek ösvényt,
elképzeltem, hogy leugrok,
elképzeltem, ki jönne utánam.
De elbújni felesleges, ha nem keresnek,
leugrani nincs értelme, ha az anyád követ.
Macskaköves zsákutca a menekülés,
büdös, mint a lázadás,
rémisztő, mint az erdő éjjel.
És azt mondod, szeretlek, mert félsz.
Én akkor eléggé féltem, mikor az apja
a fülünk hallatára verte meg.
És ő, aki először vallott szerelmet, megfogta a kezem,
ha felnő, majd úgyis visszaüt, ezzel nyugtatott.
Én meg összehúztam magamat a pléd alatt,
próbáltam elkerülni, hogy összeérjen a térdünk,
azt mondtam, szeretlek, mert féltem.
Valójában ki akartam józanodni,
és számoltam, mennyi idő alatt érne oda kocsival anyám.
Reggel az apja mosolyogva keltett,
mi csendben, mint akiknek bűntudata van, asztalhoz ültünk.
Aztán ő, aki először vallott szerelmet, összeköltözött egy férfival,
boldogok. Utoljára a nővére esküvőjén láttam, két hogy vagy között
az apja pénzt ajánlott, ha kibuzítom, így fogalmazott.
Sajnáltam, hogy nincs mögöttünk egy erdő.
Ezt végül sosem mondtam el neki, aki először vallott szerelmet.
Nem tudom, mitől féltem,
talán csak nem akartam újra látni a tizenéves fiút a pléd alatt.
Borítófotó: Pixabay
