Egy folyamatosan változó, de egyre inkább a bizonytalanság felé sodródó világban többnyire a jövőbe tekintés marad az ember számára. De vajon mivel szolgálhat számunkra a holnap fogalma ezekben az időkben? Van-e bármilyen létjogosultsága még a reményteli várakozásnak? Boncasztalon a Son Lux zenekar új lemeze, a Tomorrows I.
Bizonyára mindenkinek megvannak a maga dalai és zenekarai, amelyeket a borús napokra tartogat, mintegy sötét, titkos sarokként, ahová bármikor elvonulhat, ha a hangulata vagy az élethelyzete úgy kívánja. A 2008-ban útjára indult Son Lux bizonyára sokaknál előkelő helyen szerepel, ha erre a személyes példatárra terelődik a szó – teljes joggal, ugyanis ha van olyan zenekar, amely az előbb felvetett alkotói megfontolás megtestesítőjeként áll, akkor a New York-i háromtagú formáció nagy eséllyel pályázhat erre a címre.
Az eredetileg Ryan Lott szólóprojektjeként indult, majd trióvá vált zenekar a kezdetektől érdekes és mélyen ható zenei megoldásokat vonultatott fel,
játszi könnyedséggel bevonva a legkülönbözőbb stíluselemeket. A kiindulópont minden esetben a kísérleti elektronika, amelybe az évek során folyamatosan beépültek az „élőzenei” elemek, melyek első hallgatásra sok helyen esetlegesnek tűnnek, azonban jobban odafigyelve felfedezhetjük, hogy ez a legkevésbé sem a véletlen műve: az albumok egy-egy jól kidolgozott koncepció köré épülnek, és a zenekar nem riad vissza az igazán mély tartalmak közlésétől sem. A Son Lux esetében a komoly és mély tartalom nem csak tudálékos hívószavak a bölcselkedés babérjaira törő szövegekhez. Sokkal inkább egy olyan tudatos rendezőelvet takarnak, amely a dalok minden szintjén érvényesül és elemi erővel mozdítja ki a hallgatót a komfortzónájából. Ráadásul, amint azt hallhatjuk a Tomorrows I dalaiban is, a közkeletű „kizökkentési eszköz”, a ritmus hektikus váltakozása csak hab ezen a nagyon furcsa tortán.
Amint azt a cím is sejteti, az új lemez egy tervezett albumciklus első darabja, és ez külön érdekessé teszi az anyagot. A következő lemezekről egyelőre nem tudunk sokat, azonban előrevetíthető, hogy érdemes lesz visszatérni ehhez a kezdőponthoz, mivel valószínűleg árnyaltabbá válnak majd a dalok a még meg nem jelent darabok tükrében. De ne szaladjunk ennyire előre, sőt,
inkább igyekezzünk megválni a folytatás gondolatától, mert amit ezzel a lemezzel kapunk, az önmagában is minden figyelmet megérdemel.
A Tomorrows I egyik első nekifutásra is megmutatkozó erénye, hogy minden másodperce hordozza a zenekar által már kikísérletezett fogásokat, és teszi mindezt úgy, hogy a legkevésbé sem a megúszás szándéka érezhető mögöttük. Tulajdonképpen a Son Lux az utóbbi tizenkét évben megalkotott és kipróbált zenei-nyelvi eszköztárából válogat, ami van annyira változatos, hogy az ismerős megoldások nem fonódnak kelletlen önismétléssé. Mindeközben ennek az eszköztárnak az elvont jellege sem elhanyagolható a dalok felépítését tekintve. Például a szaggatottság általi feszültségkeltés, bár nem egy új keletű jelenség a kortárs zenében, és kiváltképp nem az a kísérleti elektronikában, ezeknek a daloknak a környezetében mégis egy egészen új szinten működő, markáns hatásként van jelen. De ugyanez igaz lehet a már-már bizarr énekeffektekre, a vonós hangszerek (vagy azok hangszínének) meglepetésszerű alkalmazására, vagy éppen a jazzes gitártémákra is. Végeredményben feltűnhet, hogy alapvető zenei kifejezőeszközök szintjén ugyan széles spektrumban mozog a zenekar, de valójában nem sok újítás történik náluk ezen a téren, és ez nemhogy erre a lemezre, de kis túlzással az egész diszkográfiára igaz.
De akkor mitől marad mégis izgalmas és egyben letaglózó a Son Lux zenéje?
Leginkább attól, hogy az alkotók minden anyagon érzékletesen mutatják meg a hullámvölgyek emberi oldalát, amellyel együtt jár az is, hogy a zenekar művei minden negatív hangulat ellenére összességükben felemelőek. A Tomorrows I sem képez ez alól kivételt, csakhogy ebben az esetben az alapvető alkotói megfontolásokon túl még a külvilág általános kilátástalansága is nyomot hagyott a dalokon. Az összhatásukban így halmozottan érvényesül az a zenekar sajátjának tekinthető jelenség, hogy a plasztikus elektronikus zenei hatásokat átszőve, a túlzások határait feszegető tragikus hangvétel tartja mozgásban és teszi izgalmassá az anyagot.
Talán különösebben nem is szükséges taglalni, hogy a Tomorrows I mindezek tükrében milyen töménységben lett szorongatóan sötét album. Csakhogy ez a fajta koncentrált sötétség még mindig mélyen emberi impulzusokból származik, ami kissé ambivalens módon otthonosnak bizonyulhat a hallgató számára. Annál is inkább, hiszen a dalsor minden darabja erősen kapcsolódik zeneileg és szövegében is az elmúlt fél év eseményeihez és hangulatképeihez, és nem fél érzékeny húrokat rezgésre bírni bennünk.
Ezt a zenekar részben a számsor szerkezetével éri el, amelyben ugyan kevéssé érvényesülnek rendhagyó mozzanatok,
viszont az alkalmazott megoldások pontosan működnek. Helyet kaptak átvezető vagy felvezető dalfoszlányok, amelyek fenntartják a folyamatosság érzetét, és mindezt nagyon letisztultan, szövegek nélkül teszik. Emellett nem elhanyagolható, hogy a súlyosabb darabok között pillanatnyi fellélegzést is nyújtanak: a lemez derekán szereplő Days Past például egyfajta nosztalgiával vegyes megnyugvást hoz, amire rettentő nagy szüksége van az anyagnak ezen a ponton, mivel valószínűleg elviselhetetlenül tömény lenne nélküle a szerzemények okozta merülésélmény. Maga a lemezfelütés is egy instrumentális felvezetés egyébiránt, aminek hasonló szerep jutott, ugyanis a kezdő Dissolve érezhetően az azt követő Plans We Made „tompításaként” is szolgál.
Hasonló a helyzet az Into Wind és a Last Light című szerzemények kapcsolódásával is, csakhogy az album ezen pontján inkább kontraszthatást sikerült elérniük, ugyanis míg az Into Wind álomszerű, baljós dallamokba való süllyedése előrevetíti a grandiózus tetőpont lehetőségét, addig a Last Light hagyja leesni ezt a magas labdát. Cserébe megkapjuk az utóbbi idők egyik legbrutálisabb zenei fordulatát, egy egyszerűségbe visszazuhanó dal képében. A fordulat kíméletlensége ugyanakkor nem a Last Light zaklatottságában rejlik, és nem is az előfeltevések teljes felrúgásában. Inkább abban, hogy a kiteljesedő tetőpont helyét átveszi egy önmagába gyűrűző, mantraszerű középpont, aminek lecsupaszított hangszerelése a szöveget teszi hangsúlyossá. A szöveg pedig sajátos határozottsággal szól ki a lemez világából a hallgatóhoz: ahhoz a mai emberhez, aki a valósággal való megküzdés helyett sokszor a bizonytalan jövőbe menekül. Meglehet, itt érkezik el az a pont, ahol a dalok sűrűsége eléri azt a mértéket, ami áthatolhatatlanul nyomasztóvá teszi a hanganyag szövetét. A lemez (talán egyetlen) negatívuma éppen ez: olyan súlyt helyez a hallgatóra, hogy még a Last Light után következő, a lezáráshoz vezető két szerzeményt is megterhelő folytatni, az album rövid időn belüli újrahallgatása pedig bármennyire is adná magát, közel lehetetlen. Még annak ellenére is, hogy a nyolcadik Undertow feloldást kínál, de ez is inkább csak válasz a Last Light csontig ható soraira.
Nem ápolgatja a lelkünket, épp csak emlékeztet arra, hogy még van remény.
A dalsort záró Involution klasszikus keretes szerkezettel, kizárólag instrumentális megszólalásban ad néhány levezető percet, ami szükségszerű mozzanat egy olyan élmény után, amelyet a lemez nyújt. Az utóhatás pillanataiban könnyen azt érezhetjük, hogy benne ragadtunk egy furcsa állapotban, ami a mű alapkoncepciójából eredeztethető: hiába tekintünk a jövőbe, a jelenhez kötődünk. A jelen azonban nehezen kezelhető korunk emberének, így a ma egy hibákkal teli, körkörös ismétlődésnek tűnik, amiből nagyon nehéz kiszakadni. Ez a Son Lux új lemezének fő üzenete, és bármennyire rögös az út a befogadásáig, érdemes végigküzdeni magunkat rajta. Abban azonban csak reménykedhetünk, hogy a ciklus további állomásai feloldozást is kínálnak majd a számunkra. Mindenesetre, ha a trió nem ad alább a Tomorrows I által hozott minőségből, könnyen lehet, hogy az évtized egyik legérdekesebb és legösszetettebb albumait köszönthetjük majd a folytatásban.
Son Lux: Tomorrows I, City Slang, 2020.
Borítófotó: Glassnote Records
