A steril, közömbös, de sejtető hangvétel és az ezzel együtt jelentkező csattanószerű verszárlatok miatt ad az Eldorádó ostroma csontig hatoló olvasásélményt. Átgondolt, asszociatív, de arányos logikával építkező szövegvilág ez. A versekben alakok járnak, egyszerre súlyosak és könnyedek lépteik. Biró Krisztián a feje tetejére állította a versnyelvet, amelynek mondatai (merthogy a szövegnek tere van) beragadnak két vonat közé, a térkép mozgásban van, az idősíkok oszcillálnak, az én és a te felcserélődik.
Biró első kötetének borítója a mitikus dél-amerikai ország aranyszíneit, drágakövek és bevonatok csillogását idézhetné, azonban a flitterek és csillámporszemcsék hamisságát felismerve a káprázatot felváltja az értéktelenség, a csalódás érzete. Vajon a versek is leleplező szándékkal élnek? A kötetcím és a szövegek összefüggése az olvasás után sem válik egyértelművé – a ciklusok rejtegetnek, akárcsak a borító.
A kötet a feltételesség feszültségében indít.
A Ha most kezdenék el valamit című nyitóvers a kezdés gesztusát megjelölve végre is hajtja állítását, kijelent és cselekszik. Ahogy számos vers, úgy a kötetnyitó is több problémát aktivizál, személyes és kollektív tapasztalatokat szólaltat meg. Jelen esetben a „fekete nejlon” gyászában megélt elengedés, valamint az olvatag műanyagon áttörő élet általi ráismerés a fő téma. Nem áll meg az élet a halállal, a körforgás a leglehetetlenebb körülmények között is működik. A kötet több pontján előkerülő szintetikus anyag a modern kor elpusztíthatatlan innovációja, az örökkévalóság pusztulásba fordulásának eredménye. Nem törik el, nincs mit megragasztani és nem is hagyhatjuk el darabonként magunkból.
Závada Péter is írt az Eldorádó ostromáról az Alföld Online új sorozatában, verses formában. Biró költészetét „halk szavú, újszürrealista, vallomásos lírának” nevezte, amire jellemző a „logikai reverzibilitás”. A versbeszélő bocsánatot tud kérni bármiért. Olyan, mintha köszönne. Bizonytalannak érzékelt beszédmódja, visszafogottsága azonban nem vesz el kijelentéseinek erejéből. Versnyelvének további érdeme, hogy „[n]em keveri össze a fogalmak teresítését a képzavarral.”
Belakja, amit épített.
„A templomóra szerint pár perc múlva / hazaérek.” A Máshol nőttem soraiban a logikai buktató (vagy „logikai reverzibilitás”), hogy míg szokványos relációk között az időt mutató eszköz a hazaérkezéstől abszolút függetlenül jár, addig itt nemcsak az idő-, hanem a térkoordináták is meghatározók.
A dimenziók finom összezavarása ez, drasztikus megmozdulás és a részecskék összekoccanása nélkül.
A Máshol nőttem megnyitja azt az intertextuális átjárót, amelynek fényében a kötet egyéb tendenciái felragyognak: „Ti nem piszkáljátok a varratokat, / ti megelégszetek a gyógyulással”. E sorok (amellett, hogy a kintsugival, egy későbbi versben megjelenő, törés és javítás dinamikáját jelentő folyamattal is összhangban állnak) megidézik József Attila Karóval jöttél című versének „sebedet mindig elvakartad” szókapcsolatát. Tovább vizsgálva, az „aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz” részlet az Eldorádó általi gazdagság ígéretének meghiúsulásával, a Hét Torony képzete pedig az emeleti magassághoz rendelhető tériszonyérzettel, kizárt omlásveszéllyel (Duplaüveg) és kiugráslehetőséggel mutat párhuzamot.
A multiplikált látószögek és a perspektívaváltás az egész kötetben érzékeltetett.
Például a Harmadikon című versben, ahol az egyes emeletek lakóinak eltérő percepciói kerülnek fedésbe egymással. Az épületben tartózkodás tapasztalata az adott lakás pozíciójától függ, ami a külvilágra és a többi lakóra való rálátás mikéntjét is determinálja. („Csak a harmadikig, válaszoltad. / Így tudtam meg, hány méterről / éled ezt a környéket. Számolni / kezdtem, és arra jutottam, / hogy onnan mindenki másmilyen lehet.”)
Az Égetik utolsó sorai („Ha többé nem kell / tartanom attól, hogy kiugrasz, / hetekig kerülöm majd az erkélyt.”) a tárgyilagosság és az elhallgatás hatásait kihasználva lépnek párbeszédbe a(z öngyilkos) kiugrás témájával. Az élet megszakításának intenciója egyes versekben sejtelmesen mutatkozik meg, máshol a(z új)szürrealitás által oldódik a tragikuma (a Beton című versben az ugrá[lá]s ismétlődésével elkerülhető a vég, az emeletre való visszatérésben rögzül a határhelyzet). A Beton versbeszélője keresi saját pozícióját, nem érti/érzi helyzetét: „A téglapor és a beton alatt kezdem / el keresni a bőröm. Azzal töltöd / a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről.” (Kiemelés az eredetiben – U. A.)
A zuhanás újbóli és újbóli végrehajtása a képtelenség, az álomszerűség, a metaforikusság síkjára állítja a verseket, általuk pedig az olvasót.
A rekurzivitásban örökké fennálló helyzeten túl másként is tematizálódik a maradandóság – a Doppler című versben ismét előkerül az örök életű csomagolóanyag: „Mindkét szemem nejlonba van csomagolva, / a zajokból kell tudnom, hogy mi történik.” A távolodás érzékelhető a hang mélyüléséből, ám a térrelációk pontos kijelölése a részleges látvány okán bizonytalan. A versbeszélő a saját hangjától, önmagától is egyre távolabb kerül, helyzetét a zárósorok sem lokalizálják: „Két ember indul el a szirénák közül, / nem tudom, melyikük tart felém”. A hangok distanciája nő, az alakoké csökken (két alaké, amennyiben a fólia alóli hatás enged a megszámolhatóság evidenciájának, ráadásul a cím és a következő vers „duplaüveg” szóösszetétele is jelezheti a látvány megkettőzöttségét).
Az átlátszó anyag kinn tart mindent, megfoghatatlan dolgokat, kondenzcsíkot, omlásveszélyt.
A Duplaüvegben jelölt magaslati ponton érvényét veszti a tériszony. Az üveg egyszerre tart valamit kint és valakit bent. Nem ugrálgat, a helyén marad, beszorulva, „ahogy a rovarok két ablaküveg között”.
A betegség is tematikus csomópontot képez a kötetben: A második roham és Az utolsó roham címek jelentése, A bál utánban megjelenő kórházi nővér, a Csendes környékben krematóriumokhoz hasonlított vérlüktetés, továbbá A nővérke búcsúja cím is tovább erősíti a második cikluson belüli kórtematikát. A versek közötti átjárók és (új)szürreális képzetek, így az olyan sorok, mint a „Bőröd alatt zsákutcák az erek”, beindíthatják az asszociációt például az Eredet című film álomkonstrukciójára.
Az utóbb említett két szöveg egy emberben kiépülő belső világ képzetét kelti.
Ezenfelül reprezentált az alvás aktusa, valamint a betolakodókat kiszűrő és tudatalattit megtestesítő járókelők („Engem belőled ők érdekelnek / – a sétálók, a szédülékenyek” [Csendes környék]). Szignifikáns az én és a te közössége („Mi értelme lenne építeni, / ha én nem vagyok ott, hogy csodáljam?” [A nővérke búcsúja]), illetve detektálható az egyén saját létesítményéből történő szabadulás (az öngyilkosság gondolatával párhuzamot mutató) vágya („Annyira ki akarsz szabadulni / a fejedből” [A nővérke búcsúja]).
A Duga-1 című vers kész novella. Jellemábrázolással, párbeszéddel, narratívával. Motívumhálója több szinten bomlik ki,
apró elmozdulásokkal térnek vissza az elemek.
Reflexív verseket olvasunk az Eldorádó ostromában, amelyek aktuális eseményekre irányítják a figyelmet. Meghökkentő versközegben látni a Hableány szót, nagybetűvel. Nem szükséges a részletezés, a név is mindent elmond. Az utalás nem túl direkt, nem harsognak a sorok, s bár a katasztrófa lehetősége végig fennáll, nem csak erről közöl a vers. Így marad méltó a megemlékezés.
Finommechanika, egyensúlyjáték, megfontolt építkezés,
ami erős hatást eredményez: „Két hete víz alatt van a hajó, / de még mindig mentésnek hívják.” (Limonádé) A nyelvi kifejezhetőség dilemmája az egyetlen szóval/szóban történő megragadhatóság által kerül megjelenítésre az Időben mérni című versben. Ami a japánban tömören verbalizálható, arra a magyar nyelv képtelen. A kintsugi törött dolgokból való alkotást jelent, elvetve a javítás elleplezésének szándékát. Összetartozás a pillantásokban, a törésvonalakban, a megnyíló átjárókban, a dimenziók érintkezésében: „gyerekkorom óta búvóhelyet / kerestem két szemlehunyás között.” Igazi teljesítmény a pólusok felcserélése, a fizikai erők kifordítása. A szélcsendnek ereje lesz, és összetartja a várost.
Említésre méltó a szövegek sorrendje, amely egyszerre tár fel egy kerek történetet, működtet párbeszédet és képes karaktert ábrázolni,
dimenziókat eltolni, miközben az olvasó ott érzi magát testben és lélekben a(z új)szürreális szövegtérben, ahol az épületről leugró miatt néhány sarokkal arrébb is megsüllyed az aszfalt. Az emberi test és az aszfalt a záróversben is érintkeznek. Külön ciklust tesz ki a Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül, aminek címe egy korábbi verssor visszatérése. A verstömb autóbalesetben szétszórt altató, nyugalommal leírt becsapódás.
Nem úgy tűnik, hogy realitásvesztés lenne a versekben prezentált szilánkmentés, zuhanássorozat, szmoggyúrás, pirula-visszaköpés. Biró Krisztián első kötete határozott összefüggésrendszerben dolgozik, hatásos képekkel. A visszafogott hang általi szimulációk algoritmusa kellően organikus minta szerint szerveződik, átpillantva az irrealitás térfelére, de nem billenve át oda. Magabiztos játék a szavakkal.
Biró Krisztián: Eldorádó ostroma, Jelenkor, Budapest, 2020.
A fotókat Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.