Ma hirtelen elhatározásból megváltoztattam a személyes Facebook-oldalam borítóképét, és a békét, harmóniát sugárzó, hónapokkal ezelőtt feltöltött Home feliratot egy fekete háttér előtt narancssárga-kékben világító ázsiai harcoshal fotójára cseréltem. Próbálom üzenni a külvilágnak, de legalábbis ismerőseimnek, hogy úgy érzem, harcos időknek nézünk elébe, sőt jó pár hete már benne is vagyunk. A koronavírus-járvány sokaknál már a bensőbb terekbe is bekúszott, áttörve a test határait.
Ebben a klímában megnyugvásnak tűnt a minap végigjárni a 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás tárlatát a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A gyakran felkavaró és mélyre hatoló képsorozatok ellenére is úgy éreztem, mintha a világ – ha csak rövid időre is – visszazökkent volna a „normális” kerékvágásba. Szigeti Tamásnak, a kiállítás kurátorának köszöntője arra hívta fel a figyelmünket, hogy
a közel négy évtizedes seregszemle legfőbb szerepe az emlékezés és az emlékeztetés.
Emlékezés az előző év reflektorfénybe került vagy éppen a külvilágtól elrejtett helyszíneken zajló, mégis életünk részét képező eseményeire, és emlékeztetés arra, hogy a világ – reméljük, csak egy időre – jelentősen megváltozott. A tárlat négy nagy, fényes-tágas helyiségben való elrendezése lehetővé teszi az alapos szemlélődést.
Érdemes hosszabb időt eltölteni a felvételek között és többször is visszatérni egy-egy terembe, mert a rendkívüli témagazdagság miatt előfordulhat, hogy kimarad egy-egy érdekesebb tabló az első körbejárás alkalmával. Sőt, szívem szerint azt mondanám, hogy több alkalommal, kisebb részletekben is meg lehet nézni a tárlatot, ugyanis történésekben, élethelyzetekben is gazdag volt a tavalyi év, és ezek a pillanatok joggal ragadták meg a fotóriporterek fantáziáját. Most csak arra vállalkozom, hogy szubjektív válogatást adjak a látottakból, és azokról a képsorozatokról írjak, amelyek különösen megragadtak.
A tárlaton végigvezető utam kezdetén rögtön Hajdú D. András fotóriporter MÚOSZ Nagydíjat nyert sorozatába ütköztem, és az ütközés szót nem véletlenül használom. A fal, amit kerítésnek hívunk című pályázata Nagybányán készült, ahol a polgármesteri hivatal döntése alapján
a cigányságot nyolc évvel ezelőtt egy háromméteres betonfallal választották el a település nem roma lakosaitól.
A képekről döbbenetes nyomor köszön vissza, az egyiken egy piros ruhás kislány vasúti sínek között állva fésülködik, öltözete óriási kontrasztot alkot az őt körülvevő környezettel. A kontrasztok hatása csak fokozódik a nyolc négyzetméteres viskóban, az ágyon nagykanállal ételt habzsoló kisfiút ábrázoló képen. Az ágy lábánál békésen fekszik egy bárány, ami valószínűleg hamarosan áldozati állat lesz a nyomor oltárán. Sorozatát a dokumentarista fotográfus a fal megépítése óta folyamatosan készítette. Képei visszatükrözik hitvallását, amely szerint a fotósnak olyan témával érdemes foglalkoznia, amely igazán érdekli.
Cséfalvay Á. András több díjnyertes fotója is megragadott. A Mindennapi élet (egyedi) kategóriában Kutyaterápia című fotója nyert első díjat, továbbá dicséretben részesült Vivien című fotósorozata az Emberábrázolás-portré kategóriában. Az atempo.sk fotósa különös érzékenységgel ábrázolja fekete-fehér képein egy betegséggel sújtott ember hétköznapjait; a gyönyörű, fehér szőrű kutyák egy földön fekvő, gyermekkori agyi bénulással diagnosztizált kislányt vesznek körül.
Éles ellentétet látni a gyermek szemében tükröződő reménytelenség és a kutyákból sugárzó szépség, barátságosság között.
Vivien című alkotása nagyon megrázó, az autista, agresszív kislányt szülei ápolják, akik közösen küzdenek a kislányban dúló feszültség okozta indulatokkal. Cséfalvay közelről exponál, bevonja a képeket néző látogatót az érzelmileg és emberileg is nehéz helyzetekbe.
Talán természetes, hogy a Hableány hajó 2019. május végi katasztrófája több tablón is szerepel. Az egyszerre megkapó és felkavaró sorozatok váltakozva mutatnak életképeket, a mentés folyamatát, a gyászolók és együttérzők tömegének pillanatait.
Ezekből a sorozatokból, illetve képekből Balogh Zoltán és Dombóvári Tamás munkái voltak rám a legnagyobb hatással.
Óriásira nagyítva függ a falon a Részvét című fotó, mely első díjat nyert a Hír, eseményfotó kategóriában. Dombóvári Tamás egyetlen, imádkozásra összeérintett tenyerei között rózsaszálat tartó nőre közelített rá a Duna partján.
Balogh Zoltán, az MTI/MTVA fotósa azon búvárok, katonák, rendőrök és tűzszerészek közül mutat be néhányat, akik részt vettek a mentésben. Az egyenruhás emberek bátor, de megrendült arca sok mindent üzen a felvételeken. A sorozat odaadó szolgálatról, segíteni akarásról, együttérzésről is beszámol, miközben megmutatja a hétköznapok hőseit.
Számomra a tárlat egyik legnagyobb élménye Bielik István Az utolsó mesélők című sorozata volt.
A szabadfoglalkozású fotós képeinek középpontjában a málenkij robot témája áll.
Túlélők, tárgyak és visszaemlékezések üzennek a múltbéli fájdalmakról. Bár a témáról egyre gyakrabban hallani a médiában is, Bielik nagy újítása, hogy bemutatja: a málenkij robot nem csupán a férfiakat érintette.
Hangsúlyosabbak női szereplői, és egyikük visszaemlékezésében az is megjelenik, hogy „a férfiak sokkal gyengébbek, mint a nők, azok nem bírnak ki annyit.” Hazahozott, a munkához használt tárgyak, a munkatáborból küldött levelek, és már ráncos, meggyötört, de a túlélés lehetőségét hirdető, természetes fénnyel megvilágított arcokat látni a képein. Érdemes alaposan megszemlélni őket.
Napjaink határ menti, feszült helyzetét mutatja be Koszticsák Szilárd (MTI/MTVA) Határvadászok szilveszterkor (Képriport kategória, 2. díj) című képsorozata.
Látjuk őket szolgálatban, melegedés közben és az éjfél pillanatának beköszöntekor is.
A témaválasztás azért eredeti, mert képes megmutatni, hogy a szigorú szabályok által meghatározott rendbe bekúszó ünnep lazít a határvégeken zajló élet kötöttségein is.
A kiállításon szereplő sajtófotók nemcsak a felkapott hírek, események bemutatására alkalmasak, hanem arra is, hogy elkalauzolják a látogatót olyan szociális intézményekbe, amelyekbe jó esetben nem kell betennie a lábát. A fotós lencséjének segítségével mégis képet alkothat egy kevesebb figyelmet kapó, de emberi sorsok alakításáért felelősséget vállaló intézményrendszerről, illetve annak lakóiról. Sokat időztem Komka Péter (MTI/MTVA) Hospice című sorozata előtt.
Munkája dicséretet kapott a zsűritől, témája a részemről mindenképpen díjat érdemlő.
Az egri Markhot Ferenc Kórház hospice részlegén készült fotók Polcz Alaine-i világa élettel teli: a gondozottak hajat vágatnak, kutyával „társalognak”, rajzolnak.
Mintha senki nem készülne itt a végre, szemlélődés közben ellenőriznem is kellett még egyszer a sorozat címét. Végül megakadt a szemem egy ágyban alvó, játékbabát kezében fogó hölgyön, akinek arcán látszik, hogy már készül a nagy útra.
Igazi szívmelengető élmény megnézni Reviczky Zsolt Hajléktalan szépség című munkáját. Díjat nem kapott a fotósorozat, de az, amit ábrázol, igazán eredeti. Egy rászorulók számára fenntartott, bentlakásos otthonban rendezett
szépségnapon készültek a képek, ahol önkéntes manikűrösök, fodrászok, kozmetikusok szépítették meg a lakókat.
Reviczky humorral vegyes tárgyilagossággal örökítette meg a szépészeti átalakulás folyamán megmutatkozó, emberségről, segíteni akarásról mesélő pillanatokat. Ha létezne a Legjobb humorú fotós díja, én mindenképp neki adnám.
Kovács Bea, aki 2012 óta foglalkozik fotózással, Éber kóma című sorozatával megérdemelten nyerte el az André Kertész-nagydíjat. Optikájával két olyan szülő mindennapjait követi, akik három éve ápolják otthon egy baleset miatt éber kómában, nyitott szemmel, magatehetetlenül fekvő lányukat.
Küzdelmeik, mindennapjaik, a beteg ápolását segítő kreativitásuk megrendítően sugárzik át a képeken. Kovács Bea azt is bemutatja, hogy ez a probléma nem elválasztotta, hanem összekovácsolta a szülőket. A betegápolás mindennapjai és a saját mentális egészségük érdekében tett lépések mind-mind szerepelnek ebben a krónikában. A díjnyertes alkotást nézve biztosra vehető, hogy a fényképezőgép olyan fotós kezében van, aki maximálisan átérzi témájának súlyát és érzékenységét. Érdemes lesz figyelni jövőbeni munkáit.
Egy kis üröm az örömben, hogy a Művészet és a Sport kategóriában nem találtam olyan felvételt, amely különösebben megfogott volna a tárlat megtekintése során. Annál inkább felkeltette érdeklődésemet az a videósorozat, amely a tárlat egyik termében látható-hallható, és amelyben
a kiállított munkákat készítő alkotók mesélnek az adott fotó elkészültének körülményeiről.
Kíváncsian hallgattam Kerekes M. István történetét Otthon című fotójáról, mely végül első díjat nyert a Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (egyedi) kategóriában. A fekete-fehér fotó középpontjában egy ház ajtaján a családi körbe szinte belépő ló látható, bent egy édesanya kisgyermekeivel, az egyiket éppen szoptatja. A kép egy véletlen találkozásból született, és nagyon sok plusz információt adott a megértéséhez mindaz, amit Kerekes M. István elmondott róla.
A 38. Magyar Sajtófotó Kiállításra 6079 képet küldtek be a pályázók. A díjakat nemzetközi zsűri ítélte oda, és ez megerősíti, hogy fotóriportereink munkái a nagyobb színtereken is elismerést váltanak ki. Összegezve elmondható, hogy remek tabló kerekedett a 2019-es év pillanataiból, amely nemcsak az előző évbe biztosít időutazást, de megadja annak az illúzióját és egyben reményét is, hogy hamarosan visszatérhetünk megszokott életvitelünkhöz. Addig is várom a jövő évi kiállítás képeit, melyek bizonyosan azt fogják visszatükrözni, hogy hogyan is alkalmazkodtunk fejre állt világunk eseményeihez.
A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható 2020. november 15-ig.
A borítófotó Komka Péter Hospice című sorozatából származik.