A Carson Coma az egyik legígéretesebb feltörekvő zenekar a hazai színtéren. Nemrég megjelent második nagylemezükkel, a merész kísérletezés jegyeit magán viselő, de a sajátos hangzásvilág meglétéről is tanúbizonyságot tevő Lesz, ami lesz című albumukkal nagyot dobbantottak a hírnév felé. Alkotásról, turnézásról és a megkerülhetetlen sikerről beszélgettünk a zenekar ritmusszekcióját alkotó Héra Barnabással és Gaál Péterrel a telt házas dupla lemezbemutatójuk után.
KULTer.hu: Elég pörgős időszakon vagytok túl. Két lemez, rengeteg koncert, növekvő népszerűség – hogyan lehet ezt huszonévesként egyben tartani? Mi az elsődleges az életetekben?
Héra Barnabás: Suli mellett nem könnyű, de szerencsére a tanulmányaimat valamelyest tudom hasznosítani a zenekar működtetésében. Egy ideig még ingáztam is, ami megterhelő volt, viszont amióta ez megszűnt, még többet tudunk zenélni. Úgy érzem, hogy a zenekar lett az első számú dolog azok között, amikkel foglalkozom.
Gaál Péter: Én is úgy érzem, hogy a zenekar az elsődleges az életünkben. Az egyetemmel persze sok a teendőnk, de engem személy szerint ez nem visel meg. Na jó, néha meglátszik az eredményeimen, de Barni például elég jól teljesít.
KULTer.hu: A zenekaron belüli kapcsolatokban hozott változást ez a felfokozott alkotóperiódus?
G. P.: Nem igazán. Szerintem
ez az egész nem működhetne a barátságunk nélkül,
főleg azt figyelembe véve, hogy mennyi időt töltünk együtt…
H. B.: Azt semmiképpen nem mondanám, hogy munkakapcsolattá vált volna a barátságunk, viszont muszáj volt megkomolyodni. Ha ötórás próbánk van, abból másfél órát zenélünk, és azt az időt halálosan komolyan vesszük. A fennmaradó három és fél órában viszont minden úgy megy, mint eddig.
KULTer.hu: Akkor az alkotómódszereken alakítottak inkább a tapasztalatok?
H. B.: Igen, a módszerünk változott, legalábbis a Lesz, ami lesz írásánál biztosan, de ebben nagy szerepe volt a karanténnak is.
Nem találkoztunk 3-4 hónapig, mindenki szétszóródott a világban, és a kis bunkerében töltötte a napokat,
ez a helyzet pedig új metódus felé terelt minket. A jammelés általi dalszerzés háttérbe szorult, mindenki otthon gyúrta hozzá a saját részét a demókhoz.
KULTer.hu: A második nagylemez általában vízválasztó a zenekarok életében – főleg akkor, ha olyan erősre sikerült a debütálás, mint a ti esetetekben. Éreztetek nyomást, mikor az új lemezt írtátok?
H. B.: Nem voltunk ráfeszülve erre. Ennek az is lehet az oka, hogy rengeteg számkezdeményünk volt az utóbbi évből, és kedvünkre válogathattunk közülük. Másrészt az első lemez dalaiban inkább az útkeresés dominált, de mostanra már jobban tudjuk, hogy mit szeretnénk kihozni egy-egy ötletből.
G. P.: Elsősorban a saját ízlésünk döntött, amikor a demók között válogattunk. Azokat választottuk ki, amiken a legjobban tetszettünk magunknak.
KULTer.hu: Lesz, ami lesz – ez akár 2020 mottója is lehetne, nem?
H. B.: Így igaz, értelmezhető akár mottóként is. Ez a felfogás jellemezte az egész évünket, és vele együtt az alkotómunkánkat. Például, amikor elkészült a lemez, még nem tudhattuk, hogy egyáltalán bemutathatjuk-e valamikor élőben a dalokat. Mondjuk, ahhoz képest, hogy most egyszerűnek tűnik, azért elég sokat agyaltunk ezen a címen…
G. P.: Mikor elvonultunk feljátszani az albumot, nagyon ment az ötletelés a címet illetően.
Sok verzió született, de mind rettenetes volt: felmerült például az is, hogy legyen Faszik.
És amikor nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy egy dalszövegrészlet illene inkább címnek, akkor már valamelyest sínen voltunk.
H. B.: Szerettünk volna valamit, ami erre az évre reflektál. Felmerült a 20 is ötletként, de benne volt a Varázslatos iskolablues is a kalapban. Végül szerencsére a Lesz, ami lesz nyert.
KULTer.hu: Az első lemezetek megjelenésekor hangzott el a sadboy-jelenségre utalva, hogy „Húszévesen minek szomorkodjunk?”. Ezt a gondolatot még mindig érvényesnek érzitek?
G. P.: Szerintem ebben nem változott a hozzáállásunk. Alapvetően boldog emberek vagyunk, bár eléggé megviselt minket is ez az év. Azonban szerencsésnek mondható a helyzetünk, mert sikerült előrehaladnunk.
H. B.: Ugyanakkor ha megnézzük,
a mostani szövegeinkből eléggé kitűnik, hogy nálunk sem minden a vidámságról szól.
Inkább a zenekar általános üzenete ez, hogy amikor mi együtt vagyunk és magunkat adjuk, az egy nagyon jó érzés nekünk. Ezt a jókedvet igyekszünk közvetíteni a közönség felé.
KULTer.hu: Összességében azért elmondhatjuk, hogy az előzőekhez képest árnyaltabb a Lesz, ami lesz hangvétele. Nem lett ez sem egy kifejezetten borongós hangulatú anyag, de jobban beszűrődik a lázadás, ahogyan a komolyabb, melankolikusabb témáktól sem zárkóztatok el…
G. P.: Talán kicsit felnőttebbek lettünk, és már nem azok a témák foglalkoztatnak minket, mint két éve.
H. B.: Hát igen, az első, kikeltetős koncertünkön bemutatott számaink még egészen más hangulatvilág felé húztak, mint most a Mit sem érdekel vagy a Boldog szülinapot (Rohadj meg). Azzal is kapcsolatban áll mindez, hogy az új lemezen jellemzően a szövegekhez igazodnak a dallamszerkezetek. Így, hogy szövegcentrikusabb lett a zenénk, a minket mélyebben foglalkoztató kérdések, problémák is jobban kiütköznek a dalokban.
KULTer.hu: Nem mellesleg most már zömében magyarul énekeltek. Pont ez a szövegközpontúság vezetett titeket az anyanyelvi alkotás felé?
H. B.: A magyar nyelvű dalszerzés egy hosszabb folyamat eredménye, ami az első lemez megírásakor kezdődött.
Rájöttünk, hogy sokkal könnyebben tudunk magyarul írni,
meg persze észrevettük, hogy ugyan az angol dalokat is éneklik néhányan, de azért a magyar nyelvűek szólalnak meg igazán a koncerteken. Leginkább az volt a kérdés, hogy legyenek-e új angol trackek. Végül úgy döntöttünk, hogy ezt az anyagot ilyen tekintetben inkább homogénnek szánjuk. (Aztán poénból gyorsan rá is raktunk a lemezre egy olasz dalt.) Sokat számított az, hogy a Corduroy Clubon már kísérletezhettünk a magyar szövegezéssel, és hogy akkor pozitív visszajelzéseket kaptunk. Merthogy ez a húzás kockázatos volt: csomó olyan hazai zenekar van, akik angol nyelven kezdték a pályafutásukat, aztán amikor kitalálták, hogy magyarul is csinálnának valamit, tök kínos lett a végeredmény. Ettől én is féltem, de nagy mázlink volt.
KULTer.hu: Akkor innentől fogva kizárólag magyarul tervezitek a dalokat vagy visszatértek még az angol nyelvű megszólaláshoz?
G. P.: Én nem az angol felé mennék, inkább az újlatin nyelvek érdekelnek. Szívesen hallanék még franciát és olaszt a lemezeinken.
H. B.: Egyelőre élvezzük a magyar dalszövegírást. Gondolkoztunk már ezen, de nem érezzük indokoltnak az idegen nyelvű szövegeket. Akkor lesz ez újra aktuális téma, amikor kilátásba kerül az, hogy külföld felé nyissunk… De egyelőre nem tervezzük, hogy tolunk egy olyan igazi fasza európai turnét:
most éppen annak örülünk, hogy elmehetünk Sopronba és Szegedre.
KULTer.hu: Barnabás, egyebek mellett az is újítás, hogy a megszokottnál több szerephez jutottál a Lesz, ami lesz írásakor. Hogyan alakult ez így?
H. B.: Igen, tudom, ez elég fura, általában mindenki énekelni szokott a zenekarokban, csak a dobos nem. Az egész egy idiótasággal kezdődött, amikor megcsináltuk a Korda-feldolgozást 2018-ban (Nem vagyok ideges). Utána jött az, hogy bizonytalanok voltunk a magyar szövegírásban, és sokszor fűztem hozzá a Giorgio által írt szövegekhez a saját soraimat, aztán pedig én is elkezdtem dalokat írni. Tetszik ez a zenekari koncepció, hogy nem csak egy ember énekel. Szerencsére van egy kiváló dobosunk Peti személyében, aki átveszi a helyem a koncerteken.
G. P.: Szerintem király, hogy meg tudjuk ezt oldani a zenekarban, akár felvételen, akár élő helyzetben.
Mindig vicces és persze különleges csavar, mikor Barni feláll a dobok mögül és frontemberként szerepel.
Ez egy plusz színt ad nekünk.
H. B.: A Truman show című dalunknál még az is közrejátszott, hogy karantén alatt raktam össze otthon a számot, és csak később igazítottuk a zenekar hangjához. Az a szöveg kifejezetten személyes, emiatt fura is lett volna, ha Giorgio énekli.
KULTer.hu: Említettétek, hogy vidéki városokba is terveztek koncerteket. Milyen érzés, hogy most már a fővároson kívül is növekszik a táborotok?
H. B.: Nagyon jó! És mindig maradandó élményekkel térünk haza.
G. P.: Budapest is jó hely a koncertezésre, de más a vidék. Mindig tök jó előzenekaraink vannak, megismerkedhetünk a helyi arcokkal…
H. B.: Én azért is szeretek Budapesten kívül koncertezni, mert most már többé-kevéssé minden városban akadnak ismerőseink, és sokan vannak közülük, akikkel csak egy-egy ilyen eseményen tudunk találkozni. Másrészt mindig
osztálykirándulás-hangulat van – olyan, mintha nyaralnánk.
Nyomunk egy tök jó koncertet, benzinkutazunk és turnébuszozunk.
G. P.: A turnébuszozás nekem is nagy kedvenc. Jó bulik szoktak lenni.
KULTer.hu: Ki a zenefelelős a buszban?
G. P.: Barni szokott az anyósülésen ülni, szóval főleg ő. Régebben mindenki mondott egy számot, amit szeretne, de most már Messengeren elküldjük neki a kívánságainkat.
H. B.: Mostanában nehéz a dolgom. Vannak dalok, amiket már unásig hallgattunk együtt, és nem bírjuk elviselni őket. Viszont az megmaradt, hogy amikor Budapesten kívül koncertezünk, és megérkezünk az aktuális városba, akkor mindig az Iron Mant hallgatjuk, lehúzott ablakkal.
KULTer.hu: A lemezbemutató és a vidéki koncertek után mik a terveitek?
G. P.: Igazából egy kellemes meglepetés, hogy újabb fontos ponthoz érkeztünk a lemezzel, és a dupla A38-as koncertünk is telt házas lett. Most igyekszünk kiélvezni ezt.
H. B.: Mindig kitűzünk egy célt, de jelenleg még nem tudjuk, hogy pontosan hogyan lesz tovább. Én örülnék annak, ha évente kiadnánk egy lemezt, de nyilván ez bonyolultabb dolog. Az egy reális cél lehetne, hogy minél több embernek tudjunk zenélni élőben, de most ez nem releváns, mert mindenki ugyanannyi embernek tud koncertet adni. Kicsit értelmetlenné vált ezen pörögni. De azért szépen lassan evickélünk a legnagyobb vágyunk felé, ami az, hogy semmi mással ne kelljen foglalkoznunk, csak a zenével.
A fotókat Czirják Pál készítette.
