Politika, művészet, szerelem, család, kocsiverseny. Megannyi terület, amelyen az egyik legnagyobb ókori birodalom államfőjének helyt kell állnia. Kosztolányi Dezső 1921-ben kiadott történelmi-lélektani regényét, a Nero, a véres költőt – amelyhez anno Thomas Mann írt méltató előszót – Garai Judit átiratában és Hegymegi Máté rendezésében a Stúdió K Színház vitte színre.
Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus i. sz. 37-ben született, 54 és 68 között volt a Római Birodalom császára. A színpadi mű – akárcsak a regény – a megkoronázásától a haláláig mutatja be az életét, egy olyan fiatalember portréját tárva elénk, aki nyűgnek éli meg az uralkodást, ám évről évre (itt: jelenetről jelenetre) okosabban és aljasabban használja az ezzel együtt járó eszközöket és kiváltságokat.
Nero fokozatosan építi ki diktatúráját, miközben másra sem vágyik, mint hogy irodalommal és zenével foglalkozzon.
Az ókori sorstragédiákat idéző alkotás központi alakja a frusztrációktól szenvedő ifjú,
aki éretlenül kerül trónra, képtelen megfelelően kezelni helyzetét, és nem tud alázatosnak maradni a környezetével szemben. Nero (ifj. Vidnyánszky Attila) melankóliára és cselekvésképtelenségre hajlamos, a darab elején ki is fejti mesterének, az idős Senecának (Spilák Lajos), hogy mennyire szenved. Tanítója szerint, mivel a „keserű nem gyógyítható édessel”, olvasson gyásszal teli görög tragédiákat, vagy akár maga is alkosson verseket. Reméli, tanítványa így kiírja magából fájdalmát.
Ez az a pont, amikor minden rosszra fordul, ahol Nerót magával rántja az örvény.
Becsvágya felébred, írni kezd, és mint minden ember, elismerésre vágyik. Csakhogy egy császárt kötelesség tisztelni, ezért nem hisz méltatóinak, lassan bizalmatlanná válik mindenkivel, ami viszont újabb félelmeket szül benne. A rettegés aztán gyűlölethez vezet, ami ismét bizalmatlanságba torkollik. Nero ördögi körbe kerül, s miközben költészetével a szépet és jót magasztalja, egyre több vér tapad a kezéhez. Az ambivalenciát kezdetben maga is érzékeli, ezért sokat tépelődik, nehezen határoz, döntéseit megbánva lelkiismeretével viaskodik.
Nero személyében az író mintha Hamletet és III. Richárdot gyúrta volna össze,
és Hegymegi is e kettősség – a tétova önsorsrontás, illetve az elhatalmasodó őrület – mentén ábrázolja főszereplőjét. A darab legalább annyira szól a művészlélek önmagával szembeni kételyeiről, mint a hatalommal való visszaélésről és a politikai színjátékok sötét útvesztőiről.
Nero számára mindvégig sokkal nagyobb súllyal esik latba költészetének fogadtatása, megítélése, mint az, hogy milyen uralkodónak tartják. Nem azért gyilkoltatja meg udvartartása java részét, mert impériumát félti, hanem mert érzi, lenézik mint művészt. Őszinte visszajelzést szeretne kapni a műveiről, ugyanakkor fél a kudarctól. Valójában nem tudná elviselni, hogy őszinték legyenek vele, ezért szinte kiköveteli a hazugságot, ami viszont a végletekig feldühíti.
Hegymegi rendezését látva már-már azt érezzük, a kínok közt gyötrődő császár mintha nem is egészen a valóságban élne,
hanem saját írói világában, ahonnan az őt körülvevők olykor erőszakkal rángatják vissza a számára érdektelen hétköznapokba. Neróval emiatt valószínűleg számos néző képes lesz majd azonosulni, hisz a megélhetési kényszertől vezérelve manapság sem kevés kreatív, művészlelkületű ember senyved multicégek üvegkalitkáiba vagy szürke termelőüzemek sivár csarnokaiba száműzve. Az előadás persze nem csupán nekik szól, azok is élvezni fogják, akik szeretnek arról elmélkedni, hogy mennyire befolyásolható egy ember, illetve mások által milyen mértékben alakítható a jellem.
Akik ismerik Nero életrajzát, tudják, apja roppant erkölcstelen életvitelű, kapzsi és kegyetlen férfi hírében állt, anyai nagybátyja pedig a hírhedt Caligula császár volt. Így többek között az a kérdés is felmerül a nézőben, hogy lehetett-e volna más sorsa Nerónak? Vagy a genetika erre az életre predesztinálta? Kosztolányi műve és a Garai-Hegymegi páros színpadi alkotása is azt sugallja, hogy a környezete többet tehetett volna érte. Seneca szájából el is hangzik: „…szellemi gyermekem támad ellenem, és kezében a fegyver, melyet én adtam neki.” A bölcs már a mű elején érzi, hogy „valami hibát követett el, és jobb lett volna hallgatnia. A tanács általában nem sokat ér.”
Hegymegi korábbi munkáiban is az őrület perspektíváit (Woyzeck), az egyén és hatalom viszonyát vizsgálta (Kohlhaas, Übü, Bádogdob).
Ezúttal is érzékeny és értő rendezést láthatunk tőle, ugyanakkor a regényből átvett, narrálva elhangzó leíró részek olykor megakasztják a cselekmény sodrását, kizökkentik a ritmust. Ezek talán elhagyhatók lettek volna.
A drámai események ellenére humoros pillanatokat is megélünk az előadás során,
ami egyes szereplők karikírozott jelleméből és egymáshoz való viszonyából adódik. Például rendkívül jól megrajzolt karakter Poppaea, aki Pallagi Melitta alakításában olyan, akár egy nyegle, gimis osztálytársnő a diszkóból. A vállát vonogatva felesel Neróval – ő az egyetlen, aki ezt meg meri tenni –, épp csak a buborékká fújt rágógumi hiányzik a szájából. Az uralkodó vállán ücsörgő kisördög ő, aki folyamatosan búgja szeretője fülébe a gonoszságokat, és számonkéri, ha valami nem a szája íze szerint alakul.
Seneca azzal szolgáltat okot a mosolygásra, ahogyan hízeleg Nerónak, miközben lerí róla, hogy tehetségtelennek véli.
Spilák ezekben az ifj. Vidnyánszkyval közös jelenetekben a leginkább meggyőző,
a többi partnerrel mintha nem találnák a közös hangot, csak téblábolnak egymás mellett. Britannicus beletörődő hallgatása, amikor Nero faggatja, majd ráolvassa vádjait, jól kifejezi mostohatestvére iránti lenézését, egy ponton túl mégis inkább bosszantónak hat ez a némaság, semmint jelentőségteljesnek. Samudovszky Adrián sem e szerepében, sem Doryphorusként nem kap elég teret tehetsége kibontásához, mint ahogyan Sipos György sem átütő Lucanusként és Zodicusként, noha az előbbi karakterben felvillant valamit a magát felsőbbrendűnek gondoló művész jelleméből.
A mellékalakok közül a legemlékezetesebb a császári testőrparancsnok, Burrus szerepében Lovas Dániel,
aki egy mélán szotyizó, nyóckeres verőlegény bomberdzsekijébe bújva jelenik meg a színen. Lovas nagyon éli szerepét, de kiváló a rövid jelenetben feltűnő világfi, Otho alakjában is – egyszerre magabiztos, dicsekvő, flegma, és ha érdeke úgy kívánja, alázatos.
Homonnai Katalin Octaviaként sajnos súlytalan marad, mert bár testtartásával és hanglejtésével elénk idéz egy fiatal kora ellenére már megtört feleséget, ám jellemébe nem kapunk mélyebb bepillantást. Annyit mindenesetre elér, hogy jobban megértjük Nerót, amiért nem kívánja őt. Nyakó Júlia Agrippinája szigorú, sőt merev, uralkodó természetű asszony, akitől inkább kiráz bennünket a hideg, semmint rokonszenvet érezzünk iránta anyai aggodalma miatt. A valóságban Octavia 22 évet élt, míg Agrippina 43-at, így akár Homonnai is játszhatta volna az anya szerepét.
Az előadást egyértelműen ifj. Vidnyánszky Attila viszi a hátán,
remekül árnyalva az emperor lelkében végbemenő változásokat. Kezdetben szánni való ifjú, majd nagyszájú fiatalember – kiváló jelenet, amikor a közönséget úgy kezeli, mint a lenézett népet –, végül rettegett diktátor. Ifj. Vidnyánszky finom, sokrétű mimikával érzékelteti az átmenetet, ugyanakkor fizikai színházat idéző tornamutatványaival is szimbolizálja, milyen kicsavarodott élethelyzetbe került hatalomra kerülésével Nero. A színész folyamatosan színen van, sok a szövege, kemény szellemi és fizikai igénybevételnek van kitéve, de maradéktalanul helytáll, magas színvonalon oldja meg feladatát.
Szót kell ejtenünk a beszédes díszletről is, mely Fekete Anna munkája.
Citromsárga kockát látunk a színpadon, amely a történet előrehaladtával úgy hull darabokra, mint Nero lelke és birodalma.
Beszűkült tér ez, amelyben minden félrebillen – szék, emberek, érzelmek. Egérfogó, amelyből nincs menekvés. Ha lenne is, körülötte éjfekete, üres a tér, csak elveszni lehet benne.
Úgy tartják, a citromsárga szín az örök fény, a fenség, a hatalom kifejezője, a mindenkori császárok színe, az uralkodó és az istenek közti közvetlen kapcsolat szimbóluma. A hétköznapokban az irigység, az árulás motívuma kötődik hozzá. A darabban a fekete háttérrel erős kontrasztot alkot.
Kálmán Eszter egyszerű, fekete jelmezei szintén kifejezőek.
A romlottságban, bűnben úszó császári udvar tagjai mind elegánsan várják a halálukat. Egyedül Nero dobálja le magáról a ruháit, igaz, ez csupán a tudat elvesztésének szimbóluma, vétkeitől már ő sem szabadulhat.
Az előadás kevés tárgyi eszközt vonultat fel, a székeken kívül – melyek közül egynémely trónusszerű – csupán egy fűrészt, egy vashusángot, egy kicsiny írógép-zongorát és egy ananászt. Mind kulcsjelenetben tűnik fel és erős jelentéssel bír.
Az alkotók érezhetően hűek akartak maradni az eredeti műhöz, amiért nem kárhoztathatjuk őket.
Aki nem olvasta a Kosztolányi-regényt és nem ismeri Nero életútját, az is sejtheti, mi történik majd a szereplőkkel, ezért nyugodtan lehetett volna sűríteni az előadást. Mert bár kétségtelen, hogy a lépésről lépésre való építkezés segít elmélyíteni az őrület folyamatát, a végére kissé elfárad a történet.
Nem mellékesen a budapesti Katona József Színház idén tavasszal mutatta be a Poppea megkoronázása című előadását, míg Szegeden az Agrippinát vitték színre. Tavaly a K2 Színház is elkészítette a regény egy sajátos, tantermi változatát Ki vele, Néró! címmel. Vajon mitől lett ennyire aktuális ez a téma, mi érdekli ily nagyon a direktorokat a véreskezű császár történetében? Talán mert napjainkban egyre több a tehetségtelen, nagyravágyó művész? Netán az önkényeskedő politikus? Ne találgassunk, a választ csak ők tudhatják.
Nero. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regénye alapján a szövegkönyvet írta: Garai Judit. Rendezte: Hegymegi Máté. Játsszák: ifj. Vidnyánszky Attila, Spilák Lajos, Pallagi Melitta, Nyakó Júlia, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Sipos György, Samudovszky Adrián eh. Stúdió K Színház, Budapest, 2020. október 17.
A fotókat Vass László készítette.
