Lehet-e, érdemes-e lázadni a mindent ellenőrzés alatt tartó hatalommal szemben? Ha a főbejárat zárva, találhatunk-e kiskapukat, amelyeken keresztül bejutunk a nagy és vastag falak mögé, hogy kiderítsük az ott rejtező igazságot? Mit tennénk meg azért, hogy leromboljuk e falakat? George Orwell 1984 című regényét Mikó Csaba írta színpadra, az Örkény Színház előadását pedig Widder Kristóf rendezte.
Az alapmű 1948-ban született, és a 36 évvel későbbi jövőben játszódik. 1984 óta újabb 36 év telt el. Az Örkény Stúdióban bemutatott ’84 című darab színlapján ez áll: „A világ sokat változott ’48-hoz és ’84-hez képest is. Ebből a távolságból, a jelenkor nézőpontjából közelítünk ehhez a máig érvényes műhöz.” Ezt olvasva felmerül az emberben egy újabb kérdés:
ha máig érvényes az alkotás, akkor valóban olyan sokat változott a világ?
Widder rendezése egyértelműen azt sugallja, hogy nem. A közismert történet akár napjainkban is játszódhatna. Ugyan nem hangzik el egyetlen aktuálpolitikai konkrétum sem, mégis érezhető: a hatalmi propaganda meglehetősen hasonló eszközökkel dolgozik a jelen demokratikus államaiban, mint a mű fiktív, totalitárius diktatúrájában.
Az előadás felütése erős. Két extázisban lévő embert látunk, akik szinte koreográfiára ugrálva, megszállottan skandálják az alábbi jelmondatokat: „A háború: béke! A szabadság: szolgaság! A tudatlanság: erő!”
Újra és újra elismétlik ezt, hogy az állítások vélt igazságtartalmát megerősítsék magukban. Agresszivitásuk a nézőben félelmet és irtózatot kelt. Ám hamarosan kiderül, nem önszántukból cselekszenek, hanem – sokadmagukkal egyetemben – kényszer, egész pontosan sugalmazás hatására. A nép fölött uralkodó Pártállam ugyanis nap mint nap a Gyűlölet Két Percével trenírozza állampolgárait az ellenség lelkes utálatára. Innentől szánni kezdjük főszereplőnket, és az övéhez hasonló haraggal fordulunk az elnyomó rendszer felé.
A rendező tehát rögtön az előadás elején igyekszik megágyazni együttérzésünknek.
Talán ezt segíti az is, hogy az egyetlen, körülbelül másfél órás felvonás során összesen öt figura jelenik meg a színen, így figyelmünket könnyebb a központi alakra, Winston Smith-re (Bajomi Nagy György) irányítanunk. A regényhez hasonlóan itt is az ő gondolatain keresztül ismerjük meg a Nagy Testvér tevékenységét és az Óceánia elnevezésű, több kontinensre kiterjedő megaállam berendezkedését.
A Smith-be szerető, a Pártállam titkai után vele együtt nyomozó Julia (Zsigmond Emőke) mellett a harmadik jelentősebb szerep a titokzatos O’Briené (Mácsai Pál), akiről eleinte nem tudjuk, támogatja-e a szerelmeseket vagy inkább ellenük van. A darab negyedik karaktere Syme, a nyelvész, az ötödik egy régiségkereskedő. Kettejüket egy-egy jelenetben látjuk csupán, szintén Mácsai tolmácsolásában.
A rendező nem csupán a szereplők számát csökkentette és a könyv cselekményét sűrítette, hanem a játékteret is leszűkítette. Egyetlen, változás nélküli díszlet szolgál helyszínül. A két oldalról zárt, kicsi színpad falait a padlótól a plafonig hangfalak borítják, a szereplők feje fölé mikrofonerdő lóg. Ez a két eszköz helyettesíti az eredeti műben fontos szerepet játszó teleképeket, vagyis a kamerát tartalmazó televíziókat, amelyek a Párt összes tagjának lakásában megtalálhatóak.
Kálmán Eszter munkája remekül fejezi ki a mindent behálózó, mindenhol ott lévő és mindent a felügyelete alatt tartó Nagy Testvért.
Még akkor sem érezzük szükségét a díszletváltozásnak, amikor Winston és Julia kilépnek a szabad életbe, hisz tudjuk: találkozásaik titkossága is illúzió, lehetetlen elrejtőzni a hatalom elől. Ennek szimbóluma az a többméternyi kábel, amely a legmeghittebb pillanatokban is indaszerűen öleli őket.
Szintén Kálmán Esztert illeti a dicséret az egyszerű, ám ugyancsak érzékletes jelmezekért.
Minden karaktert tetőtől talpig szürkébe öltöztetett,
ezzel hangsúlyozva a diktatúrában masszává egyesülő személyek arctalanságát. Még a felsőbb vezetés is csak annyiban más, hogy eltérő fazonú köpenyt hord, ám színben az sem különbözik a többitől. Mindannyian láncszemek a gépezetben.
Bakk-Dávid László zenéje, ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre vadabb, eksztatikusabb,
a feszültséget zörejek, kísérteties hangok fokozzák,
amelyeket olykor maguk a színészek szólaltatnak meg. Csak a régiségboltban talált gramofon által játszott dal hoz némi megnyugvást a lelkünkbe. A múlt hangja ez, mely sejteti, hogy volt valaha ennél szebb, emberibb világ is.
Az előadás Nagy Gergő által készített plakátja is említést érdemel, mert egyszerre idézi Edvard Munch A sikoly című festményét és egy lepelszerű textúra alá szorult, mindent kihallgató fület, amely talán még azt is hallja, mit pusmog a néző az előtérben.
Az öt figurát alakító három színész között remek az összhang.
Bajomi Nagy György időnként kötelességtudóan gyűlölködő, majd megtört, aztán lelkes és tettre kész, de Winston figurájának gyanakvó vagy épp odaadó arcát is megmutatja. Mindeközben végig ott lappang benne a félelemmel átitatott bizalmatlanság, az éveken át rettegésben tartott ember kétkedése. A szerelemben sem tud kellőképp feloldódni, Julia mellett is folyvást küldetéstudata gyötri.
A lány könnyebben megalkuszik a társadalmi anomáliákkal, kielégítik őt a titkos légyottok Winstonnal. A mindennapokban továbbra is buzgón játssza szerepét, ha a helyzet azt követeli. Szerelemből, és nem meggyőződésből tart a férfival a Pártállam elleni nyomozásban.
Zsigmond Emőke érzékletesen mutatja meg Julia kettős arcát,
az önfeledt szerelmesét és a Gyűlölet Két Perce során eszét vesztő pártkatonáét.
Révedő tekintetében kíváncsiság, tisztaság tükröződik, majd elszánt düh villan a kék szempárban. Bajomihoz hasonlóan ő is jelenetről jelenetre mélyíti el karakterét. Mácsai Pál sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt: első megjelenésétől kezdve olyan magas színvonalon alakítja O’Brient, hogy úgy érezzük, onnan nincs hová feljebb lépni. Amikor a mozgalmi vezető még csak Smith gondolataiban van jelen, hűvös eleganciával adja elő mondatait a színpadon kívüli térből, de mi már akkor érezzük, ezt a karaktert Mácsaira szabták.
Amikor pedig O’Brien személyesen találkozik Winstonnal és Juliával, a művész úgy ölti magára a gondoskodó, atyai figurát, mintha soha nem is játszott volna mást pályafutása során. Mácsai ugyanakkor a két mellékszerepben is brillírozik. A nyelvújító Syme-ként idegesítően precíz és következetes, a régiségbolt tulajdonosaként pedig visszafogottan bölcs.
Widder Kristóf rendezésében voltaképp minden a helyén van, az elementáris erejű katarzis mégis elmarad.
Hiába a jó tempójú fokozás, hiába a kifejező díszlet és jelmez, hiába a három tehetséges színész, hiányzik az a kicsi plusz, ami egy előadást igazán erőssé, kiemelkedővé, emlékezetessé tesz. A’84 rendkívül fontos dologról szól, a szöveg jobbnál jobb mondatokat tartalmaz, talán ezért is számítunk gyomorszorító, fojtogató befejezésre. Nem várunk a 2017-es Robert Icke- és Duncan Macmillan-féle Broadway-adaptációhoz hasonló, vad és szélsőséges előadást, ahol egyes nézők elhányták magukat, másokhoz rendőrt hívtak, mert sikoltozással, kiabálással, a rendezők és a színészek szidalmazásával szakították félbe a kínzásjelenetekkel tarkított feldolgozást, de mindenképp
nagyobb pofont szeretnénk kapni egy előadástól, amely az elnyomó hatalom működési mechanizmusait hivatott bemutatni.
Talán ingerküszöbünk ma már magasabb annál, mint amit Widder át mer vagy át akar lépni. De az is lehet, abban rejlik a hiba, hogy a mű kétharmadánál – amikor Winstonról és Juliáról kiderül, hogy gyilkolni is készek igazságuk érvényesítése érdekében – megszűnik a főszereplő iránti együttérzésünk. Látjuk, ő sem sokkal jobb a Nagy Testvérnél.
Az Örkény Színház előadása mindenképp megtekintésre ajánlott, ám kíváncsian várjuk a Szegedi Nemzeti Színház októberben színre kerülő 1984 című változatát is, amelyben a rendező a bábok és a tánckar alkalmazása mellett talán bátrabban nyúl majd az alapanyaghoz.
’84. George Orwell 1984 című regénye alapján írta: Mikó Csaba. Rendezte: Widder Kristóf. Játsszák: Bajomi Nagy György, Zsigmond Emőke, Mácsai Pál. Örkény Színház, Stúdió, Budapest, 2020. szeptember 19.
A fotókat Horváth Judit készítette.
