Nostradamus jóslatai
Nostradamus megsimogatta az ölében heverő vörös posztót. Hogy a gyolcs mit rejtett, nem tudta a fiú, annyi látszott belőle csupán, hogy nagy és gömbölyödik, akár egy tekegolyó, mellyel csak nemrégiben kezdték el a bábukat borogatni az unatkozó arisztokraták. Londonból jött az új szokás, és úgy terjedt, akár a pestis a szegények között. A golyóbisba, melyet fából, de az igazán vagyonos népeknél elefántcsontból esztergáltak, három lyukat fúrtak. Ha az ember ügyesen fogta meg, úgy célozhatott vele, mint Dávid a parittyával.
– Mondd meg nekem, mester, hogyan láttad előre a király halálát? Hiszen semmi jel nem utalt rá! A csillagok súgták meg neked a tragikus véget? – kérdezte szinte már dühösen a fiú, és ahogy a kisgyerekek szoktak, ha nagyon akarnak valamit, dobbantott egyet a lábával, amitől megnyikordult az öreg fapadló.
– A csillagok fénye az ember természetéről árulkodik csupán, de arról is homályosan. Nem, gyermekem, rossz helyen keresgélsz – felelte fejét ingatva az idős tudós.
– Mit használsz mégis? Hisz oly sok dolgot jövendöltél, ami a világra vár! Köztük rengeteg borzalmat is, melyekbe belegondolni félek, és bocsáss meg, de remélem, tévednek bölcs soraid, drága jó Nostradamusom. Álmaidban vagy tán mérges főzet hatására, révületben látod ezeket a képeket?
– Álmában és révületében az ember nem láthat túl önmagán. A kelet sámánjai sem a szellemvilágba utaznak révületükben, hanem saját mélységükbe zuhannak. Mégis, ez az ötleted már okosabb, hiszen az emberben az idő pont akkora, mint a világunk hátralévő ideje. Látni azonban csak önmagunkat láthatjuk, legyen bármily ügyes a főzet.
– Auguria nem lehet, azt már a tanultabb görögök is elvetették.
– Bizony, hogy nem – szólt a doktor, miközben beletúrt hosszú, ősz szakállába, majd ismét megsimogatta a posztót –, a madarak röptéből pontosan megmondhatod, milyen lesz az idő holnap, sütni fog-e a nap vagy eső veri-e majd a termést, de ennél messzebb nem láthatsz belőle.
A fiú mélyen belebámult a kandallóban lobogó tűzbe, mintha csak a lángoktól remélne megoldást kusza gondolataira, majd rövid hallgatás után ismét megszólalt. Hangja lemondó és fáradt volt.
– Az alkimisták a molibdomanciára esküsznek, soha nem hittem, hogy lehet benne igazság.
– Ugyan, dehogy! A fém, ha megolvad, olvadt fém csupán. Bevallom, ifjú koromban én is kacérkodtam e merész tudománnyal, de mesterem, Nicodemus atya az igaz útra térített. Mondd, Lorenzo, miért érdekel ennyire, milyen ihlettől vezérelve szedtem rímekbe jövendöléseim?
– Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy kifürkészhetjük-e a jövőt. Jobb szeretném, ha az efféle látás hamis tudomány lenne csupán. De amit te leírtál, az mind bekövetkezett: a király meghalt, Szixtusz a pápai trónra ült. Úgy látszik – halkította le a hangját –, számodra a jövő pont olyan kerek és bizonyos egész, mint másoknak a múlt.
– A múlt ugyanúgy kiszámíthatatlan, mint a jövő, gyermekem. A képzelet játéka csupán.
– Tán nem is jósolsz? Amit leírsz, megtörténik. Mester, ismered a szavak teremtő erejét?
– Ne beszélj bolondokat, Lorenzo, Istenhez hasonlítanál? Ha szólnék Fournier apátnak, ezért menten máglyán égetne el.
– Igazad van, kérlek, nézd el nekem ostobaságom.
Nostradamus érezte, mennyire gyötrődik a fiú, és mivel tudta, élete a végéhez közeledik, úgy döntött, elárulja a titkát. A legkedvesebb tanítványa volt. A pestis idején álarc nélkül követte a betegekhez, holott az egész város eltakarta az arcát a szenvedés elől. Keserű időszak volt, Bordeaux fuldokolt a fekete halálban, segíteni pedig csak keveseken lehetett, Lorenzo mégis mindvégig vele volt. Nyomában járt, akár egy gazdátlan eb, holott többször rászólt, hogy óvja inkább fiatal életét, mintsem hogy neki segítsen. Nemcsak őt szerette a fiú, de részvéttel volt a haldoklók iránt is. Ritka kincs egy ilyen barátság. Akár a szerelem, nem adatik meg mindenkinek, a szerencsésebbek is csak egyszer-kétszer érezhetik kegyelmét egy hosszú élet során.
– Fiatal voltam – kezdett a mondandójába Nostradamus –, Jeruzsálemben, őseim földjén tanultam az orvoslást. Tudod, mindig szerettem cél és irány nélkül nagyokat sétálni. Egy nap azonban túl messzire kerültem a szállásomtól. Elcsigázott és fáradt voltam, amikor a végtelen homokban megpillantottam egy nagy, kövér lombú fát. Nem oázis volt, egyetlen fa csupán. Úgy döntöttem, lepihenek az árnyékában, és alszom pár órácskát, mielőtt visszaindulnék. Delejes, bolond álmok gyötörtek, amikor pedig végre felébredtem, valami fehéret véltem felfedezni az oldalam mellett. Úgy fénylett a sárga homokban, mint valami kincs. Ismersz, tudod, milyen kíváncsi a természetem, elkezdtem hát lesöpörni a homokot róla, nem mintha vágyakoztam volna a gazdagságra. A homok alatt pedig ezt találtam – mondta a fiúnak, azzal leemelte a bársonyt az ölében heverő tárgyról. A gyermek elképedve nézte a hatalmas fehér koponyát, olyan volt, akár egy emberé, de lehetett vagy kétszer akkora.
Nostradamus maga elé emelte a nagy, szomorú ereklyét, amit valaha a sivatag csendjében talált. Az idő most is úgy gomolygott az üres szemgödrökben, mint a tanácstalan szél a pusztaságban. A fiú állt, és már bánta, hogy a mester titkát firtatta, mert érezte, a titok nem más, mint az, amit most felmutatnak neki, és amit látnia nem szabadna.
– Emberi koponyának tűnik, amit a kezedben tartasz, mesterem, de nem lehet az, hiszen jóval nagyobb, mint bármelyik halandóé. Nagyobb, mint Reginherusé, aki 885-ben erőszakkal vette be Párizst, és gonosz csontjait a mai napig őrzi a fenséges Saint-Germain.
– Emberi koponya ez, de nem akárkié! Gyere közelebb, nézd rajta e rovátkát, Reginherus barbár serege itt futamodik meg Erős Róbert elől.
– Én nem látom a vonást mester, és későre is jár. Bocsásd meg, hogy ostoba kérdéseimmel zavartalak – válaszolta ijedten a fiú, mint aki rádöbben, hogy tanítója nem más, egyszerű futóbolond csupán. – Tudom már, jóslataid nem tévednek, én pedig a tanítványod maradok örökre. Jó éjszakát, Uram! – mondta, és mint aki szellemet látott, kisietett a huzatos éjszakába.
Nostradamus hallotta, ahogy kopogó léptei elhalnak a város utcáin. Tudta, a Chantier sarkán jobbra fordul, majd betér Esteban ivójába, pohár bort rendel, meginni viszont nem lesz ideje, mert egy fiatal tolvaj beléköt. Majdnem kést ragadnak, de a jókötésű csapos elkergeti a suhancot. Az erős és édeskés bordeaux-i azonban már nem kell Lorenzónak, elhagyja ő is az ivót, és nehéz szívvel aludni tér.
Nostradamus mosolyogva megsimogatta Ádám koponyáját, ami most is békésen pihent az ölében, látta, a fiút nehéz álmok gyötrik majd éjszaka. Aztán hosszan elmélázott azon a homályos, szomorú folton, ami után ő már nem lesz ezen a világon. Az első ember fehér kobakján olyan pontosan látta közelgő halálát, ahogy az egyszerű halandó a reggeli fecskék röptéből tudja meg a délutáni rossz időt. Úgy döntött, nem tér még aludni, dolgozik inkább egy kicsikét, és olvasni kezdte a hatalmas koponya sűrű rovátkáit, hogy rímekbe szedje róla a világ különös sorsát.
Borítókép: Pieter Claesz, Vanitas csendélet, 1625, olaj, vászon, 29,5 x 43,5 cm, Frans Hals Múzeum, Haarlem
