A Színház folyóirat szervezésében 2020. szeptember 28-án került sor immár a harmadik Érted, értem című színház tematikájú beszélgetésre, amelyet Tompa Andrea író, a folyóirat kuratóriumának tagja vezetett.
A folyóirat Facebook-oldalán közvetített, a színészek közéleti szerepléseivel foglalkozó diskurzus rávilágított arra, mennyi kibeszélendő kérdés, feltárandó részlet kötődik a magyar színházi életben ehhez a témakörhöz. A résztvevők érintették a múltbeli színészi közéletiség kérdését, napjainkban a közösségi média szerepét, a nemek közti különbséget a társadalmi szerepvállalásban, illetve az amerikai színészek közügyekkel kapcsolatos megnyilvánulásainak jellemzőit.
Tompa Andrea három beszélgetőtársa Gajdó Tamás színháztörténész, Sodró Eliza színművész és a Los Angelesben élő újságíró, Vida Virág volt. Gajdó elmondta, hogy
a magyar színházi életben 1919-ben történt az első politikai szerepvállalás miatti felelősségre vonás, amely színészeket érintett.
Fedák Sárit és Beregi Oszkárt a Tanácsköztársaság idején végzett tevékenységük miatt érte retorzió. Ellenpéldaként többször is Gobbi Hilda került szóba, aki önállóan, meggyőződésből fogalmazta meg politikai állásfoglalásait, határozott elképzelése volt többek között a Nemzeti Színház ügyeivel kapcsolatosan. A színészotthonok alapítása, illetve a Bajor Gizi Színészmúzeum létrehozása is az ő kezdeményezéseinek hatására történt. Elhangzott, hogy a teátrumok vezetői pozíciójához a színésznők nem igazán tudtak közel kerülni, de többen jelentős szerepet vállaltak a közéletben. Bajor Gizi például mindig segített a hozzá forduló elesetteken, akciókat szervezett más művészeti ágak képviselői számára is. Szolidáris tudott lenni a teljes társadalommal, miközben ő maga annak egy szűk elitjéhez tartozott. Színésznőink nagy többsége azért sem tudott erőteljesebb közéleti szereplést vállalni, mert
a hatalom nem bocsátotta meg ilyen jellegű megnyilvánulásaikat,
a család melletti szerepet kényszerítette rájuk. Csak néhány, a maga korában extravagánsnak számító színésznő tudott ebből a körből kilépni.
A beszélgetésből megtudhattuk, hogy a színészek részvétele a közéletben 1945 után vált tömegessé, ekkor rájuk is dolgozóként tekintettek, elvárás volt, hogy ők is végezzenek társadalmi munkát.
A színész nem volt ikon, nem volt kivételezett, a munkásokkal azonos szempontok vonatkoztak rá.
1956 eseményeire és az azt követő évekre törés jellemző. Gajdó szerint a színészek nem akartak többé politizálni. Idővel aztán ez az elutasítás oldódott, néhányan, például Major Tamás, visszaléptek a pártba, és végül karizmatikus személyük egyre fontosabb helyet foglalt el a pártéletben is.
Sodró Eliza azzal – a közösségi médiában megosztott, Vidnyánszky Attilához írt levelével – került napjainkban a színházi életről szóló diskurzus reflektorfényébe, amelyben apjaként szólította meg a rendezőt. A színésznő elmondta, hogy manapság a politika annyira betört a színházi életbe, hogy muszáj volt megszólalnia. Arról számolt be, hogy
a mindennapos színészi munkát erőteljesen befolyásolja mindaz, ami a színházi közéletben történik,
és ez olyan feszültséget teremt, amelyben nem lehet hallgatni.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításával kapcsolatos érzéseit írta meg a levélben, amelynek következtében több negatív kritikát is kapott. Ő maga is érzi, hogy ugyan a férfiakkal kapcsolatosan erősebb az az elvárás, hogy részt vegyenek a közéletben,
de amikor a politika már ennyire áthatja egy szakma mindennapjait, nőként sem lehet hallgatni.
Érdekes párhuzamként hozta szóba a családállítási alkalmakon (olyan traumafeldolgozó terápiás módszer, amelyben egy ismeretlenekből álló csoport tagjai képviselik a terápiára jelentkezett személy családtagjait – a szerk.) szerzett tapasztalatait, melyeket felhasznált a levél írásakor és azokban a helyzetekben is, amikor egy nála idősebb, illetve a hierarchiában felette álló emberrel kell valamilyen problémát megbeszélnie. A terápiás szabályok működőképesnek bizonyulnak, hiszen a színház is egy család. Az őt ért támadásokkal összefüggésben azt mondta, hogy családja köréből és a társulatához tartozó személyekből merít erőt. A társulata támogatja, de féltik is egymást, a megszólalások tartalma azért is alaposan végiggondolandó, mert ott van a levegőben az a lehetőség, hogy ezzel esetleg árthatnak másoknak.
Vida Virág az amerikai filmszínészek helyzetét ismerve elmondta, hogy az USA-ban ezen a téren egy jól működő demokrácia érzékelhető. A színészek bátran szólalnak meg politikai-közéleti kérdésekben. Nem éri őket sem szakmai, sem más jellegű retorzió, sőt közismert, hogy Ronald Reagan színészből válhatott elnökké. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy
a hallgatás is érvényes hozzáállás, azok a színészek pedig, akik megnyilvánulnak, belső kényszertől vezérelve hallatják a hangjukat.
A Me Too-mozgalom megmutatta, hogy elérhető a változás, ha többen kiállnak egy-egy jelentős közéleti ügy mellett. Az USA-ban rangot jelent, ha egy színész valamilyen fontos társadalmi ügy érdekében hallatja a hangját, a filmszínészek körében például a természetvédelmi alapítványok támogatása jellemző.
A beszélgetők egyetértettek abban, hogy
a közösségi média felületei elhamarkodottabb véleménynyilvánításra késztetnek,
az érzelmek gyorsabb tempót diktálnak egy-egy megszólaláskor. Könnyebben születnek sértő, bántó észrevételek. Sodró Eliza az önbizalom fontosságát említette mint olyan eszközt, amely védelmet tud nyújtani ilyen esetekben. Ha a művész tisztában van vele, hogy színészként és emberként mennyit ér, mit tett le az asztalra, könnyebb átvészelnie ezeket a helyzeteket. Ő igyekszik a sértő kommenteket értékelhető, emészthető formára átfordítani, átírni önmagában.
Tompa Andrea azt is felvetette, hogy szükséges lehet-e a színészek képzésébe beiktatni olyan elemeket, amelyek felkészítenék őket a nyilvánosság ilyen és ehhez hasonló kihívásaira. Erre egyértelmű igen volt a válasz, hallhattuk az amerikai példát is: drámaiskolákban tanítják a fellépés módját a pályafutás későbbi szakaszára jellemző eseményekre, például közönségtalálkozókra, castingokra és fotózásokra.
Sodró Eliza említette a színészképzés reformjáról szóló Bodó Viktor-féle tervet, amely hamarosan napvilágot lát.
Nagyon nehéz a nyilvánosság terepén adódó helyzetekre felkészülni, de Gajdó felvetette, hogy az idősebb pályatársak is átadhatnák erről tapasztalataikat a fiatalabbaknak. A beszélgetésben az is elhangzott, hogy a rendszerváltás óta nem volt a mostanihoz hasonló helyzet, amikor ennyi színész szólalt volna meg egy közös ügyben. A szolidaritást Sodró példaértékűnek minősítette, és szerinte
a Molnár Áron színművész vezette noÁr-mozgalom akciói során megmutatkozott, hogy színházon kívüli ügyek is támogathatók.
Sodró szerint a politizálás és a pártpolitizálás nem azonos, a fiatal színészgenerációnak abban is van felelőssége, hogyan nyilatkozik, hiszen az utánuk következő nemzedékek a velük készült interjúkból ismerhetik meg a mostani álláspontokat.
A beszélgetés végén úgy éreztem, hogy mindenképpen érdemes lenne folytatni a témáról való diskurzust, akár más színházi szakemberekkel kibővítve a résztvevők körét. Ehhez napjaink mozgalmas színházi közélete megfelelő mennyiségű alapanyagot adna, és talán közelebb kerülhetnénk az aktuális problémák megoldásához is.
Színészek a közéletben – Érted, értem. Tompa Andrea színházi beszélgetései III., a Színház folyóirat beszélgetéssorozata, 2020. szeptember 28.
A borítófotót Mohos Márton készítette.
