Buvári Tamás Magdolna című nagyjátékfilmje Bódi Mária Magdolna (1921–1945) történetét meséli el, aki kész volt feláldozni az életét azért, hogy megtartsa Istennek tett szüzességi fogadalmát. 2017-ben a Veszprémi Főegyházmegye kezdeményezte a Vatikánnál a mártírrá lett lány boldoggá avatását.
Buvári regény- és forgatókönyvíró, rendező, producer. Műveinek középpontjában az emlékezés áll. Nekem ti voltatok (2016) című első regényében felmenői alakját idézi meg, a másodikban (Nekem te vagy, 2019) saját magáról és fiáról ír félig fiktív életrajzot az elképzelt jövőből visszatekintve. A Iancu Laura kisregényéből készült Szeretföld (2017) című játékfilmje a moldvai magyar közösségben játszódik, egy háborút túlélő, hazájába visszatérő katonáról szól. Buvári dokumentum-, kisjáték- és kísérleti filmjeiben is a múlt feldolgozásával foglalkozik. Minden esetben egyéni sorsokon keresztül beszél a történelemről.
Alkotásaival az emlékezés csíráit ülteti el a nézőben, hogy később bármikor felidézhessük figuráit és nem hétköznapi tetteiket.
Ám Buvári nem csupán portrékat rajzol és képeket villant a múltból, hanem kérdéseket tesz fel, sőt válaszokat is keres rájuk. Tudja, ha megfejtünk, de legalábbis jobban megértünk egy homályba burkolózó eseményt vagy egy kevéssé ismert személyt, akkor képessé válunk együttérzően visszatekinteni rá. Nem marad bennünk a titok keltette bizonytalanság és félelemérzet.
Az 1921-ben Szigligeten született és 1945-ben Litéren, szovjet katonák által meggyilkolt Bódi Mária Magdolnáról korábban valószínűleg nem sokan hallottunk. A cseléd szülők házasságon kívüli gyermekeként felnőtt lány kiskorától vallásos áhítattal fordult az élet felé. Hogy részt vehessen a miséken, kész volt hóban, fagyban hosszú kilométereket gyalogolni a szomszéd faluig. Adományt gyűjtött a szegényeknek, miközben ő maga is gyakran nélkülözött. Buzgón imádkozott, önzetlenül segített, ahol tudott. Szabadidejében az iskolából kölcsönzött könyvekből tanult, s ezzel a kortársaihoz képest komoly teológiai tudásra tett szert. Önmegtagadó életet élt, és előre látott bizonyos eseményeket. Családjával többször költözött, de bárhová került, mindenhol a közösség meghatározó tagja lett, véleményére sokan adtak.
Buvári Tamás filmjén érezhető, hogy sokat foglalkozott hősnője sorsával, és szeretettel tekint rá.
Bódi teljes mértékben pozitív figura, nem megy keresztül különösebb jellemfejlődésen, a mű elejétől a végéig ugyanazt az arcát mutatja: ő a megtestesült jóság, szelídség és önfeláldozás. Ritka az ilyen ember, ezért öröm, hogy elkészült a róla szóló film.
A rendező, ahogyan korábbi munkáival, úgy a Magdolnával is értéket teremt. Egyfelől szomorú, de lélekemelő történetet tár elénk, másfelől példaképet, igazodási pontot ad. Nyilván nem lehetünk mindannyian Bódi Mária Magdolnák, mint ahogyan Jézussá vagy Buddhává sem válhatunk. Ez az alkotás azonban rámutat, hogy
bármelyik korszakban lehet élni mély hittel, a hétköznapokon felülemelkedő gondolkodással.
Csakhogy a forgatókönyvet író Buvári gyakran kinyilatkoztat, olyan tételmondatokat ad szereplői szájába, mint: „Az erőszak nem az Isten műve.”; „Ne gyűlölj, az nem vezet sehova. Eljön majd, aminek el kell jönnie.”; „Minden élet ajándék, az életet el kell fogadnunk, az életet élnünk kell.” Kétségtelen, hogy egyes emberek a hétköznapokban olykor hajlamosak a patetikus fogalmazásra, elképzelhető az is, hogy a XX. század elején gyakrabban fordult elő a hasonló beszéd. A jelenkor nézői számára azonban zavaróak a túl direkt kijelentések.
Mert hiába gördülékenyek a párbeszédek, és jól elhelyezettek a csendek, ha az említett mondatok bántóan hatnak a fülre.
Sajnos ez a direktség néhol a képeken is tükröződik. Például, amikor a szovjet csapatok bevonulásáról, az elkövetkezendő veszélyekről, a lehetséges halálról beszélget a címszereplő és egy idősebb asszony. „Én már innen el nem megyek. A szülőföldemen akarok meghalni” – jelenti ki az utóbbi, majd tőlük két méterre becsapódik egy bomba. Túlélik, de érezzük, itt már nem az egyes ember léte számít, hanem a közösségvállalás, az anyaföldhöz, a hazához való ragaszkodás.
A Magdolna üzenete szép és fontos, ám Buvári túlságosan szándékoltan tárja elénk azt, erőltetetté téve mondanivalóját. A színészi játékon is e kettősséget érezni. A rendező javarészt amatőrökkel forgatott, akik ugyan kifogástalanul elsajátították a korabeli tájnyelvet, hitelesek figuráik bőrében, de a fellengzősebb mondatokkal sem ők, sem a rutinosabb, képzettebb aktorok nem tudtak mit kezdeni. Játékával Danis Lídia (Tiszta szívvel, Aranyélet) tűnik ki, aki egyetlen arcrezdüléssel feledtetni tudja a forgatókönyv hibáit, és végig hiteles a karakterében. Sajnálatos, hogy szerepe rövidre írt. Igaz, a címszereplő mellett ezúttal mindenki statiszta csupán.
A rendező egyetlen személyre fókuszál, Magdolna lélekrezdülései állnak az alkotás középpontjában.
A cselekmény és a mellékszereplők másodlagosak, ám emiatt nincs hiányérzetünk. A főhősnő önmagában is elég erőteljes figura. Lelki szilárdságát Buvári Villő (Anyám és más futóbolondok a családból) a gyermek Magdiként, illetve Nagy Katica (Rossz versek, Free Entry) az idősebb Magdolnaként érzékletesen ábrázolja, bár a tételmondatok tőlük is sután hangzanak.
A film pozitívumai közt kell megemlíteni Tóth Zsolt munkáját, amelyet idén a Magyar Operatőrök Szövetsége a Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Verseny díjával tüntetett ki.
A fekete-fehérben elbeszélt történet szemet gyönyörködtető képek sorát vonultatja fel,
a fények és árnyak olyan finoman kapaszkodnak egymásba, mint egykor a világszerte híres magyar operatőriskola legendás alkotásaiban. (Gondoljunk csak Szőts István 1947-es Ének a búzamezőkről című mozijára.) Tóth kamerája az emberi arcokra figyel, szinte meghosszabbított kézként simogatja azokat. Kiváló döntés az operatőr részéről, hogy gyakran alkalmaz kocsizást, követve a szereplőket a faluban vagy az elhagyatott gyártelepen. Sajnos a statikusabb beállításoknál nagyon érezhetőek a rendezőnek a forgatás alatti, színészekhez intézett utasításai.
Kifejező a Szirtes Edina Mókus által szerzett zene, ami nem archaizál, mégis remekül illeszkedik a film és a bemutatott korszak hangulatához.
Bár a jelenetek szépen illeszkednek egymáshoz, a csodás hegedűjáték olykor túlságosan magára vonja a figyelmet, mert a film dinamikája néhol megtörik, lendülete alábbhagy. A cselekmény párhuzamosan szerkesztve meséli el Magdolna életének két napját. Ez a rendezői koncepció mindvégig jól működik, ám a végkifejlet minden bizonnyal katartikusabb hatást váltott volna ki, ha a rendező a két cselekményszálat gyorsabb váltásokkal fűzi össze.
Összességében a Magdolna míves alkotás. Ha felül tudunk emelkedni az erőltetett mondatokon, és nem egy akciódús, cselekményorientált filmre vágyunk, érdemes beülni a vetítésére. A moziból kifelé jövet biztosan elgondolkodunk majd, mi a különbség áldozat és vértanú közt,
ki az, aki tudatosan választ magának sorsot, és ki az, aki csupán sodródik az árral.
Ami bizonyos: emlékezni nem pusztán emberi kötelességünk, hanem lételemünk, hisz ezzel tartjuk fenn személyes és kollektív történelmünket. Buvári Tamás új munkájával – amelyet közösségi finanszírozásból, állami támogatás nélkül készített – ismét erre mutat példát.
Magdolna, 2020. Írta és rendezte: Buvári Tamás. Szereplők: Nagy Katica, Buvári Villő, Turós-Máté Kinga, Danis Lídia, Trokán Anna, Takáts Andrea, Egyed Brigitta, Pap Lívia, Hegyi Zoltán, Horváth Csaba, Fehér László, Fésős András és Máté P. Gábor. Forgalmazza: SzeretFilm Egyesület.
A Magdolna a Magyar Filmadatbázison.
