A grundon lőtt gól öröme

Sok minden történt a Galaxisokkal idén. Év elején kihoztak egy lemezt, aztán év végén még egyet, a kettő között pedig Szabó Benedek nevét elhagyták a zenekaréból. Generációjának egyik meghatározó dalszerzőjével járványdalokról, a Galaxisok legrosszabb reflexeiről és csodásan sokszínű új lemezéről is beszélgettünk. Kiderült, hogy Benedek bírja a negatív kritikát, támogatná a dobolós szülést, és posztmodern nagyregényt készül írni – angolul.

KULTer.hu: Tényleg betiltanád a délutánokat?

Sokáig azt gondoltam, hogy a vasárnap délután az emberi élet egyik legsötétebb időszaka, de ez csak addig volt így, amíg sulival vagy irodai munkával fenyegetett a hétfő reggel. A Mondo Bizarro szövegének amúgy semmi értelme nincs. Amikor Sallai Laci átküldte a basszusriffet, az R.E.M. korai lemezei jutottak eszembe, amelyeken teljesen nonszensz, de erős hangulatfestő szövegek voltak, és ezeket akartam megidézni azzal, hogy értelmetlen jelszavakat skandálok.

„Tiltsátok be a délutánt! Földrengések az ágy alá! Langyos citromízű halál!”

Többek szerint tök jó 2020-as karanténhimnusz lett, de ez nem jutott eszembe az íráskor.

KULTer.hu: Egy év alatt két járványdalt is írtál – véletlenül. Már az év elején azt énekelted a Vakáció!-ban, hogy hiába hívnak bulizni, te nem mész sehova, a Mondo Bizarroban meg azt, hogy „Ébresszetek fel, ha véget ért ez az év.”

Sőt, a Past Cattel írtam egy Oliver’s Secret World című dalt egy srácról, aki egész nap a szobájában ül, és sosem megy sehova. Az is a járvány előtt született, és az sem volt tudatos.

KULTer.hu: Amögött viszont nagyon is tudatos koncepció húzódik, hogy idén Galaxisokra rövidítettétek a zenekar nevét, és az első lemezek önvallomásos szövegei helyett most másokról írtál történeteket. Meguntad magadat?

Épp ellenkezőleg. Év elején olvastam egy kommentet, hogy „jön a következő Galaxisok-lemez, végre megint gyűlölhetem az életemet”, ami elgondolkodtatott, hogy tényleg ez lesz az életművem? Egy panaszkodó srác, akinek a zenéjére az emberek utálhatják az életüket? Én soha nem utáltam a sajátomat, sőt, gyakran érzek döbbenetesen erős eufóriát és lelkesedést.

Azt vettem észre, hogy egyre elviselhetetlenebb a kontraszt a Galaxisok-számok narrátora és a saját énem között.

Erről két történet jut eszembe. Nem sokkal az első lemez megjelenése után ittunk valahol a bajai haverjaimmal, nagyon hangosak voltunk, nagyon részegek, és nagyon undorító dolgokról beszélgettünk. A szomszéd asztalnál ült egy lány, aki végighallgatta ezt, és az este végén odajött, hogy

„a zenéd alapján azt képzeltem, hogy te egy sokkal komolyabb ember vagy”.

Pár napja pedig együtt zsűriztem a 100 szóban Budapest pályázaton Závada Péterrel, és miután már egy órája röhögtünk mindenfélén, azt mondta, hogy „a zenéd alapján nem gondoltam, hogy te ilyen vicces vagy.”

Ezek a sztorik jól leírják, mi a problémám a Szabó Benedek és a Galaxisok néven kiadott lemezeink nagy részével. Olyan volt a zenekar, mint egy nagy fekete zsák, amelybe belepakoltam a legnyomasztóbb gondolataimat, és már nem volt kedvem tovább cipelni ezt. Ezért is hagytuk el a nevem a Galaxisok nevéből, mert Szabó Benedek sok minden másról is szól. Másrészt csináltunk egy olyan lemezt, amellyel szerettem volna megmutatni, hogy

az élet színes, a világ attól szép, hogy változatos, és én sem vagyok az a folyton nyavalygó valaki.

KULTer.hu: Korábban miért csak a sötét gondolataid szűrődtek át a Galaxisokba?

Az első lemez, a Kapuzárási piknik számai egy rövid és rossz periódus alatt születtek, és ez mintha rányomta volna a bélyegét a zenekarra. Lehet, hogy elkényelmesedtem, és az általam felhúzott keretek között gondolkodtam a Galaxisokban. Ugyanakkor

mindegyik lemezünkön megjelent egy másik világ is a nosztalgikus, álomszerű, lebegős számokkal,

amelyek sokkal jobban kifejezték a belső világomat. De ezek a számok sok ember szemében mintha nem is léteznének. Nem ezek határozzák meg számukra a zenénket, ami idővel elkezdett problémát jelenteni. A teljesség felé csak nagyon kis szelete annak a világnak, amelyet felépítettünk, és ha ezzel a lemezzel sikerült résnyinél tágabbra nyitni rá az ajtót, akkor boldog vagyok.

KULTer.hu: A névváltoztatásban benne volt az is, hogy lefaragsz az egódból, és több teret adsz a többieknek?

A névváltoztatás egyik része valóban az, hogy

kicsit lazítottam a zsarnoki irányításon, amire hajlamos vagyok.

Nehezen tudok dalt írni másokkal, mert általában van egy nagyon határozott elképzelésem, és azt végig is szoktam vinni. A Történetek mások életéből esetében lazább voltam, a többiek is írtak számokat, és elengedtem azt, hogy a hangszerelést is kizárólag én dolgozzam ki. Laci, Soma és Ákos olyan ötleteket hoztak, amik nekem soha nem jutottak volna eszembe, és ez tök jó. Ugyanakkor ennek a lemeznek van egy olyan üzenete, hogy „nézzétek, én mindez is vagyok”. Ahogy Bob Dylan is énekli: I Contain Multitudes. Szóval a névváltoztatás egy kétirányú egotrip.

KULTer.hu: Nemcsak mások életébe, de más műfajokba, játékmódokba is belehelyezkedtetek. A kettő hozta magával egymást?

Úgy képzeltem el a lemezt, mint egy szerelmeslevelet azokhoz a zenékhez, amelyeket szeretek.

Nem csak az életben, a zenében is rossz, ha az ember szemellenzős, és csak a megszokott dolgokat hallja.

Igyekszem mindig új dolgokat tanulni, és a karanténidőszak kezdetén sokat gyakoroltam afrikai zenéket és bossa novát gitáron, ami átszivárgott az új lemezre is. Régi szerelmeim a nem angolszász zenék, például a soukous és a tropicália, de lemezen játszani csak most volt alkalmam őket.

Apáméknak volt egy Dél-Afrikába disszidált nagybácsijuk, Ujo, aki a ’90-es évek elején hozott egy csomó kazettát dél-afrikai zenékkel. Elvarázsolt az a ritmusközpontúság és az angolszásztól eltérő lüktetés.

Egyszer azt mondta valaki, ha rajta múlna, minden magyar ember úgy születne, hogy dobolnak mellette.

Támogatom. Apámék gyakran doboltak vödrökön a haverjaival, és nekem vissza kellett dobolnom, amit játszottak. Fontos, hogy legyen egy elképzelésed a dolgok ritmusáról – nem csak a zenében.

KULTer.hu: Az új lemezre tulajdonképpen mininovellákat írtál mások életéről. Arra nem gondoltál, hogy tényleg novellákat írj?

De, és arra jutottam, hogy ha írnék, akkor angolul.

Kollázsszerű, ide-oda csapongó, sokszereplős, posztmodern nagyregényt írnék,

amire szerintem az angol nyelv alkalmasabb. Persze lehet, hogy így is nagyon rossz lenne. Régen próbálkoztam magyar nyelvű novellákkal, de csak az asztalfióknak.

KULTer.hu: A novelláid nagyon mások, mint a dalszövegeid?

Az új lemez dalszövegeire hasonlítanak, az első két-három lemezre nem. A Galaxisok rajongói gyakran ajánlanak nekem kortárs magyar könyveket, amelyekre azt mondják, hogy ez tök olyan, mint a Galaxisok – volt.

De ha van műfaj, amit utálok, az a realista bölcsészpróza,

ami arról szól, hogy feljöttem vidékről Budapestre, és a Mekiben ülünk Annával vagy Évával, nézzük az elsuhanó villamost, majd kimegyünk tüntetni. Nagyon mást szeretek az irodalomban, mint amilyen szövegeim voltak a zenekar pályájának elején. Amit alkotsz, az sokszor független attól, amit egyébként szeretsz és hatással van rád. Ennek én sem igazán értem a miértjét.

KULTer.hu: Mit szeretsz az irodalomban?

Nagy hatással volt rám, hogy a szüleim házi könyvtára tele volt a ’70-es, ’80-as években lefordított amerikai nagyregényekkel.

A mai napig szeretem az amerikai nagyregényt mint ideált.

Imádom például Joseph Hellert, aki minden emberi számítás szerint nem volt kiemelkedően fantasztikus író, de olyan flow és lazaság van az írásaiban, amit magyar prózában csak ritkán érzek. Ez szerintem nyelvi sajátosságokra is visszavezethető. Ha elolvasok egy Thomas Pynchon- vagy Norman Mailer-regényt, azt érzem, hogy mentes a modorosságtól – és itt nem arról a rossz modorosságról beszélek, ami rögtön tetten érhető. Az angol nyelv sokszor alkalmasabb arra, hogy egyszerű dolgokat úgy írj le, hogy az ne tűnjön túl egyszerűnek, viszont ne is legyen szükség arra, hogy önmagáért valóan nyakatekert módon fejezd ki magad ahhoz, hogy azt mások művészetnek tartsák.

Valószínűleg az a nagy különbség, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem létezik middlebrow irodalom.

Nálunk van a nehéz, nagy súllyal rád nehezedő magasirodalom és a ponyva. Az amerikai regényirodalom jelentős része a kettő között helyezkedik el, és ez az, ami engem odavonz. A magyar irodalmat nagyjából Esterházy Péterrel bezárólag ismerem, szeretem a novellákat (Jékely Zoltán novellái ihlették például az új lemez Béci című számát), Szerb Antalt vagy például A feleségem történetét, amely akár egy nyugati middlebrow regény is lehetne. Nem véletlen, hogy az érdemei elismerése mellett sem igazán tudtak vele itthon mit kezdeni. Talán majd a filmváltozat hatására sokan elolvassák.

KULTer.hu: Idén két lemezt is kihoztatok. Milyennek látod most a Cím nélküli ötödik lemezt?

Furcsa, hogy az is idén jelent meg. Mintha egy másik világban született volna. Ezen vannak a legkerekebb gitárpopdalaim, de úgy érzem, ez volt az első Galaxisok-lemez, amely zeneileg nem előre lépett egyet, hanem vissza kettőt. A Focipályákon sétálsz át éjszaka testvérlemeze, ugyanakkor nagy változás volt a negyedik, zongorásabb lemezhez képest (Lehet, hogy rólad álmodtam), így mégis folytatta azt a kacskaringós utat, amelyre ráléptünk a zenekarral. Én egy kicsit sterilebbnek érzem, mint a Focipályákat, főleg azért, mert itt csúcsosodott ki a kontrollmániám, majdnem mindent én írtam.

A lemez felének a hangulatával nem tudok, de már a megjelenéskor se tudtam azonosulni, mert az egy dühből írt album volt, és az Első számban vagy a Szép voltban a Galaxisok legrosszabb reflexei köszönnek vissza.

Volt bennem egy dac, hogy megmutatom, még mindig tudnék nagyon erős slágereket írni, csak nem akarok.

Ez tulajdonképpen sikerült, mert döbbenetes hallgatottsága van a Spotify-on ahhoz képest, hogy csak idén jelent meg. Nagyon másképp alakult volna a Galaxisok pályája, ha közvetlenül a Focipályák után jelenik meg az ötödik lemez, és nagyon örülök, hogy nem így alakult.

KULTer.hu: Miért? Túl sikeresek lettetek volna?

2017-18 körül volt lehetőség arra, hogy mi legyünk a következő közepesnél sikeresebb altergitárzenekar, de ez a pályaív egyikünket se érdekelte különösebben. A Galaxisok a negyedik lemezzel tett egy erős nyilatkozatot, ami azt üzente, hogy mi más úton járunk. Ez meghatározta a zenekar pályáját, és azt a képet, amelyet mutatni szeretnénk magunkról. El akartam kerülni, hogy a Galaxisok idővel besztofzenekarrá váljon. A legtöbb zenekarral egy idő után az történik, hogy 2-3 évente tisztességből kihoznak egy új lemezt, amelyről a koncerteken eljátszanak 3-4 számot a régi slágerek mellett.

De ha már a megjelenéskor is csak ennyit vesznek elő róla, ha csak ennyire tartják az új dolgaikat, mennyit érnek majd ezek a számok tíz év múlva? Ez egy önbeteljesítő jóslat:

ha csak a régi számokat játsszuk, mert azt hisszük, csak az érdekli az embereket, akkor nem is fognak másra vágyni.

Aki így gondolkodik, a saját eljelentéktelenedésének kovácsa. Szerintem a közönség tanítható, együtt tudunk fejlődni, ezért minden lemez megjelenésekor arra törekszünk, hogy javarészt új számokat játsszunk, és csak néhány régit. Így sokkal tovább fenntartható egy életmű relevanciája, mintha az ember elfogadná ezeket az íratlan, de szerintem rendkívül ostoba szabályokat.

KULTer.hu: Akkor nem a sikertől ódzkodsz, hanem a kiszámíthatóságtól.

A sikertől nem ódzkodom, hiszen mi másért kezdene el az ember zenélni. Az viszont valóban nem érdekel, hogy 12 év múlva a VOLT Fesztivál VIP-sátrában lapogassuk egymás hátát, és eljátsszuk a régi slágereinket egy 60 perces programban, majd ősszel-tavasszal elmenjünk ugyanabba a 8-10 városba, és meggyűlöljük az életünket. Ezt a körforgást is lehet élvezni, de ahhoz nagyon laza habitus kell. Én pedig nem vagyok olyan.

Mi azt mondtuk, inkább legyünk szabadok, és töltsük meg élettel a zenekart úgy, hogy azt csinálunk, amit akarunk.

Tudom, hogy emiatt lemorzsolódnak emberek, mert mondjuk A teljesség felé-t szeretnék hallani a koncerteken, de az az igazság, hogy ez nem is olyan fontos. Ha választhatnék, hogy évről évre nőjön a Galaxisok rajongótábora, vagy legyen egy elhivatott, stabil mag, akikkel ki tudunk alakítani valamiféle interakciót, akkor egyértelműen az utóbbit választanám.

KULTer.hu: Erről is szól az Ahogy tetszik. „Szeretem az utakat, amiken járok / Legyenek autópályák vagy őzcsapások / De nem kell velem jönni mindig / Ahogy tetszik, ahogy tetszik.” Ez azt jelenti, hogy a kritikát is bírod?

Azon soha nem sértődtem meg, ha valaki azt mondta, hogy szar a zenénk. Én sem szeretek mindent, amit csináltunk, másrészt szerintem is sok minden szar, amit mások csinálnak. Év végén össze is szoktam gyűjteni a legemlékezetesebb negatív kritikákat, mert perverz módon élvezem őket.

KULTer.hu: Idézz, kérlek!

Zamárdiban játszottam egy szólókoncertet, utána egy pukimester nevű Instagram-felhasználó azt írta, hogy „Élvezzem anyádat, te köcsög… amit Zamárdiba’ nyomsz, az borzasztó.” Valamiért ezen nagyon nevettem,

de rögtön utána jött egy másik, aki azt írta, hogy foglalkozzak inkább villanyszereléssel, mert ez tortúra, ez passió.

Ezek viccesek. Ha valami bánt, az nem zenei jellegű dolog.

KULTer.hu: Hanem?

Hülye lennék elmondani, mert akkor mindenki megtudná!

KULTer.hu: Mi jön most, két Galaxisok-nagylemez után?

Szeretnék a Galaxisokon kívül más dolgokról is gondolkodni. Lehet, hogy megírom az angol nyelvű nagyregényemet, és reménykedem benne, hogy jó pénzért visszafordíthatom magyarra. Több zenekarba, a Bozóba, a Capuccinóba és Cz.K. Sebő mellé is beszálltam csendben.

Élvezem, hogy mások számait játszhatom.

Az egyik kedvenc helyem a színpadon, ha hátul ülhetek egy gitárral két szintetizátor mellett, és néha bejátszok dolgokat. Nagyon szeretek hangszeren játszani, és ez elkezdett hiányozni. Így kicsit újra átélhetem, milyen volt, amikor elkezdtem zenélni.

KULTer.hu: Nincs felelősség, csak a zenélés öröme?

Tavasszal sok időm volt gondolkodni arról, mi történt azzal a zsigeri és ösztönös eufóriával, amelyet a zenélés adott. Hogy jutottam el oda, hogy néha csak ülök a koncert előtt az öltözőben, és azon gondolkodom, miért kell nyolcvan percet játszani. Persze legtöbbször most is élvezem a koncerteket, de ez egyfajta professzionális elégedettség, mint amikor egy profi focista megnyer még egy meccset, szemben azzal, amikor a grundon berúgod a gólt.

Szerintem vissza lehet hozni a grundon rúgott gól örömét, csak kísérletezni kell hozzá.

Fontos feladata minden zenésznek, hogy újra kapcsolódni tudjon az első varázslathoz.

A borítókép Scholtz Kristóf fotója.