Budai gangos bérház harmadik emelete. Az asztalon vázlatok, a földön mappák, készülőben lévő munkák tömege fogad, amikor belépek a művész kicsiny „szentélyébe”. Az 1972-ben Kisvárdán született iski Kocsis Tibor festőművészként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A kortárs magyar festészet konceptuális oldalát képviseli, ahhoz a festőgenerációhoz tartozik, amelynek tagjai nyíltan fordulnak a globális társadalmi kérdések felé. Műveivel olyan jelenségekre, kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint az ökológiai pusztítás, a kortárs kulturális identitástudat vagy az urbanizáció szülte feszültségek. Iski Kocsis Tibor sokoldalú alkotó: egyszerre dolgozik mozgó- és állóképekkel, készít festményeket, fotókat, rajzokat vagy éppen videókat. Az elmúlt hónapok kényszerű bezártságának, valamint a járvány újra felszálló szakaszának apropóján beszélgettünk.
KULTer: Mesélj magadról, kérlek! Hogyan indult a pályád, milyen hatások értek a művésszé válás útján, és mi az, ami ma is meghatározó munkáidban?
Képzőművész vagyok, de mostanában festőművésznek szoktam magam titulálni, bár a képzőművész megnevezés is adekvát, hiszen sokféle műfajban dolgozom egyszerre.
Alapvetően a figuratív festészet 21. századi lehetőségeit keresem,
de ami meghatározza munkáimat, az a tradicionális festészeti technikák újraértelmezése kortárs köntösben, mindezt figuratív eszközökkel. Esztétikai, filozófiai és tematikai szempontból annak a pillanatnak a keresése izgat leginkább, amikor úgy érezzük, hogy valami a helyén van. Ezt a folyamatot melankólia-, harmónia- vagy igazságkeresésnek is szoktuk hívni.
Tizenhárom-tizennégy éves koromtól fényképezek, de a döntést, hogy képzőművész leszek, tizennyolc évesen, 1990-ben hoztam meg. A kezdeti időkben a legmarkánsabb inspirációt a Csörögi István filmesztéta, szinkronrendező barátommal folytatott beszélgetésekből nyertem. Ő vezetett rá, hogyan kell egy képet, egy filmet elemző módon nézni.
Ennek is köszönhető a képeim fotórealisztikus látásmódja.
Tanulmányaimat 1996-ban kezdtem a Képzőművészeti Egyetemen, ahol 2001-ben festőként diplomáztam. A festő szakkal párhuzamosan elkezdtem a művészettörténet és vizuális nevelőtanár szakot is. Végül 2004-ben végeztem tanárként. Első fontosabb önálló kiállításom 2000-ben a Stúdió Galériában „TCR” (Time Code Recording) címmel rendeztem, ebben közvetlenül foglalkoztam társadalmi kérdésekkel. Videómunkát és fényképeket állítottam ki, a bemutatott mozgókép idősor-képeknek is tekinthető,
az idő kifejezése azóta is több munkám szempontjából fontos.
Ezt követően festményeket állítottam ki a nagy figyelmet keltett Áthallás című csoportos kiállításon a Műcsarnokban. Ezeket a tárlatokat még számos más egyéni kiállításom (Faktum 2006; Supernatural 2010; LUNA 1972, 2012) követte. Korai munkáim tematikusan társadalomkritikus művek voltak. Festői értelemben akkoriban kezdett foglalkoztatni a kortárs festőiség fogalmának, jelentésének megmutatása, amelyhez folyamatosan bővülő technikai lehetőségeket rendeltem: festmény, szénrajz, fénykép, videó, szita- és ofszetnyomat.
2001 és 2002 között készítettem az Ökoturizmus című sorozatomat. A ciklus gerincét nagyméretű olaj-vászon képek alkotják, amelyek szembesítenek minket a globális felmelegedés tényével, a felborult ökológiai egyensúly kérdésével. 2002 és 2006 között új sorozatokat készítettem, amelyeknek az Identitás címet adtam. Portréfotóimon afgán és iraki menekült gyerekek állnak neutrális háttér előtt, másfélszeres életnagyságban, frontálisan, ezeket később meg is festettem.
Ez az igazolványképből kiinduló, de már a barokk portréfestészetben is alkalmazott nézőpont erős szembesítésre késztethet.
A 2004-ben kiállított festménysorozaton megörökített gyerekek életkortól függetlenül, azonos méretben és léptékben jelennek meg, koruk, nemük és nemzeti identitásuk különbözőségei ellenére egyformák: gyerekek – ez a kézzelfogható üzenet.
Még 2004-ben római ösztöndíjasként reneszánsz rajzok, grafikák inspiráltak arra, hogy komolyabban is elkezdjek foglalkozni a rajzolással. Azóta is fontos számomra ez a műfaj. Elsősorban szénnel dolgozom, amely a legfestőibb rajzeszköz.
Azt szerettem volna cáfolni, hogy a rajz csak vázlat, előkészület egy képhez, és nem önálló, autonóm műalkotás.
2006 és 2008 között olyan elvont fogalmakat (szabadság, szerelem stb.) szerettem volna képileg ábrázolni, amelyek a túl gyakori, olykor felesleges használat miatt elkoptak, közhellyé váltak. Érvényességük az előadásmód függvénye, ha jó a kortárs ikonográfia, akkor sikerülhet őket revideálni. Ez volt a Faktum-ciklusom.
KULTer.hu: Ebben a nehéz időszakban egy alkotóművész számára milyen lehetőségek maradnak a boldogulásra?
A járvány megjelenésétől otthon voltam. Úgy éreztem, kaptam valami pluszt, az időt.
Még 2008-ban hoztuk létre a VILTIN Kortárs Művészet Galériát, amelynek alapítótagja és művészeti vezetője vagyok.
Ez nagy felelősség, de mivel az utóbbi időben csak online működtünk, ezért kicsit el tudtam ezt engedni. Az Ybl Budai Kreatív Házban megrendezett A Hold című kiállításom március helyett csak júniusban tudott megnyitni a látogatók előtt. Szeretem a teret figyelembe véve alakítani a tárlatot, játszani a képek magasságával, méretével és léptékükkel, a rendezéskor itt is erre fókuszáltam.
KULTer.hu: Mi inspirál, hogy ebben a rendkívüli helyzetben is dolgozz?
Programszerűen dolgozom, ez most sem változott. Nagyjából követtem azokat a terveimet, amelyeket két-három éve már felvázoltam.
Azáltal, hogy otthon voltam, még inkább befelé figyeltem, naponta volt lehetőségem eljárni a műterembe,
vagyis folyamatosan tudtam dolgozni. Közvetlenül a koronavírus-járvány előtt nagyítóval készítettem kicsi, 13×18 cm-es rajzokat, amelyeken egy adott területen megnő a képi információ mennyisége. Ez megállásra készteti a nézőt, ahogyan a mostani időnk is. A világ lelassult, olyan dolgok merültek fel, amelyekre eddig nem volt, de most lett idő. Így a műteremben a kis rajzsorozatomban megfogalmazott „törékenység”-et gondoltam tovább. Azt a törékenységet, ami egész mai életünkre kihat, és talán a pandémiának és következményeinek kiszolgáltatottan erre rá is eszmélhetünk. Természetesen bennem is felmerült, hogy ebben a helyzetben miért nem csinálok valami közvetlenül hasznosabb dolgot. Majd a tavaszi járvány után rádöbbentem arra, hogy
a küzdelmek és katarzisok során létrehozott művek a kiállítóterekben kikapcsolják az embert abból a valóságból, amelyben korábban létezett,
egy másik gondolatba, világba emelik át, és erre igény van. Ez az igény az elmúlt időben megnövekedett a látogatók részéről.
KULTer.hu: Milyen érzés volt számodra a bezárkózás, a kényszerű visszavonulás a külvilágtól?
A művészeti alkotás magányos tevékenység. Jól viselem az elszigetelődést, mivel alapvetően szeretek egyedül lenni. Ugyanakkor együtt voltam a családommal, barátokkal beszéltem, e-maileket olvastam, híreket néztem.
A tartós bezártság számomra is nehéz, egy idő után muszáj valahová kimozdulnom,
így nem tudtam lemondani a kirándulásaimról, erdei sétáimról, amelyek során időm van a szemlélődésre. Ez mindig feltölt, és közvetlenül beépül a munkáimba is.
KULTer.hu: Mit gondolsz, a korlátozások feloldásával hogyan fog itthon a művészeti szcéna átalakulni, kulturális életünkbe milyen új elemek fognak majd beépülni?
Úgy érzem, több évre van szükség ahhoz, hogy az események kultúrára gyakorolt hatását valóban érzékeljük. Ez a hosszan tartó korlátozás egyfajta kulturális éhséget generál. Kérdés, hogy a szervezők miként tudják ezt kielégíteni. Erre magam is kíváncsi vagyok.
A borítófotót Szilágyi Lenke készítette.