A gyerekvállalás legtöbbünk életének egyik mérföldköve, amelyről szeretünk olyan szuperlatívuszokban beszélni, mint csoda, áldás vagy ajándék. Simon Blackwell forgatókönyvíró legújabb remeke megmutatja, mennyi szenvedés, kudarc és szentségelés lakozik a pátosz mögött.
A szülői szerep definíciója az elmúlt évtizedekben óriásit változott. A kép a dolgozó apáról, akit a hétvégi labdadobálgatásnál jobban nem ismer a fia, és a háztartásbeli anyáról, akinek életét kizárólag a házimunka és a gyerekek pátyolgatása teszi teljessé – szerencsére –, végleg letűnőben van. A nemi szerepekkel együtt a nevelés is sokkal gyermekcentrikusabb lett. A 70-es évek Happy Days című sorozatának és gyermeknevelési meglátásainak a helyére a 2000-es években már a jóval realisztikusabb és közvetlenebb Reba lépett.
Kevesebb mint tíz évvel később pedig már olyan nyílt és elfogadó hangnem vált szükségessé, amely teret engedett a Modern család elkészültének. Az elmúlt öt-tíz év darabjai, mint a Dolgozó anyák vagy a Babapara pedig már nyers őszinteséggel ragadják meg a témát. Az alig néhány évtizede még axiómaként kezelt „a szülő mindent jobban tud” álláspontból az egyre bátrabb, esetenként korszakalkotó daraboknak köszönhetően
eljutottunk oda, hogy a készítők merik vállalni: a szülőknek sokszor igazából fogalmuk sincs, mit csinálnak.
Ennek a folyamatnak egyik csúcspontja például a Jobb idők című sorozat, amely stílusában, tabudöntögetésében nagyban hasonlít a Bezzegszülőkre. Utóbbi a maga extrém életszerűségével remekül beleillik ebbe a röviden felvázolt szülői felnövéstörténetbe.
A kreátorok (Chris Addison, Simon Blackwell, Martin Freeman) különös gondossággal tartják a főszereplőket két véglet között.
A karakterek szülőként nehezen találják a helyüket a munka és a család, valamint önmaguk és a szülői szerep pólusai között.
Ez az állandó ingázás a „régi módszerek, melyeknél mi már jobbak vagyunk” és a „new age-es szemlélet” között, amihez azonban talán még nem elég jók, rengeteg feszültséget gerjeszt. Emellett a gyerekekkel járó hatalmas stressz már csak őrjítő háttérzajnak tekinthető.
Paul (Martin Freeman) és Ally (Daisy Haggard) negyvenes éveiben járó, középosztálybeli angol házaspár két kisgyerekkel. A küszködő szülők rutinos – bár alig-alig működő – módszerekkel, váltó- és sporttársakként néznek szembe a feladatokkal. Bár néhány szituáció (álmatlan éjszakák, iskolai gondok stb.) már elnyűttnek mondható,
a párbeszédek érdekessé teszik a gyengébb jeleneteket is.
Az epizódokban szinte frusztrálóan pörgős és végtelenül nyílt mondatok váltják egymást, melyekkel a szülők a gyerekeiket minősítik, sőt rituális meggyilkolásukat is kilátásba helyezik. London folyton borús, nyomott hangulatát a kamera és a világítás érzékletesen vetíti az enteriőrre, és a szereplők lelkivilágát is megfesti vele. A flashbackek világos, élénk színű jelenetei érzékletesen mutatják be, hogy mennyivel szebb és gondtalanabb életük volt a szereplőknek, mielőtt megszülettek a gyerekeik.
A sorozat első fele leginkább a mindennapok apró játszmáit, és általuk az emberi gyarlóságot helyezi középpontba.
A gyerekeken túl az iskolával vívott hatalmi harcok és a többi szülővel való hadakozás tölti ki a karakterek életét. A széria tehát a sitcom műfaji jegyeit is mutatja, egy-egy élc kedvéért néha még olyan szituációkba is belemennek a készítők (a magát a lakásból kizáró apa, a másik szülőpár bemocskolása egy nevetséges indok miatt), amelyek kiszámíthatóságukkal, gyenge dramaturgiájukkal megtörik az alkotás integritását. Ide sorolhatnánk például az altesti humort, de mivel a kisgyerekes élet nem elhanyagolható részét képezi ez a kérdéskör, így ezt a realisztikus bemutatás részeként is értékelhetjük.
Szerencsére a fókusz a gyerekek szakadatlan menedzseléséről idővel átkerül a felnőtt élet megpróbáltatásaira.
A munka és a magánélet egyensúlyának – többnyire teljesen sikertelen – keresése végigkíséri a sorozatot. Nagyban hozzájárul a Bezzegszülők realisztikusságához, illetve átélhetőségéhez, hogy a szereplőknek ugyanúgy nincs megoldókulcsuk a problémákhoz, ahogyan nekünk, nézőknek sem. Az önmegvalósítás kérdése például szinte fel sem merül, a karrierbéli döntések kizárólag anyagi jellegűek.
A szinte depresszív valóság ellensúlyozására megjelenik Michael, Ally apja, a gyerekét elhagyó férfi archetípusa, a stabil és megbízható Paul tökéletes kontrasztja, aki bohém életet él, illetve az útszélen talált gombákból főz vacsorát a családnak, és folyton szerettei támogatására szorul.
Michael McKean nagyon szerethetővé teszi a karaktert, akit, lányához hasonlóan, minden észérv ellenére mi sem tudunk nem szeretni.
Ally szurkálódásai és az apa belátó mosolya egy rendkívül megkapó, jól rétegzett és fájdalmas szülő-gyerek kapcsolatot jelenít meg. A sitcom fokozatosan dramedybe vált, ahogy a humor elsődleges célkitűzésből a látottak feldolgozását könnyítő elemmé redukálódik, miközben minőségéből nem, csak mennyiségéből veszít.
A cselekmény a sorozat második felében komolyabb érzelmek megélésére készteti a szereplőket, akik ennek ellenére megmaradnak az érzelmi túlkapásoktól tartózkodó, észszerű és kisszerű embereknek. Nincsenek grandiózus cselekedetek, sem nagy összeomlások. Csak átlagszülők, akik a maguk hibás és roppant emberi módján küzdenek meg félelmeikkel, gyarlóságaikkal és a gyásszal.
Az érzelmi megpróbáltatásokkal fordított arányban, ízlésesen adagolt szarkazmus pedig nagyon szerethetővé teszi mindezt.
Noha az eseményeket leginkább Paul szemszögéből látjuk, sokáig fel sem tűnik, hogy ez egy férfi története, hiszen a szerepek a sorozatban teljesen egyenrangúak. A szexualitás tekintetében is, hiszen a hálószobán kívül nem kerül elő sem a maszkulinitás, sem a feminizmus. Kérdésként sem vetődik fel, miért az apa marad otthon addig, amíg az anyát külföldre szólítják a kötelességei. Az egybekelés gondolata is inkább az „ami elromolhat, az el is romlik” alaptörvényét hivatott alátámasztani, nem társadalmi elvárásként jelentkezik.
Az előző generációk világlátását a két nagyszülő, különösen Jim komikus karaktere képviseli, aki a maga abszurd szókimondásával egy, még mindig viszonylag árnyalt figurája a régimódi gyereknevelésnek. Közben a totális, észszerűtlenül óvatos és túlanalizáló pedagógiát az iskola és a többi szülő testesíti meg. Paul és Ally mind a társadalomban elfoglalt helyük, mind anyagi, életvezetési és gyermeknevelési döntéseik szempontjából az ígéretesnek tűnő arany középutat reprezentálják. Ami nem kevésbé nehéz és őrjítő a többinél,
megmaradni rajta pedig csak úgy lehetséges, ha a párkapcsolat olyan megbonthatatlan, mint az övék.
E két színész játéka, különösen Freeman bravúrosan hiteles alakítása igazán emlékezetes. Ketten a világ ellen, bármit feláldozva a gyermekeikért, akiket mindennél jobban szeretnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a káromkodással teli üvöltözések és fenyegetőzések lezárásaként, kényszeresen ugyan, de minden egyes alkalommal kimondott „szeretlek” szó.
A Bezzegszülők tehát a maga megrázó őszinteségével és maró cinizmusával – hibái ellenére is – értékes sorozat. Nemcsak szórakoztató, de érzelmes munka, amely rengeteg vigasszal szolgálhat a hasonló élethelyzetektől megfáradt célközönségének.
Bezzegszülők (Breeders), 2020. Alkotók: Chris Addison, Simon Blackwell, Martin Freeman. Rendezte: Chris Addison, Ben Palmer. Szereplők: Martin Freeman, Daisy Haggard, George Wakeman, Jayda Eyles, Joanna Bacon, Alun Armstrong, Michael McKean, Patrick Baladi, Stella Gonet. Forgalmazza: HBO GO.
A Bezzegszülők a Magyar Filmadatbázison.