(H)arcvonalak

„Soha ennyi fiatal költő!” – e felkiáltással kezdődik az 1979-ben megjelent Arctalan nemzedék című esszéje, melyben a hetvenes évek pályakezdő lírikusainak mostoha helyzetét igyekezett bemutatni. Írása – saját fogalmával élve – „körülkémlelés”, irodalmi ambíciókat dédelgető, döntően fiatalok tapasztalategyüttesét rögzítő vád- és vitairat, a kor kritikai előfeltevésrendszerének megkérdőjelezése, amely felkavarta az irodalmi közbeszédet. Zalán Tibor költő-író-drámaírót arról is kérdeztük, mi a véleménye a mai pályakezdők lehetőségeiről.

KULTer.hu: Mai szemmel nézve mennyire tágítható az esszéd nemzedékfogalmának használhatósági köre? Azért is kérdezem ezt, mert az a tapasztalategyüttes, amiről írsz, a költészet műveléséhez kötődik. Vannak-e olyan sajátosságai e fogalomnak, amikről mára bebizonyosodott a számodra, hogy nem feltétlenül tevékenységspecifikusak?

Mai szemmel nézve már a cím is elhibázottnak tűnik. Nemzedéken én semmilyen szerveződést vagy szerveződöttséget nem értettem, azokat a Pesten („körúti horda”) és szanaszét az országban lézengő („szegénylegények”) huszonéves, kötettel még nem rendelkező költők laza rokonszenv-közösségét neveztem így (s vajon, miért csak költőkben gondolkodtam akkor? – erről talán később pár szóban, ha belefér…), akiknek nem sok reményük volt arra, hogy megismerje őket a nagyközönség, és még nagyobbat is gondoltak, az ország, vagy ahogy akkor romantikus hevülettel hívták (még mélyen a Kádár-rendszerben vagyunk!), a haza. Valójában generációt kellett volna írnom, de az most sem hangzik jól egy címben – és a cím, mint ez a máig tartó idézhetőségből kiderül, fontos.

Lehet, hogy az arctalan nemzedék kifejezés többet mond ma már, mint amit én akkor tudtam vagy képes voltam elmondani?

Igazság szerint akkor nem is nagyon töprengtem azon, hogy mi lehet a nemzedék pontos definíciója. Ha akarod, az arctalan nemzedék lehetne lézengő nemzedék, elveszett nemzedék, jövőtlen nemzedék, kitaszított nemzedék, lesajnált vagy leszart nemzedék, részeges nemzedék, lázadó nemzedék, kussoló nemzedék, megvezetett nemzedék, lehetetlen nemzedék, nemzedéktelen nemzedék, nemtelen nemzedék, igentelen nemzedék… A sor bármeddig folytatható. Ezt a lézengő, sok emberből álló – de össze nem álló – csapatot az jellemezte, hogy vagy nem tudtak, vagy nem akartak vele mit kezdeni az irodalomban. Beengedni nem nagyon akarták, egy részük ideológiailag nem tetszett az akkori irodalmi vezéreknek és/vagy folyóirat-nagyhatalmaknak, más részük valóban nem tűnt – legalábbis akkor még – átütő tehetségnek, megint mások túl avantgárdok voltak már akkor is, egyebek túl hangosak és túl öntudatosak, de az lehetett az igazi ok a hárítására, hogy sokan voltak a kevés megjelenési, kiadási helyekre. Gondoljunk bele,

legfeljebb évi tíz, de inkább kevesebb elsőkötetet adott ki a három erre alkalmasnak mutatkozó, illetve erre kijelölt kiadó,

kettőt a Móra, a többin megosztozott a Magvető és a Szépirodalmi. Nagyon nagy feszültség volt tehát a „hivatalos” irodalom és az irodalomba befelé igyekvő alaktalan, fenyegetően nagy – és jószerével a bent lévők számára sötét – formátlanság között. Később, a nemrég megszűnt József Attila Kör (JAK) elődjében, a Fiatal Írók József Attila Körében körvonalazódni kezdett valami konkrétabb és körülhatárolhatóbb, amit visszanézve talán úgy tudnék elhelyezni a történeteim között, hogy az akkorra valamennyiünkben meglévő, különböző fokozatú rendszerellenességet az irodalmi intézményrendszer felbontására irányuló törekvéssel próbáltuk meg kifejezni.

Az esszé megírása idején nem igazán voltak közös esztétikai elképzeléseink, politikai patronjainkról ne is beszéljünk!

Például voltak közöttünk sztálinisták (akkor még!), kommunista hitvallók, ilyen és olyan ellenzékiek. Hogy e kettő – ideológia és esztétika – össze nem találkozására is említsek példát: amikor megírtam a megfigyelések és szabad leírások a visszavonulás díszletei között című ciklusomat, egyik társunk a kapitalizmus rothadt gyümölcsének minősítette az írást. És nem viccelt, amikor ezt mondta. Akkor abban hitt, ma annak épp az ellenkezőjében – de legalább hitt és hisz valamiben.

Az arctalan nemzedék tehát nem szerveződött, mert nem szerveződhetett nemzedékké – amennyiben nemzedéken nem a körülbelül egy korosztályt megképző embereket, vagyis generációt értünk –, mert sem közös nézetrendszere, sem közös esztétikai vállalása nem volt.

Abban viszont ma is igazat adok régi önmagamnak, hogy elképesztően bebetonozta magát az akkor hivatásos irodalom,

és oda bekerülni nem volt egyszerű játék. És nem is nagyon érdekelte a bent lévőket az akkor épp legfiatalabb nemzedék, nem véletlen, hogy maga az arctalanság, mint kifejezés, nem tőlem származik, hanem az Élet és Irodalom akkori főszerkesztőjétől, aki egészen egyszerűen kijelentette egy írószövetségi megbeszélésen, hogy számára a teljes fiatal nemzedék arctalan. Naná, hogy az egyetlen védekezési forma az ilyen nagyképű véleménydiktatúrával szemben a támadás volt.

KULTer.hu: Minderről Csengey Dénes 1983-as „…és mi most itt vagyunk” című Cseh Tamás-esszékötetének egyik – igaz, más kontextusban fogalmazott – megállapítása jut az eszembe, miszerint annak a nemzedéknek, mely elsőként magára ismert a Bereményi-dalszövegekben, „alapvető társadalomélménye önmaga nemléte”. Vele ellentétben te nem firtatod a nemzedék életkori meghatározásának kérdését – egyébként egy évvel később, 1954-ben születtél, szóval ebből a szempontból egy generáció vagytok Csengeyvel –, de izgalmas együttállásnak látszik, hogy ekkoriban két szerző is ennyire hasonló megállapításokra jutott ugyanabban a tárgykörben.

Csengeyvel együtt csináltuk a Dolog és szellem című rövid életű folyóiratot, de meglehetősen ellentmondásos volt vele a kapcsolatom (kivel nem?).

A szeretlek-nem szeretlek viszony igazi oka az volt, hogy másként láttuk a szembenállás módozatait és lehetőségeit

a fennálló hatalommal. Meglehetősen aggályosnak gondoltam azt a tizenkilencedik századi retorikát, amelyet előszeretettel és hosszan alkalmazott mindenféle dobogón vagy hordón, ezt én egyfajta beetetésnek tartottam, ráadásul Eötvös József jobban csinálta… De ez most messzire vinne, nem erre kérdeztél rá. A Cseh Tamással írott dalaik – véleményem szerint, és ez lehet tévedés is a részemről – meg sem közelítették hatásukban és a hallgatókban kialakítható azonosulások lehetőségeiben a zenész Bereményivel jegyzett munkáit, elsősorban a szövegek miatt. Dénes nem volt költő, még annyira sem, mint Bereményi, másrészt az életérzés, amit megfogalmazott, nem az övé volt, hanem Cseh Tamásék nemzedékéé. Ők valóban azt érezhették, hogy a nemlétezés olykor kényelmes, mégis többnyire bosszantó és felháborító lézengései között kell eltölteniük az életüket, az életidejüket, bármiféle komolyabb változás előderengése nélkül. Ez a nemlétezés- vagy fölöslegességtudat széles sávokban, „társadalmilag” érintkezett a fennálló rend kritikájával.

A mi elveszettség-érzetünk elsősorban irodalmi indíttatású volt, szűkebb térben gondolkoztunk és próbáltunk meg tiltakozni vagy méltatlankodni.

Dénesre egyébként megismerkedésünktől fogva úgy tekintettem, mint egy szüntelenül ágáló, inkább politikus, mint irodalmár figurára, később be is igazolódott ez, nagy elánnal vetette bele magát a politikába, és az – de nem biztos, hogy jól gondolom – el is emésztette őt, a tizenkilencedik századi romantikus álmodozót és mondén életet élő, hangos és bohém írót. Érdekes, se Bereményi, se Cseh Tamás nem vett részt a rendszerváltozást előidéző, lebonyolító és/vagy tovább építő folyamatokban, mert ők talán továbbra is a nemlétező generáció státusát tartották fenn maguknak. Csengey és még néhányan – például a kitűnő Elek István – mellszélességgel, páros lábbal szálltak bele a politikába és a margóra tolt rendszer maradványaiba, maradványembereibe, örökül hagyott terhes eszmefoszlányaiba. Az „önmaga nemléte” egyébként nemzedéki érzetként meglehetősen kényes és nehezen definiálható fogalom,

egy nemzedék kialakulását-létrejöttét ugyanis semmilyen külső erő nem befolyásolhatja lényegesen – az vagy létrejön, vagy nem.

Megint más persze a nemzedékként való érvényesülés lehetséges formáinak a vizsgálata, de hát ahhoz előbb nemzedékként kell megfogalmaznia magát egy ember-kor-csoportnak. Volt már néhány meglepő és megtévesztő nemzedékieskedés, ilyen volt például az „Elveszett nemzedék”, amely nyafogása és sötét indulatai közben jobban, messzebbre hatóbban és hangzóbban artikulálta magát, mint a magukat „csöppet sem elveszettnek” tekintő többiek. De most már sokat beszélek talán, ígértem, hogy eltűnődöm a magam számára is fontos kérdésként arról, hogy miért csak költőkben gondolkodtam, amikor az Arctalan nemzedéket megírtam. Egyszerű oka van ennek, és nem is feltétlenül érdekes, de ha már…

Az arctalanok abban az irodalmi érában „nőttek fel”, amikor a líra volt az uralkodó műnem.

Költők mondták meg, hol lakik az úristen, persze, általában nem ott lakott, de mindegy is már, a versesköteteket kapkodták az emberek (meg a Berkesi-féléket, de az ő irományaikat nem tartom feltétlenül magas irodalomnak), így az irodalomba belépni akarókat is elsősorban a költészet felé vonzotta az érdekesség és érvényesség mágnese vagy annak a látszata.

Az akkori korosztályi irodalmi kapcsolatainkban egy kezünkön meg tudtuk (volna) számolni a prózaírókat,

mind költők voltunk valahogyan és valamennyire, de lényegileg biztosan. Pár év különbséggel indultak be aztán az új prózaírók, akik a még élő nagyokkal és öregekkel olyan kitartóan írtak, hogy végül az epika vált a vezető műnemmé. De velünk szinte csak költők barátkoztak az idősebbek közül, Kormostól Csoóriig, költőkkel képzeltük el a jövőt és a múltat, nagyon el voltunk mi foglalva annak idején magunkkal ahhoz, hogy tudomást vegyünk arról, hogy vannak néhányan, akik prózát írnak. Sebaj, gondoltuk, majd kinövik. Ilyen idők voltak – de az Arctalan nemzedék-esszé az akkori fiatal prózaírók helyzetére is ráhúzható volt minden erőszak nélkül.

KULTer.hu: Hogyan értékeled az irodalmi intézményrendszer mai állapotát a pályakezdés tekintetében?

Ha van irodalmi intézményrendszer, amit – lehet meggondolatlanul, de azért – megkérdőjeleznék, akkor azt kell mondjam, most sem tűnik fel számomra egyszerűbbnek a pályakezdők helyzete. Ennek megítélésében sokszor átesünk a ló túlsó oldalára, és azt mondjuk, hogy most épp ellenkezője történik annak, amit mi annak idején át kellett éljünk, és ez legalább annyira rossz, ha nem rosszabb. Mert ez így nem igaz. Valóban van egyfajta áttekinthetetlensége a kialakult állapotoknak, sok a kiadó, sok a magánkiadás, a megjelenéseket sok esetben nem szabályozza más, mint a pénz a könyvre, amit a kiadó vagy szerző azért valamilyen úton csak-csak megszerez, emiatt tagadhatatlanul túltermelési válságról beszélhetünk. A kaotikus helyzetet látszólag átláthatóvá teszi, de valójában csak összekuszálja az az általam nagyon rossznak ítélt, de kétségtelenül kialakult gyakorlat, hogy az irodalom is politikai oldalak mentén rendeződik el – így sorolja be az induló költőket is.

Sokban emlékeztet engem ez az állapot arra, ami az indulásunkkor még nem irodalmi, hanem politikai elkülönülés és szembenállás volt.

Volt egy rendszer („gulyáskommunizmus” ugyan, de sokak számára élhető), amellyel szemben állt az irodalom java. De akkor nem kellett hitet tenni, vallani sem a rendszernek, sem a rendszerrel szemben állóknak. Ma az „öregek” egymásgyűlölése mintha kötelezővé válna az őket követők számára, egyre kevésbé számít, hogy ki milyen teljesítményt tud felmutatni, sokkal jobban tud érvényesülni az irodalomban, ha valamelyik oldal asztalára leteszi a tollát vagy a laptopját, és nem gerilláskodik.

Ebben a kaotikus állapotban a könyvkiadás már nem tud jelentősebb minőségszétválasztó tevékenységet kifejteni,

illetve a rendelkezésére álló pénz- és reklámeszközökkel időlegesen fel tudnak nyomni egy-egy fiatalt, aki aztán természetesen visszaesik a lentebbi forgatagba. A régi folyóiratmennyiség mostani sokszorosa is kevés ahhoz, hogy rendet tegyen ebben az áradásban, és nem is tud, két okból. A folyóiratok is oldalakra rendeződnek – tisztelet a kevés kivételnek –, így természetesen elfogultak az oldaluk új üdvöskéivel. Másrészt a kritika, mint olyan, megszűnni látszik, apológiákat olvashatunk a „saját” térfeleken, megsemmisítő és kioktató férceléseket és késeléseket, esetleg tüntető elhallgatást a másik oldal felé.

Ahogy hallom, megszűnt a JAK, amit rettenetesen sajnálok!

Mivel nem vagyok benne az irodalom mindennapjaiban, nem tudom ennek a pontos okát – de egészségtelennek tartom, hogy most csak a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) létezik. Miért is? Annak idején lehetőségeim szerint ott bábáskodtam a FISZ létrehozása körül, mert nem tartottam egészségesnek az akkori JAK elöregedését, megcsontosodását és arisztokratikus fölényeskedéseit. Erről vitám is volt az akkori JAK-osokkal, amit, ahogy említettem, mi hoztunk létre annak idején, de ez természetesen nem hatalmazhatott fel bennünket később semmire. Emlékszem, konkrétan az általam tisztelt és azóta is szeretett Ágoston Zolival szólalkoztunk össze például, de ezek a viták akkor helyén valók, nyíltak és becsületesek voltak. A rendszerváltozás után a két szervezet elmozdult a két meghatározó oldal irányába, ami lehet, hogy jó, de az is lehet, hogy nem szerencsés – talán akkorra már egy fúzió lett volna a legjobb megoldás, mert tényleg nem volt szükség két fiatal írókörre –, a lényeg, hogy most csak az egyik oldal maradt meg.

Ha össze tudja gyűjteni a FISZ a sokféle nézetű induló fiatal írót, akkor rendben van minden.

De ha nem, akkor megint nincs rendben semmi. És még egy dolog. A közelmúltban egy pódiumon azt találta mondani az egyik költőkollégám, hogy ebben a mostani zűrzavarban csak akkor lehetne rendet tenni, ha legfeljebb öt-tíz elsőkötetet adnánk ki évente. Mentségére szóljon, nem élte meg azokat az időket, amikor öt-tíz elsőkönyvet engedett meg a hatalom. Felvetettem, ha így lenne is, amit nagyon tudnék utálni, ki döntse el, melyik az az öt-tíz költő, aki megérdemli a megjelenést a többszáz közül? Én ugyanis a mai napig nem vagyok biztos abban, hogy a tanítványaimnál vagy a mentoráltjaimnál tehetségesebb vagyok. Eldönthetem a sorsukat egy igennel vagy egy nemmel? Nem. Csak a segítségükre lehetek a több élet adta több tapasztalattal.

KULTer.hu: A költőszerepekről is írsz. Véleményed szerint az akkor érvényben lévő poétikák (a költő váteszi jelentőségét képviselők munkái mellett például Juhász Ferenc, Tandori Dezső és Weöres Sándor írásművészetét is ideértve) követhetetlennek látszottak, és ezért az arctalan nemzedék versei a használt nyelv, a képalkotási módok és a költői figyelem területén még inkább önmaguk felé fordultak. Az esszé publikálásának idején azonban, ahogyan írod, még nem látszódnak az új poétikák konkrét jegyei, de a hozzájuk vezető út már határozott kontúrokat nyert. Sikerült-e célba érni? És ha igen, lett-e ezeknek a poétikáknak hatástörténete?

Fogós kérdés, a megválaszolásához azt kéne – nem definiálni, hanem – eldönteni, hogy kiket is lehet az arctalan nemzedék tagjai közé sorolni! Ez több szempontból is problematikus.

Például azért, mert a nemzedéknek rendelkeznie kell valamifajta együvé tartozás-tudattal, amivel az arctalanok nem rendelkeztek,

mint említettem. Így aztán, ha bárkit önkényesen megneveznék most – természetesen ezt nem fogom megtenni –, bátran elhatárolódhatna az idesorolástól, kikérhetné magának, elküldhetne melegebb éghajlatra. Annyit azért elmondhatok, hogy kirajzolódtak ebből a társaságból (nem keverendő össze a társaság a Csütörtök Esti Társasággal) olyan arcok és olyan vonulatok, akik és amelyek mára meghatározó szerepet töltenek be az irodalomban, jelesen a költészetben. Ez egy mára teljesen természetesnek és egészségesnek feltűnő folyamatnak volt köszönhető, amit akkor szétesésnek, árulások sorozatának érezhettünk és éltünk meg. Míg a hetvenes évek végén valami – talán az említett tömegnyomaték és -tehetetlenség – összetartotta az induló poétákat, addig a nyolcvanas évek elején már kezdtek töredezni a nem kodifikált összetartozás mozaiklapjai.

Elsősorban esztétikai törésvonalak voltak ezek, sóhajthatnánk, hogy végre. Voltak, akik elindultak az avantgárd irányába, mások az irónia beépítésével próbálkoztak – elsősorban az akkor hirtelen nagyon megerősödő próza példáján elindulva, nem kis, egyébként nagyon pozitívnak mondható nyomásnak engedelmeskedve –, beindult a kép- és konkrétversgyártás; és természetesen voltak, akik továbbra is a nemzeti hagyományok mentén elrendeződő költészet útját vállalták. Különös, már-már ironikus, de valójában teljesen normális, hogy az arctalan nemzedék tagjai közül

a legerősebbek akkor tudták felmutatni a már addig is nyilván létező arcukat, amikor a kevés nemzedékiségüket is feladták.

Azt, hogy az említett költők – és mások is megemlítődnek az esszében – írásművészete követhetetlen, ma már nem merném ilyen határozottan állítani, ahogy az ellenkezőjét sem. Nagyon egészségesnek gondolom viszont, ha egy munkanélküli, publikációs lehetőségekhez nem nagyon jutó fiatalember – aki akkor voltam – kijelenti, hogy az előtte járók követhetetlenek. És majd jön ő, jönnek a többiek új időknek új dalaival. Persze, ehhez a mássággal berobbanni szándékozással még nem kell könyvtárakat égetni, ahogyan építeni sem lehet. De a kamaszkor apa- és anyagyilkosságát el kell végezni. Meggyőződésem, hogy ebből a nemzedékből többen is jelentős életművet építettek fel, és új feltalálásokkal gazdagították az irodalmat, követőkre is találtak, utat is mutattak másfelé.

KULTer.hu: Későbbi publicisztikáidban kritikusan írsz a rendszerváltozás utáni évek irodalmának átrendeződéséről. Egyidejűleg politikai és esztétikai erőtérnek láttatod, amelyben ideológiák és művészetfelfogások ütköznek egymással. Hogyan érzed magad most az irodalmi életben?

Nem szeretek benne lenni, ki is vonultam onnan idestova harminc éve. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok jelen az irodalomban, ahogy sokan nekem szegezik ezt ellentmondásként, hanem azt, hogy nem veszek részt benne. Otthagytam a Kortárs versrovatának szerkesztői pozícióját hét év után, előbb az Írószövetség választmányát és költői szakosztályvezetését, később az írószövetségi tagságot mondtam fel, és nem léptem be a Szépírók Társaságába, hanem magamra hagytam magamat. Majdnem vesztemre – és a szinte teljes elhallgatásomra, kiközösítésemre –, azután a belső nyugalmam miatt.

Szarul érzem magam az irodalomban.

Abban az erőtérben mindenképpen, amelyben az esztétikai megfontolások helyén is csak politikai (elő)ítéletek működnek. Ebben az elmérgesedett és elfertőződött (fertőző) közegben csak azok érezhetik jól magukat, akikben kellő politikai ambíciók buzognak, és fontos számukra a társadalmi érvényesülés is. Nem az én világom ez. Nem is szívesen beszélek erről. Annak idején többször felajánlották, amikor „kint” jártam, mondjuk az óceánon túl, hogy maradjak ott.

Nem maradtam, azt mondtam, nekem itthon van dolgom. Tévedtem. Nekem itt nincs sok dolgom.

Valahogy így vagyok az irodalommal is. Azt hittem, hogy majd dolgom lesz vele, kétszer is kértek, hogy vállaljam el az Írószövetség elnöki posztját, de szerencsére akkor már a nagy szétválasztás bekövetkeztének előjeleit is láttam. Nem, nekem ebben az irodalomban sincs dolgom. Akinek van, csinálja. Helyettem, de ne értem. Bár ez fölösleges megjegyzés volt, ebbéli igyekezetében egyik (tér)fél sem tünteti ki magát.

KULTer.hu: Milyen tanácsokat adnál a pályakezdőknek?

Mivel nem értek ehhez a világhoz, irodalomhoz, amelyben élünk vagy élnek, ostobaság lenne azon bölcselkednem, hogy mit kellene csinálniuk a pályakezdőknek. Nyilván én megengedhetem magamnak, hogy közel ötven éves írói múlttal a hátam mögött kívül legyek az érdekszférákon, meg még belül is maradjak az irodalomban a műveimmel.

De ezt nem várhatom el a fiataloktól, már csak azért sem, mert ma tanácstalanul állnék a helyükben,

mit csináljak, kihez csatlakozzam, tudok-e, lehet-e úgy csatlakozni, hogy nem adom fel az elveimet, tudok-e úgy az elveimhez hű maradni, hogy egy külső erő, egy rendszer határozza meg a döntéseimet – egyáltalán, kellenek-e nekem elvek az irodalomcsináláshoz? Már elmondtam talán máshol, de el kell mondjam itt is, nem tanácsként a most indulóknak, hanem felvetésként, amire én csak nagyon későn jöttem rá.

Amikor mindenhonnan kivonultam, elégedetten dőltem hátra óbudai padlásszobámban, hogy most végre jó helyen vagyok,

mert ha sem ide nem tartozom, sem oda, akkor nyilván az igazságot képviselem. Sokáig hittem is ezt a balgaságot, mígnem egy reggel rájöttem arra, hogy hosszú évek során éltem tévedésben. Mert az igazság (vagy amit annak vélünk abszolút igazság hiányában, amihez mérhetnénk az ítéleteinket) a legritkább esetben van középen. Olyan, mint az óra ingája, hol az egyik oldalra lendül, hol a másikra. Ha mindig középen lenne, akkor állna az óra, és feltaláltam volna az időtlenségben létező abszolút igazságot. De a hely jó, ahová kijátszottam magamat nem kevés veszteség és támadtatások árán. Nyugodtan mondhatom bármire, ha igaznak érzem, hogy igaz. Mert nincsen másik oldalam, amelynek az igazságát oldal(párt)fegyelem miatt nem fogadhatom el. Tekinthetjük ezt akár kényelmes pozíciónak is, de inkább veszélyes és veszélyeztetett. A senki földjén mozdulóra minden oldalról lőnek.

De visszatérve a kérdésedre: pályakezdő írók, írjatok!

Ne remekműveket, ahogy Sztálin megrendelte az íróitól, hanem csak úgy, írjatok műveket – magatoknak. Ahogy a lelketek diktálja, amire a tehetségetekből futja. Aztán majd csak lesz valami veletek és az írással is. De hogy mi, azt én honnan is tudhatnám. Nyilván nem mondhatom, hogy vegyetek példát rólam, mert sem felhatalmazásom nincs erre magamtól, sem értelme nem lenne a felszólításnak. Inkább ne vegyetek példát rólam! Legfeljebb tanuljatok belőle… És ez már valamivel komolyabb tanácsnak tűnhet a számotokra, ha elolvastátok ezt a beszélgetés.

Borítófotó: Stekovics Gáspár

Az interjú az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3-I-DE-164 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.