Jelenleg is zajlik a 17. Verzió, melyet eleve online eseményként szerveztek meg, így a szerdán hatályba lépett szigorítások nem befolyásolják a szemle megrendezését. 39 ország 50 dokumentumfilmje hat különböző szekcióban tekinthető meg jegy vagy bérlet vásárlása után, ám mellettük térítésmentesen kerekasztal-beszélgetésekbe és online közönségtalálkozókba is bekapcsolódhatunk.
Erdőrablók
Alexander von Bismarck nem egy steampunk regény kitalált szereplője, hanem egy amerikai civil szervezet vezetője, melynek célja az illegális fakitermelés visszaszorítása. Az Erdőrablók őt követi kontinenseken át, a karizmatikus férfit szinte mindig akció közben látjuk: kinn van a terepen, álruhát ölt és rejtett kamerával rögzít beszélgetéseket, vagy éppen eligazítást tart a kollégáinak. A Kínába csempészett orosz fák történetszálával indul a film, hogy utána a hangsúly a perui erdőirtásra, de leginkább egy a román erdőket gőzerővel kitermelő osztrák cég körüli nyomozásra kerüljön.
A rendezők a nézők figyelmét végig fenntartó thriller-narratívát használják,
így gyorsan bevonódunk, és közösen szorítunk Alexanderért, illetve helyi segítőiért például egy feszültté vált hivatalos vacsorán Kínában vagy egy fát szállító kamion követése közben Erdélyben. Amíg Peruban a szegénység, a helyi közösség kiszolgáltatott helyzete kerül előtérbe, addig a román piacot uraló osztrák vállalat esetében a természetet kizsákmányoló profitéhség. De bárhol járunk is, a mindent átszövő, rendkívül nehezen felfejthető korrupció miatt a környezetvédelmi iroda kisebb-nagyobb sikereket ugyan elér, ám a nagy győzelemtől fájóan távol van.
Én vagyok Greta
Mondhatnánk, hogy Greta Thunberg klímasztrájkja is szélmalomharc, de a jelenleg 17 éves svéd éghajlatváltozás-aktivista zsenge kora ellenére elért már egyet s mást.
Nathan Grossman filmje a kamaszra kíváncsi, nem a 2019-ben az Év emberének választott hírességre.
Már akkor követte az Asperger-szindrómás vegán lányt (és az őt mindenben segítő apját), amikor először leült a svéd parlament elé, és elindította a klímasztrájkot. Egyre fontosabb emberek paroláznak vele, Greta egyre nagyobb és jelentősebb fórumokon mondhatja el véleményét a klímakrízisről, de semmi kézzelfogható eredmény nem született azóta sem. Mintha ugyanazokat a köröket róná, mint a Nobel-békedíjas Nadia Murad; ezek a fiatal és elszánt lányok megkapnak minden lehetőséget, hogy ügyükért harcoljanak, de úgy tűnik, ezzel a gesztussal a világ vezetői megelégszenek: a pajzsra emelést (meg persze az ellenséges hozzáállást) nem követik lényeges lépések. Nem egy idealizált hőst látunk, hanem egy tizenéves lányt, aki a hosszú és unalmas vonatúton (repülővel elvből nem közlekedik) a folyosón táncikál, majd ijedten ugrik be a fülkéjébe, mikor észreveszi valaki. Akit kétely gyötör: bírja-e ezt a felelősséget? De aki a célja eléréséért nagy lemondásokra képes (hónapokra elszakadni a biztonságot adó napi rutinjától és szeretett kutyájától), és vállalja a nyilvános szereplésekkel járó fárasztó felhajtást, kényelmetlenséget.
Epicentrum
Az osztrák Hubert Sauper nem ismeretlen a magyar közönség előtt, ugyanis a Darwin rémálma című dokumentumfilmjét 2006-ban a hazai mozik is bemutatták. Akkor Tanzániában járt, mostani furcsa, mozaikdarabkákból, impressziókból összeálló alkotása Kubában játszódik. A követhető narratív szálat nélkülöző, kísérletező Epicentrum képileg nagyon tudatos formában az imperializmus és az utópia fogalma körül gravitál, miközben hangsúlyosan beszél a mozgóképek történelemformáló szerepéről, a filmes eszközökkel végrehajtott szándékos megtévesztésről, propagandáról. Kuba spanyol gyarmatból 1898-ban amerikai gyámság alá került, majd 1959-től Fidel Castro vezetésével kommunista diktatúrává alakult. Bár Fidel halott, a rendszer még tartja magát.
A lazán egymáshoz kapcsolódó epizódokban havannai gyerekek szerepelnek, különös tekintettel két talpraesett, okos lányra,
illetve egy ellenzéki érzelmű, nagyszájú idegenvezető nőre, aki egyedül neveli gyermekét. Sőt, két emlékezetes jelenetben Oona Chaplin (Trónok harca, Tabu) is megjelenik, bár magyarázatot nem kapunk a szépséges színésznő jelenlétére. Maga a rendező narrálja a filmet, sőt néha meg is jelenik benne.
A föld oly kék, mint egy narancs
Az Epicentrummal ellentétben Iryna Tsilyk alkotása a filmkészítést pozitív fényben: gyógyírként, önterápiaként, a traumák feldolgozásának egyik módjaként mutatja be. A Donyec-medencében járunk, ahol hat éve tart a háború az oroszok által támogatott szakadárok és az ukrán hadsereg között. A konfliktus nem közvetlenül, inkább következményeiben jelenik meg a filmben: egy anya négy gyermekét neveli, játékkal oldva a félelmet és terelve el a figyelmet a nehézségekről.
A játék pedig nem más, mint filmet forgatni a saját életükről.
Az egyik nagylány ezen felbuzdulva érettségi után jelentkezik operatőr szakra, ahová fel is veszik. A rettenetes körülmények helyett az azokra érkező válaszok, a család életigenlő reakciói alkotják a film gerincét. Az Ulickaja-frizurás anya a doku utolsó harmadában árulja el, hogy tudatos döntés következtében maradtak a háborús zónában, hiszen valakiknek majd újjá kell építeniük a vidéket. De addig is, az elkészült filmet sikerül nyilvánosság előtt levetíteni: ezek után tényleg nincs lehetetlen.
17 háztömb
Míg a tavalyi Verzión bemutatott Csúszópálya 12 évig forgott, a Washington D. C.-ben játszódó, és egy afroamerikai család életének változásait bemutató 17 háztömb húsz évet ölel át. Három kiemelt időszak köré csoportosulnak az események. 1999: a rendező megismerkedik a két fiát és egy lányát egyedül nevelő anyával.
A rájuk leselkedő veszélyek már itt megjelennek, de a család viszonylagos boldogságban él.
2009: Emmanuel, a kisebbik fiú már 19 éves, bekerült főiskolára, csinos menyasszonya is van, de szilveszterkor egy fegyveres tör be a házukba, aki lelövi a férfit. Az esetnek köze lehet ahhoz, hogy a bátyja, Smurf drogdíler. A család teljesen összeroppan. 2019: Emmanuel nővérének fia annyi idős (9-10 éves), mint Emmanuel a film elején. Ő is szimpatikus gyerek, de nincs benne az a szikra, mint elhunyt nagybátyjában. Ráadásul a rendőrség lekapcsolta Smurföt, drogfüggő édesanyja pedig egyre jobban leépül. Ám a remény ott van a doku végén: a polgári állást találó Smurf felfüggesztett börtönt kap, így családapai szerepére koncentrálhat, anyja pedig bevonult az elvonóra.
Vivos
Sok mexikói családot traumatizált 2014-ben, amikor egy civil jogvédők által működtetett iskola 43 diákja tűnt el nyomtalanul. A híres kínai kortárs művész és aktivista, Aj Vej-vej dokumentumfilmje komótosan kezdődik, hosszan beszélteti az áldozatok rokonait, akik szegény parasztemberek (vannak köztük spanyolul nem is beszélő indiánok). Hétköznapi cselekvések közben látjuk őket, így nemcsak egyéni tragédiájukat, hanem életmódjukat, környezetüket is jobban megismerjük. Nagyjából negyven perc után derül ki néhány szakértő megszólalásából, hogy a tanárképzőre járó diákok olyan buszra szálltak, melyen az egyik drogkartell komolyabb szállítmánya is volt.
A teljes államapparátus falazott a tömeggyilkos kartellnek, a rendőrség és a katonaság is összejátszott velük,
szemérmetlenül hazudva a hozzátartozóknak. Az igazság napvilágra kerülése után folyamatosak voltak a tüntetések, a többszörösen traumatizált családok egymást támogatva igyekeztek feldolgozni a történteket. Aj Vej-vej érezhetően kerüli a téma bulvárízű megközelítését, de ez annyira jól sikerül neki, hogy képileg, illetve dramaturgiájában is mérsékelten izgalmas és eredeti filmet kapunk.
Visszatérés Epipóba
Bizonyos részleteiben Oláh Judit filmje is kihagyja a kínálkozó ziccereket. 2014 júliusában egy cikk robbantotta ki a Sipos-ügyet, melynek lényege, hogy Sipos Pál, egy fővárosi elitgimnázium magyartanára, a híres szendrői nyári táborok szervezője az 1980-as években számos diákot molesztált, szexuálisan kihasznált. A film rendezője alsósként négy alkalommal is részt vett az értelmiség körében nagyon népszerű, az úttörőtáboroknál sokkal menőbbnek tartott háromhetes nyaraltatáson, melynek Epipo volt a neve. Oláh Judit személyes traumájából indítja a filmet, mikor anyaként elbizonytalanodik, hogy el merje-e engedni kiskamasz lányát egy nyári táborba. Az Epipóban Közepesnek nevezett Judit sok értékes archív felvétellel, illetve más táborozók visszaemlékezése alapján fejti fel a három évtizeddel korábbi történéseket.
Epipo különleges, izgalmas világában részt venni, beavatottnak lenni óriási élmény volt,
de a megaláztatások, a kényszerű alkalmazkodás sokakban mély sebeket hagytak. Azt is láthatjuk, ahogy egy maroknyi negyvenes férfi és nő pszichodráma csoportban játssza újra a tábor néhány jellegzetes pillanatát. Közben persze képbe kerül a körberajongott, lehengerlő karizmájú Sipos szexragadozó énje is, két áldozata meg is szólal, de pont ez, a legtöbbet ígérő szál nincs kellő mélységben és alapossággal kibontva. A mesteri manipulátor Siposról vagy a még mindig hozzá kötődő volt diákjairól lehetett volna még mit mondani.
- Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2020. november 10-22.
