Harminc éve jelent meg a Happy Mondays legendás lemeze, a Pills ’n’ Thrills and Bellyaches. Ők voltak a korszakalkotó Factory Records utolsó nagyon sikeres zenekara, de az ő számlájukra írható az is, hogy a nyolcvanas éveket alapjaiban meghatározó kiadó csődbe ment.
A nyolcvanas évek elejétől kezdve Manchester lett a brit könnyűzene nem hivatalos fővárosa: innen indultak a korszak legnagyobb hatású zenekarai, mint a Buzzcocks, a Joy Division és a New Order, a The Smiths vagy a The Fall, a szintén manchesteri székhelyű Factory Records pedig az egyik legfontosabb független kiadó volt ebben az időszakban.
Az évtized végére egyre inkább a Madchester lett a hívószó,
és az itteni klubokat ellepték az elektronikát, rockzenét és a pszichedéliát ötvöző zenekarok, DJ-k.
A Madchester-szcéna zászlóshajója volt az 1980-ban alakult Happy Mondays, akik szintén a Factoryhoz kerültek. Az alapító tagokhoz (Shaun és Paul Ryder, Paul Davis, Mark Day, Gary Whelan) hamar csatlakozott Bez, a felesleges zenekartagok legtökéletesebbike, aki a zenéhez nem járult hozzá semmivel, a koncerteken viszont ő teremtette meg a hangulatot jellegzetes majomtáncával.
A zenekar első nagylemeze 1987-ben jelent meg Squirrel and G-Man Twenty Four Hour Party People Plastic Face Carnt Smile (White Out) címmel, de ezzel még nem értek el átütő sikert. Az album produceri munkáit az egykori Velvet Underground-tag John Cale végezte, és jellemző, hogy a zenekarnak csupán egyetlen gondja volt vele: nem mertek előtte drogozni, mert Cale akkor már tiszta volt.
A Happy Mondays önképének viszont egyre inkább az lett a központi eleme, hogy előszeretettel nyúlnak mindenféle kábítószerhez.
Ez még nyilvánvalóbb lett a zenekar második lemezén, az 1988-as Bummedon. Ennek producere a Joy Division hangzásában is kulcsszerepet játszó Martin Hannett volt, akivel viszont nem akadtak olyan problémák, mint Cale-lel: „Hannett volt az egyetlen producer, akivel valaha dolgoztam és még nálam is többet drogozott” – írja Shaun Ryder az önéletrajzi kötetében.
A nyolcvanas évek második felében Hannett karrierje leáldozóban volt, amiben függősége és híresen nehéz személyisége is közrejátszott. A Happy Mondays tagjaival azonban jól kijött, és a Bummed lett az utolsó igazán sikeres album, amin 1991-es halála előtt még dolgozott. A lemez jóval nagyobbat durrant az elődjénél, köszönhetően a Wrote For Luck című dalnak. A szám különböző remixeivel nagyot aratott a diszkókban is, ahol egyre inkább az új kábítószer, az ecstasy lett az úr, amin a mindenevő Mondays tagjai is keményen rajta voltak.
Nehéz úgy írni a Happy Mondaysről, hogy ne állandóan a kábítószerekről essen szó, de idővel az együttes zenei teljesítménye is egyre erőteljesebb lett: bár a tagok egyénileg nem voltak igazán kiemelkedőek saját hangszereiken, a Mondays mindenféle hatásokból (krautrock, funk, soul, house stb.) összerakott zenéje meglehetősen különleges elegyet alkotott. Ehhez jött hozzá Shaun Ryder kiabálós énekhangja, akit talán túlzás lenne a legnagyobb angol költőkhöz hasonlítani, mint azt a Factoryt vezető Tony Wilson tette, de tény, hogy
patchworkszerűen összeálló dalszövegeivel a korszak legfontosabb dalszerzői közé emelkedett.
A Pills ’n’ Thrills and Bellyaches 1990 novemberében jelent meg, de a zenekar ismertsége már az év elejétől kezdve repülőrajtot vett. A Mondays ebben az évben a Glastonbury egyik főfellépője lett, emellett megtöltötték Manchester legnagyobb koncerttermét, és játszottak a londoni Wembley-ben is. A zenekar koncertjei nem voltak egyébként problémamentesek: egyfelől ritkán voltak mindannyian beszámítható állapotban, Ryder általában papírról olvasta szövegeit, és az is gyakran megesett, hogy egy-egy dalt újra kellett kezdeniük.
A zenekar legnagyobb slágere a harmadik lemezt felvezető Step On, amellyel végre a brit slágerlista élvonalába is bekerültek, pedig a dal elég furcsa módon született. Amerikai kiadójuk, az Elektra kérte fel őket arra, hogy dolgozzanak fel egy dalt a katalógusukból, ezt pedig egy jubileumi válogatáson akarták megjelentetni. A Mondays tagjai John Kongos 1971-es He’s Gonna Step On You Again című dalát választották, és az eredetitől erőteljesen eltérő átdolgozás végül annyira jól sikerült, hogy a zenekar megtartotta, és helyette egy másik John Kongos-dalt küldtek vissza a kiadónak (Tokoloshe Man). Az eredeti szerző is örült a dala újrafelfedezésének, Kongos még egy köszönőlevelet is küldött Shaun Ryderéknek.
A Factory Recordsnél nem lelkesedtek különösebben az ötletért, hogy Ryderék a zenekari lemezen addig nem dolgozó DJ-t, Paul Oakenfoldot szerették volna producernek a Pills ’n’ Thrills and Bellyacheshez, de végül rábólintottak. Oakenfold mellett Steve Osborne lett a társproducer, és végül jól működött a szokatlan párosítás: a dalok jelentős része a felvételek közben született, a Mondays pedig soha nem szólt olyan jól stúdióban, mint itt.
A Pills ’n’ Thrills and Bellyaches hatalmas siker lett, és talán épp az a legjobb benne, hogy nincs rajta semmi grandiózus momentum, egyszerűen csak egy jó lemez. Az album második kislemeze a nyitódal Kinky Afro volt, amelynek refrénjéhez a Lady Marmalade-ból kölcsönözték a főmotívumot, de a kissé nyomasztó hangulatú dal egyébként nem igazán emlékeztet az 1975-ös diszkóslágerre. A Loose Fit is kijött single-ként, emellett a Grandbag’s Funeral, a Holiday és a Dennis and Lois is a zenekar legjobb pillanatai közé sorolhatók.
Shaun Ryderék a lemez után sem álltak le habókos ötleteikkel:
angliai turnéjukon ragaszkodtak hozzá, hogy az egyik dal címében is megemlített Donovan legyen az előzenekar a koncerteken. Az akkor 44 éves énekes-dalszerző már jócskán túl volt karrierjének legfontosabb időszakán, ugyanakkor a következő években ismét megnőtt iránta az érdeklődés, bár ez aligha a Mondays-turnénak köszönhető.
Hiába sikerült remekül a Pills ’n’ Thrills and Bellyaches, a Mondays számára ez volt egyben a vég kezdete is. A Non-stop party arcok (24 Hour Party People) című film remek mementót állít annak, hogyan vitte csődbe a Factory Recordsot a zenekar következő albuma, a Yes Please! barbadosi felvételével, bár ezen a New Order hasonlóan költséges ibizai stúdiózása és a kiadó nem kifejezetten profitközpontú hozzáállása sem segített.
Barbadost azért szemelték ki a felvételekhez, hogy Ryderék ne tudjanak heroinozni, és ez a drog valóban nem volt a szigeten, kokain viszont annál több. Amikor a Factory elutasította a további kölcsönöket,
a zenekar a stúdió berendezését kezdte eladogatni, hogy kábítószert vegyenek belőle,
de hazatérve így is csak egy ének nélküli felvételt adtak le a kiadónak, hogy még több pénzt gomboljanak le róluk. Végül a Factory megkapta a teljes felvételt, de abban sem volt sok köszönet: a Yes Please! egy-két dalt leszámítva elég gyengére sikerült, a kritikusok sem kímélték, és a lemezeladások tekintetében is csalódást okozott.
Az album megjelenése után a Happy Mondaysnek vége lett, érdekes módon azonban Shaun Ryder (és Bez) A-ligás popkarrierjének nem. 1993-ban új zenekart alapítottak Black Grape néven, amely hatásában nem közelítette meg a Happy Mondayst, a sikereket tekintve viszont annál inkább. Első lemezük, az It’s Great When You’re Straight… Yeah az angol albumlista első helyéig jutott, második albumuk után viszont a Black Grape fölött is megjelentek a viharfelhők.
A Happy Mondays azóta többször összeállt és feloszlott, valamint kiadtak egy nem túl emlékezetes visszatérő lemezt is 2007-ben (Uncle Dysfunktional), de a zenekar két fő arca, Shaun Ryder és Bez inkább szórakoztató tévéműsorokban szerepeltek az utóbbi években, mint a slágerlistákon.
Happy Mondays: Pills ’n’ Thrills and Bellyaches, Factory Records, 1990.
A borítókép forrása a Brooklyn Vegan.
