A chicagói 7-ek tárgyalása azért lesz több holmi feltartott ujjal kioktató történelmi látleletnél, mert kényelmetlen aktualitással rezonál a kortárs Amerika társadalmi-politikai megosztottságára.
Az életrajzi és tárgyalótermi drámák mestere, Aaron Sorkin legújabb filmjében a chicagói hetek perén keresztül világítja meg, hogy a hatvanas évek ellenkulturális forradalma miként ütközött bele a zsigerből elnyomó és diszkrimináló hatalmi politika rögvalóságába. 1968 augusztusában a Demokrata Párt elnökjelölő gyűlésére időzítette, és a vietnámi háború ellen, illetve az új, alternatív életmódot hirdető szellemi forradalom jegyében szervezett tüntetést többek között Jerry Rubin, Abbie Hoffman és Tom Hayden. A tiltakozás végül brutális rendőri túlkapásokkal és tömeges letartóztatásokkal terhelt
zavargássá fajult, amelynek eredményeként a demonstráció főbb szervezőit bíróság elé állították.
Az akkoriban példátlan médiafigyelemmel kísért kirakatper során a Fekete Párducok vezérével, Bobby Seallel kiegészítve összesen nyolc fő került a vádlottak padjára. Sorkin az események tágabb kontextusát a főcím alatti gyorsmontázzsal, archív felvételekkel és a főszereplők nyilatkozataival teremti meg, melyekben rögzíti a tüntetés célját és ideológiai alapjait. A lendületes felvezetést a bírósági szakasz követi, vagyis az író-rendezőre jellemző nonlineáris szerkesztés teszi lehetővé, hogy a felvonulás konkrét történéseit és atrocitásait a vádpontokkal, illetve a védőbeszédekkel párhuzamosan, azokból visszafejtve ismerjük és értsük meg.
A cselekmény során persze magát a demonstráción történteket is konkrétan megmutatja a film, de ezzel az elbeszélésmóddal Sorkin tompítja az esetleges nézői előítéletek és prekoncepciók élét, másrészt
kidomborítja a nagypolitika által gyakorolt hatalmi technikák és fenntartott intézmények elnyomó reflexeit, valamint fasisztoid arcát.
A bíróság ehhez mérten olyan nemtelen eszközökhöz nyúl, mint az esküdtek megfélemlítése, a tanúvallomások figyelmen kívül hagyása és a jegyzőkönyv manipulálása.
Azáltal, hogy a tárgyalássorozatot kiemeli az utólagosságból, vagyis abból a hamis nézőpontból, miszerint az éppen működése közben leleplezett állami és politikai mechanizmusok csupán reagálnak egy felforgató, társadalomellenes megmozdulásra, Sorkin világossá teszi, hogy
mind a kormány, mind a vádlottak számára maga a per válik a tényleges politikai/forradalmi tett színterévé.
Nagyjából ugyanazt a dramaturgiai ívet járja be a film, mint az Egy becsületbeli ügy, de míg ott az élére vasalt, merev militarizmus és az intézményrendszer nagyjából kritika nélkül megúszta, addig Sorkin ezúttal sokkal mélyebbre, az igazságszolgáltatás visszásságainak gyökeréig ás.
A narratív szerkezet elsőre széttartónak és csapongónak tűnhet, de valójában Sorkin vérprofi módon sűríti a cselekményt és kristályosítja ki az eljárásról, tágabban pedig a korszellemről alkotott állításait. A címszereplő chicagói hetek közül főleg Rubin, Hoffman és Hayden kap kiemelt szerepet, de a film ahelyett, hogy egyéni motivációikat boncolgatná, egyfajta fókuszáló lencseként használja őket, amivel személyükön túlmutatva
a konkrét ügyet, pontosabban a nemes ügyért való kiállást és szolidaritást helyezi fókuszba.
Emiatt az olyan radikális baloldali aktivisták, mint Rubin és Hoffman némileg karikatúraszerűen jelennek meg, ami kiválóan illeszkedik a hippi mozgalom önironikus, komolytalan és végtelenül idealista célkitűzéseihez. A film tételmondata („Az egész világ figyel.”) pedig nem pusztán a média 1968 óta hatalmasra duzzadt politikai befolyását és relevanciáját harsogja, hanem szimbolikusan az egész pert a jogtiprással és a zsarnoksággal szemben álló forradalom, egyszóval a hatvanas évek társadalmi átrendeződésének szakítópróbájává emeli.
Természetesen a chicagói megmozdulás nem volt előzmény nélküli. Már a Norman Mailer által írt Az éjszaka hadai is a vietnámi háború miatti polgári engedetlenségről, a politikailag motivált bebörtönzésekről, illetve Amerika morális hanyatlásáról tudósított. Sorkin érintőlegesen, de végig hangsúlyosan ábrázolja a hatvanas éveket fűtő és a chicagói tüntetést végső soron katalizáló változásokat, illetve a változások folyamatszerűségét. Azt a tényt, hogy 1967-ben az ideológiáktól még valamelyest megfosztott Szeretet Nyara (Summer of Love) és a hippi mozgalom az évtized végére politikailag kivéreztetve teljes társadalmi kiábrándultságba, erőszakba és cinizmusba fordult. A film igazi ereje abban rejlik, hogy
kertelés nélkül megmutatja, milyen mértékben korrumpált és helyenként vállalhatatlan a kormány ellen tüntető oldal is.
A chicagói 7-ek tárgyalása ezért fura módon a játékidő közepe táján kezd el igazán élni, amikor a Sacha Baron Cohen és az Eddie Redmayne által megformált Hoffman és Hayden egymásnak feszül. Hayden végig a bíróság szimpátiájára játszik, mivel politikai pályán szeretne változást elérni. Hoffman ezzel szemben klasszikus felforgató, aki a nemtörődöm anarchista álarca mögé bújva kezdi ki a konzervatív rendet és életformát, miközben opportunista és szenzációhajhász módon maga is hasznot húz a vietnámi háborúból, és üres médiaeseménnyé zülleszti a forradalmat. Ami viszont még izgalmasabb, hogy ők ketten miként viszonyulnak az erőszakhoz mint a politikai állásfoglalás eszközéhez.
Sorkin rajtuk keresztül méri le, hogy a hatvanas évek ellenkultúrája és forradalmi lendülete valójában korántsem volt homogén mozgalom. A vádlottak között egyaránt megtaláljuk az új baloldali yippie-k, a demokrata diákokat tömörítő SDS és a Fekete Párducok vezetőit. Így a hatvanas évek társadalmi törésvonalai nem pusztán az egyén és a hatalom, illetve a régi és az új generációk tengelyén, hanem a változást követelő mozgalmakon belül is kitapinthatóak voltak. Annál a jelenetnél, amikor Haydent szembesítik erőszakra buzdító beszédével,
Sorkin talán a Social Network – A közösségi háló és a Steve Jobs óta nem hozott ki ennyi feszültséget egymással vitázó emberekből.
Hayden a bíróság kedvére próbál tenni, tartózkodik a tárgyalótermi tiszteletlenségtől, míg Hoffman és Rubin eleve érvénytelennek tartják a tekintélyelvűséget és az intézményesített játékszabályokat.
Sorkin éleslátóan abban ragadja meg filmje fő tézisét, illetve kérdését, hogy melyik álláspont ítéli sikerre és melyik ítéli halálra a forradalom ügyét. A fasisztoid, rendőrállami módszereket idéző és az erőszak nyelvén megírt politikai szabályok szerint kell-e játszani, vagy a béke és a tiszta eszmék idealista vonalán maradva tagadni az egész arrogáns és merev intézményrendszert? Túllépve a „minek ment oda?” triviális problémáján, illetve azon, hogy a tüntetők és a rendőrök közül ki provokált kit,
Sorkin végső soron azt firtatja, hogy vajon a demokratikus intézmények vagy az őket alkotó emberek diszfunkcionálisak-e.
A kérdés húsba vágóan tragikus következménye a mai napig velünk élő jogegyenlőtlenség. Bobby Seale, az egyetlen színes bőrű vádlott teljes emberi méltóságától megfosztva, lekötözve és betömött szájjal üli végig a tárgyalást, miután sorozatosan tiltakozik az ellen, hogy jogi képviselet nélkül – alkotmányellenesen – áll bíróság előtt.
Van egy pillanat, amikor a Mark Rylance által alakított ügyvéd aggódva kérdezi, hogy Seale így kap-e rendesen levegőt. Sorkin mintegy mellékesen elejtett, ám annál súlyosabb utalása a Black Lives Matter mozgalomra és George Floyd halálára pontosan azt emeli ki, hogy
az általános, intézményi szinten bebetonozott diszkrimináció és jogfosztottság rendszerről rendszerre átörökíti magát.
Amíg Hayden felső középosztálybeli lázadása csupán apuci nemzedéke és életmódja ellen irányul, addig Seale és az afroamerikai közösségé egyenesen a szegregáció és az akasztófa ellen.
A chicagói 7-ek tárgyalása annak ellenére, hogy világosan kifejti nézeteit, nem a konkrét történelmi vagy akár jelenkori ügyek mellett agitál, hanem általánosságban
a szolidaritás és a társadalmi problémákra való érzékenység mellett foglal állást.
A ténylegesen tárgyalt és megidézett ügyön és korszakon keresztül talán kicsit túl általános következtetéseket is levon.
Mindenesetre Sorkin profi módon kerüli el a didaktikusság és a szónokló tézisfilmek szinte összes csapdáját, bár a történet zárlata még így is túl patetikusra sikerült, és a színészi alakítások is inkább korrektek, semmint maradandóak. A téma Oscar-kompatibilis és fontos, az pedig, hogy az ezt feldolgozó film is fontos-e, idővel elválik.
A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7), 2020. Írta és rendezte: Aaron Sorkin. Szereplők: Eddie Redmayne, Sacha Baron Cohen, Yahya Abdul-Mateen II, Joseph Gordon-Levitt, Mark Rylance, Michael Keaton. Forgalmazó: Netflix.
A chicagói 7-ek tárgyalása a Magyar Filmadatbázison.