Gál Hunor rejtőzködő alkotó: aki nem kérdezi személyesen, csak művei hangját ismerheti meg. Az internettől való távolságtartása még hitelesebbé teszi kívülállását, versei egyedisége miatt irodalmi értelemben vett önazonossága is kikezdhetetlen. A 2019-ben Petri György-díjjal elismert kolozsvári költőt életéről, költészetéről, kartonfless című kötetéről és a macskájáról is kérdeztük.
KULTer.hu: Gyergyószentmiklós, Köln, Budapest, Kolozsvár: saját bevallásod szerint „többször költöztél, mint ahány szöveget megírtál”. Feltételezem, tapasztalatból ismered a kisvárosi, a városi és a nagyvárosi élet jellemzőit azok előnyeivel, hátrányaival. Mi az, amit ezen terek és közegek életedre vagy költészetedre gyakorolt legjelentősebb hatásaként neveznél meg?
Soha nem tudtam igazi városlakóvá válni. Próbálkoztam, de valahogy sosem vált az én közegemmé. A nagyváros legnagyobb ajándéka számomra az információ: ezekben a terekben érdemes jegyzetelni.
Az igazi életterem azonban mindig a falu marad. Nem egy bizonyos, hanem a falu mint olyan. Bárhol.
Nem az ország számít, nem is a lakótér, hanem a falu lényege: a csendek minősége, a terek végtelenbe nyíltsága. Ahol nincs meg a városok kimetszett magánszférája, ahol az ablakból egy térbe kerülök az állati neszekkel. Van valami elemibb, igazabb abban, amikor az ember nem másokkal, hanem a természettel van folyamatos kapcsolatban, abból vonatkoztat magára. Ez nem egy ő meg én viszony, inkább rész-egész.
KULTer.hu: Zene, festészet, irodalom – próza, líra, forgatókönyv. Összetett érdeklődésű alkotó vagy. Mit gondolsz, milyen viszonyban állnak egymással benned ezek a különböző területek?
Nem tudom elválasztani őket egymástól, maximum időben. Úgy értem, a szöveg, ami megszületik, sosem kizárólag szöveg, hanem ezzel egyszerre zene is, kép is. És még sok minden más. Rengeteg tudomány- és művészeti ág érdekel, igyekszem sokfelé figyelni, minden információ, minden benyomás, érzet egyszerre van jelen bennem. Az, hogy mindebből mit fogok-fogalmazok meg, az adott időbeli késztetés függvénye. Próbálok kitekinteni a hagyományos műfaji keretekből, hogy ne ezek határozzák meg az alkotás mozzanatait.
KULTer.hu: Tervezed-e esetleg, hogy a kötethez zenét is készítesz?
Éppen ezen dolgozom, egyelőre a megvalósítás elején vagyok.
KULTer.hu: Számtalan szakmában kipróbáltad magad. Tervezett vagy természetes számodra a gyakori váltás? Mi az, ami iránytűként a középpontban áll?
Azt szoktam mondani, hogy az életemben igazán egy tartózsinór van, az irodalom. Ez az egyetlen dolog, aminek nincsenek térbeli, időbeli korlátai, a legnagyobb hatása a mindennapjaimra is ennek van, hiszen valamiféle viszonyítási pont számomra. Nem kötődik senkihez. Talán csak a macskám ér fel ehhez.
KULTer.hu: A kartonfless az a placebo-hatás, amit a marihuánahasználó érez, aki a cigaretta helyett már csak a filtert, szűrőt szívhatja. Mire reflektál ez? Egy korszakos, társadalmi jelenségre, személyes benyomásokra, alkotói magatartásra? Egyfajta posztbeat illúzióvesztésre?
A cím leginkább társadalmi jelenségekre reflektál.
Ritkán szoktam irodalmi problémákkal az íráson belül foglalkozni, nem törekszem az egyes korszakokkal, irányzatokkal való közösségvállalásra. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a beat fontos szereplő az életemben. A gondolatritmusom, a szövegtereim fő alapja is ez, az irodalom iránti élénk érdeklődésem is innen indult,
a beat volt az első nagy találkozás.
Másrészt jelen van egyfajta metafizikai sík: a kartonfless valaminek a vége. Nem szeretném maradéktalanul körülírni a jelentéseket, de éppen azért éreztem találó címnek, mert nagyon sok mindenre reflektál, nagyon sok síkot, egymástól fogalmilag talán távolabb álló jelentéseket is összekapcsol és egyberendez.
KULTer.hu: Milyen a viszonyod Petri költészetével? Emlékszel-e, mikor olvastad először és milyen hatással volt rád? Mit jelent számodra a róla elnevezett díj?
Először, azt hiszem, 17 éves korom környékén olvashattam. Nagyon sok rokonságot az ő költészete és az enyém között nem fedeztem fel. Amikor másokat hallgattam beszélni ezekről a párhuzamokról, találtam bennük igazságot, de ezek inkább egybeesések, mint valódi hatások. Azonban van egy-két dolog, amit a gondolkodásunk és verseink közös pontjának érzek: a humor milyensége néhol, amivel megközelítünk egy-egy témát, például a halált.
A díj pedig óriási megtiszteltetés volt.
Elsősorban egy nagyon pozitív feedback, mert mire a kötet elkészült, már nagyon tehernek éreztem. Nemcsak a három évig formálódott kézirat kapta ezt a visszajelzést, hanem, úgy érzem, ennek az időszaknak a munkája is, helyére került a kötet az életemben.
KULTer.hu: A kötet szerkezete nagyon izgalmas: az emberiség egészére vonatkozó statisztikai adatok elidegenítő hatása erős feszültségbe kerül a versek személyességével, az egyén, a legkisebb egység jelentéktelennek tűnő küzdelmével. Mi a kötet alaphangja, ha lehet ilyet kérdezni? Mi ennek a szerkesztési elvnek az üzenete?
Nem vagyok egy „üzenetes”, főleg nem egy „üzenetről üzenő” típus.
Abban hiszek, hogy egy szöveg vagy egy kötet megtalálja gazdáit, és mindenki, akivel rezonál, mást fog kihámozni belőle.
Az alaphang, talán azt mondanám, saját depresszív felhangjával szemben humorizál. Nem igyekszik lesújtó állapotjelentésekre, a realitással való együttműködése (statisztikai adatok) csak kiindulópont, támpont a véleményekhez. Nem pusztán egy szólam, hanem szükségszerű része az egésznek. Mivel a cím volt meg először, ezt nevezném alaphangnak, ehhez rendelődtek az érzések, elképzelések.
KULTer.hu: Ugyanilyen feszültség van az emberi élet gyötrődő esetlegességei és a természet kérlelhetetlen törvényei között. Mit jelent számodra az ember a természetben?
Az ember jelenléte a romlással kapcsolható össze a kötetben. Az emberi igyekvésektől függetlenül, pontosabban ezek ellenére, sőt inkább a folyományaként minden emberi mozzanat a pusztulás kezdete. Ha bármit, akkor a bűntudatkeltés szándékát érezhetjük ki a versekből.
KULTer.hu: Az emberi test romlandósága is a természet függvényében, de gyakran ember alkotta tárgyak képével egybevonva jelenik meg. Mi az emberi test pozíciója?
Kiskoromtól kezdve zavar, ahogyan a mai ember a halál elkerülhetetlen jelenlétét kezeli. Akárhogy is nézzük, az emberi életben ez az egyetlen biztos dolog. A legtöbben mégis képtelenek a halál gondolatával szembenézni, részben talán azért, mert nem bírják elviselni, hogy valamire nincs előre látható, megnyugtató válaszuk. Pedig erre, a halálra épülnek fel a társadalmak, ez az alapköve a létezésünknek.
Úgy látom, egyre görcsösebb az egóhoz való ragaszkodás,
az elengedés (nemcsak az élet elengedése, de bármilyen elvárásból való engedés önmagunkkal, környezetünkkel, a körülményekkel szemben) fontossága, tudománya kivész a közfelfogásból. A félelem egyre komfortosabb, elemi eszközökkel táplálják belénk. Ezzel pedig a legélesebben azon a környéken találkoztam, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ahogyan nem beszéltünk problémákról vagy tényekről. A kötetben azt próbáltam valahogy megfogalmazni, hogy mennyire természetellenes ez az én, mennyire nem kéne belesüppedni ebbe a világképbe, hiszen az ember alapvetően és szerencsére romlandó, az nem változott, hogy továbbra is csontból és húsból és nem-időtálló-dolgokból van.
KULTer.hu: A kötetben megjelenik a technológia is. Mit érzel az internet megkerülhetetlen jelenlétével kapcsolatban? Mi az a hatás, amitől tartasz és amit a kötetben is megfogalmazol?
A félelmem elsősorban itt is az, hogy nem tudjuk rendeltetésszerűen használni azt, amink van.
Rengeteg előnye van az internetnek, a technológiának, elsősorban (ahogy a pandémia alatt is megtapasztalhattuk) szociálisan. Attól tartok, hogy az érdekek és a technológia alaptulajdonságai folytán az, amit az emberiség kihámoz ebből magának, nem fog a hasznára válni. A mesterséges intelligencia gondolatától meg egyenesen irtózok.
KULTer.hu: A láthatóság érdekében sokan próbálnak minél több lépést megtenni a különböző felületeken. Te ellenben – legalábbis az interjúra készülve úgy vettem észre – távolságtartásra törekszel. Mi ennek az oka?
Úgy érzem, ha a megmutatkozásomra nagyobb hangsúlyt fektetnék, akkor fennállna a veszélye, hogy egy idő után az ezeken a felületeken kapott visszajelzésektől függnék: befolyásolnák az énképemet, a gondolkodásmódomat, egy ponton túl azt is, hogy mit és hogyan csinálok. A szakmai elismerés is ilyen. Emberek, vélemények alkotnak egy szakmai közeget, amit igyekszem ehhez mérten kezelni. Személyes igazságként.
KULTer.hu: Mit jelent számodra ez a kötet? Mire gondoltál, mikor először kézbe vetted?
Teherletételt.
Elégedett vagyok vele, örülök neki, de közben nem változott meg az alkotás lendülete.
Nem élem meg állomásként. Aminek viszont különösen örülök, mert azt gondolom, nagyon jó döntés volt: Gagyi Botondra bízni a borítót.
KULTer.hu: Mi köze az ezüstszínű macskádnak a díjhoz?
Volt már sok macskám, kutyám is, de Günter igazán közel került hozzám. Rengeteget utaztunk együtt. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt években folyamatosan mellettem volt. Mindenki, minden változott körülöttem a kötet írása közben, de Günter végig itt maradt. Igazából ketten dolgoztunk az anyagon, az, hogy ő jelen volt, tökéletes biztonságot és nagy löketet adott. Hiszen gondoskodást igényel ugyanúgy, mint bármely élőlény, és ezáltal valamiféle kezdő- és zárópontot képes hozni a mindennapjaimba.
KULTer.hu: Mit olvastál utoljára? Mit ajánlanál a készülőben lévő karantén idejére?
Fontos kérdés! Legutóbb (többedszerre) Roberto Bolaño Szülőföldjét olvastam. Az valami zseniális humorérzékkel megírt könyv. Ezzel egyszerre, párhuzamosan olvastam Székely Örs kötetét, az Ostinatot. Újraolvastam Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című munkáját. Végül, és ezt is meleg szívvel ajánlom, Kele Fodor Ákos: A szív vége. Ezt a négyet bárkinek, bármikor. A karantén utolsó előtti pillanatában berendeltem egy halom könyvet. Ha már itthon ülök, töltődjek.
A borítófotó forrása a Magvető Kiadó / Márkus Barbarossa János.
