A tévés műsorgyártás egyik alapvető eszköze, hogy a csatornák érzelmi befolyásolással félrevezetik nézőiket. De mi történik akkor, ha a néző játssza ki a műsort? Mennyit ér egy tisztes család becsülete? És mi a szórakoztatás ára? Stephen Frears ezúttal egy háromfelvonásos drámában ad választ ezekre a kérdésekre.
A Kvíz című minisorozat a televíziózás történetének egyik legnagyobb csalását viszi vászonra. A botrány az ezredfordulón a szenzációra éhes angol nemzetet pont úgy ragadta magával, mint az a játék, amelyben Charles Ingram tisztességtelen úton jutott egymillió fonthoz.
A televíziózás, amely mára a szórakoztatás szinte avítt platformjává vált, a 90-es években éppen az aranykorát élte.
A műsorkészítők pedig minden tudásukat bevetve próbálták ezt az aranyat a leghatékonyabban kibányászni. Nem titok, hogy a jó tartalom az emberi érzelmekre épít, a legnagyobb profitot olyan szélsőséges emóciók hozzák, mint a félelem, a remény vagy a katarzis. Erre érzett rá 1998-ban a Celador nevű produkciós cég is, amikor olyan játékkal állt elő, amely figyelembe veszi az emberek ezen érzéseit, és példa nélküli nyereményt, egymillió fontot kínál a résztvevőknek. A Legyen Ön is milliomos! túl is teljesítette az elvárásokat, tömegeket szögezett esténként a tévé elé azzal, hogy valós emberek valós drámáját mutatta meg.
A sorozat főszereplői Ingramék: az apa jóhiszemű, jellemes hazafi, a brit hadsereg őrnagya, az anya pedagógiai asszisztens. Van két gyönyörű gyermekük, valamint egy macskájuk és egy kutyájuk. Ők az ideális család megtestesítői, a társadalom sziklaszilárd talpkövei. Vagy egy amatőr bűnszervezet szorgalmas katonái, akik csalással, sőt összeesküvéssel jutottak hozzá a főnyereményhez?
A történethez hozzátartozik, hogy a Legyen Ön is milliomos! akkora országos (később pedig világméretű) sikert aratott. A rajongók egy része közösségbe szerveződött, és különféle metódusokat talált ki a játékba való bekerülésre, illetve a telefonos segítség minél hatékonyabb felhasználására. A gyorsan ítélkező befogadót elbizonytalaníthatja a kérdés:
vajon csalásnak tekinthető-e, ha maximalizáljuk az esélyeinket, és a szabályokat betartva, ám a kiskapukat kihasználva játszunk egy vetélkedőn?
Az Ingram család mindent elkövet, hogy bekerüljön a műsorba. Ami az elején még csak indokolatlan, túlzó rajongásnak tűnik, később felhasználható lesz ellenük a bíróságon. A báty, Adrien (Trystan Gravelle), majd a feleség, Diana (Sian Clifford) és végül a férj, Charles (Matthew Macfadyen) is bekerül a játékba. Míg a két testvér kisebb nyereményekkel tér haza, Charles – aki első ránézésre szellemileg a legkevésbé alkalmas a feladatra, ráadásul ő az egyetlen, akit nem ragad magával a játékszenvedély – különc módszerei ellenére elnyeri a fődíjat.
A felhőtlen öröm azonban nem tart soká, sőt el sem kezdődhet. Egy ilyen grandiózus esemény nagy figyelmet vonz, és bár a műsorvezetőnek (Michael Sheen) semmi sem tűnik fel, a készítők gyanút fognak, és csalással vádolják a házaspárt.
Azt állítják ugyanis, hogy válaszadásaikban segítségükre voltak különböző tényezők,
például csipogók, vagy a soron következő játékos, Tecwen Whittock (Michael Jibson) jelzésként használt köhögései.
A sorozat három szálon fut: az első a játékra való felkészülés színtere, ahol a szereplők a teljesen átlagos angol családot testesítik meg. Problémákkal, anyagi gondokkal küzdenek, de elszántan próbálnak belekapaszkodni egy jobb élet lehetőségébe. A másik a vetélkedő színtere, ahol a néző nemcsak a kiélezett helyzetben zajló kvízdrámának válhat részesévé, hanem a műsorgyártásnak is.
A harmadik helyszín pedig a tárgyalóterem, ahol a néző az esküdtek szemszögével azonosulhat,
akik ténynek látszó részinformációk, valamint az érintett felek emlékei alapján kénytelenek dönteni. Az átlagosnak tűnő angol család és megvádolt segítőjük – attól függően, hogy éppen melyik ügyvéd vezeti a vallatást – ekkor már aljas cselszövőnek látszik. A nézőben kétségek ébrednek olyan állításokról is, melyeket az előző jelenetben még bizonyosnak érzett, így a befogadó teljesen bevonódik a véleményalkotásba és a döntéshozatalba.
A sorozat készítői a tényekkel nagyon korrekten bánnak, csak annyit mutatnak be, amennyit a valóságban is a családra tudott bizonyítani a bíróság, állást azonban nem foglalnak.
Az igazságot egyfajta reflektorként értelmezik, amely különböző irányokba fordítva más-más részletekre vet fényt.
A helyes válaszlehetőség megjelenésekor a nézőtérről hallható tizenkilenc köhögés egyetlen olyan személytől, akivel a feleség előzőleg többször is beszélt, felvet bizonyos kételyeket. Ezeket viszont százhetvenhárom másik köhögés – amelyeknek nincs közük a válaszokhoz – erősen megkérdőjelezi.
Egy kétségtelenül izgalmas krimi-drámát láthatunk ebben a három epizódban, amely az időnként megjelenő szarkazmus miatt kifejezetten szerethető is.
A leplezetlen médiakritika a sorozat egyik legfontosabb mondanivalója.
Az ITV dolgozójának kijelentése („Olyan az egész, mint egy vacak krimi. Mintha mi csináltuk volna.”) például önmagában zseniális, tekintve, hogy a Kvíz című sorozatot is az ITV-n vetítik. Az ehhez hasonló kiszólások pont annyi önreflexiót és humort csempésznek a szériába, ami kicsit emészthetőbbé teszi, de korántsem bagatellizálja a látottakat. Stephen Frears rendező szerencsére itt sem akart szabadulni a komor témái feldolgozásához használt angol humortól, amely már jól bevált a szintén igaz történeten alapuló Florence – A tökéletlen hangban vagy az Egy nagyon angolos botrány című sorozatában is.
A legérdekesebb a Kvízben mégis az, amit az emberi jellemről mond. Az, ahogyan a média az emberi érzelmeket és a személyiség hibáit pénzszerzésre használja, egyszerre lenyűgöző és felháborító. Továbbá rámutat arra, milyen kevéssé vagyunk képesek túllépni önnön kicsinységünkön. Ez utóbbit az is alátámasztja, ahogyan a megszállottságot ábrázolja az alkotás. „Az emberek azt csinálják, amit mindig szoktak.” És valóban, látható, hogy szinte mindegy, mit szolgálnak fel nekünk,
ha a megfelelő gombjainkat nyomogatják (ösztönök, érzelmek vagy a pénz utáni vágy), mi önmagunkból kifordulva reagálunk.
Legyen szó egy könnyed vetélkedőről vagy egy család életéről, a tévéműsor nézői ugyanúgy szélsőségekben gondolkodnak a játékról, ahogyan a tárgyalás után Ingramékról is. Megalázzák, fenyegetik és nevetség tárgyává teszik őket. Ezzel a miniszéria mintegy mellékesen azt is bemutatja, hogy a média felerősíti a bennünk lappangó elfojtást, amely csak arra vár, hogy kitörhessen és tombolhasson egy, a tömegtájékoztatás torzítása által felerősített jelenség láttán.
A sorozat történetmesélésében becsülendően objektív, és mindez az élvezhetőségen semmit nem csorbít. Hiszen a Kvíz ugyanúgy odatapasztja a nézőt a képernyő elé, mint az a játék, amelyről szól.
Kvíz (Quiz), 2020. Rendezte: Stephen Frears. Szereplők: Matthew Macfadyen, Sian Clifford, Michael Sheen, Helen McCrory, Michael Jibson, Mark Bonnar. Forgalmazza: HBO.
A Kvíz a Magyar Filmadatbázison.
