November közepén jelentkezett negyedik, Starting Over című stúdiólemezével az ötszörös Grammy- és tízszeres Country Music Association Awards-nyertes Chris Stapleton. A Kelet-Kentuckyból származó zenész, akire a tradicionális country fáklyavivőjeként és az outlaw country új hullámának legsikeresebb alakjaként szoktak hivatkozni, új lemezén búcsút int a műfaj fővárosának, Nashville-nek.
„You’re not the one who you used to be / So long Nashville, Tennessee” [„Nem az vagy, aki egykor voltál / Isten veled, Nashville, Tennessee”] – zárja legújabb, Starting Over című lemezét Stapleton. Habár vannak, akik úgy vélik, az albumformátumnak a streaming korában már leáldozott, éppen az ilyen esetek mutatják, hogy nagyon is releváns, milyen dalok és milyen sorrendben jelennek meg együtt: nem lehet ugyanis a lemez utolsó dalára, a Nashville, TN-re nem statement songként tekinteni. Ahhoz, hogy megértsük, miért jelentőségteljes ez a dal, miért olyan számokkal együtt került a lemezre, amilyenekkel, illetve az esztétikai érdemein túl miért fontos ez az album, érdemes röviden áttekinteni azt a közeget, amelyben a lemez született.
Nashville a tízéves város – tartja a zenészhagyomány.
Tíz évet kell lehúzni ott, hogy az ember kemény munkával bármit is elérjen. A kiemelkedően tehetséges Stapletonnak Kelet-Kentucky bányavidékéről átköltözve ez 15 évébe telt – 2015-ben jutott el odáig, hogy megjelentesse első szólólemezét, a Travellert, amivel azonnal kritikai és közönségsikert aratott. Hogy a hagyomány tíz évéből tizenöt lett, közel sem véletlen és legkevésbé sem szokatlan (vö. Ward Davis: 15 Years In a 10 Year Old Town vagy Hailey Whitters: Ten Year Old Town): Nashville nem szereti a dalszerző-énekeseket. Légy dalszerző vagy légy énekes – de a kettő együtt semmiképp! Az emögött rejlő okokra a nashville-i zeneipar története ad választ.
Miután a countryzene első szupersztárstátuszú zenekara, a Carter Family A. P. és Sara Carter válását követően megszűnt, harmadik társuk, Maybelle lányaival megalapította a Carter Family második generációját. Döbbenetes sikerük láttán a nashville-i Grand Ole Opry – a countryzene máig legfontosabb heti rádióműsora – rá akarta bírni Maybelle mamát, hogy költöztesse új produkcióját a városba, és csatlakozzanak a Grand Ole Opry társaságához. Egy feltételt szabtak: nem hozhatja magával a zenekarhoz ’49-ben csatlakozott fiatal gitárost, Chet Atkinst, aki túlságosan jazzesen játszott. Maybelle mama persze nem volt hajlandó lemondani legújabb protezsáltjáról, így némi huzavona után, de Chet Atkinsszel együtt költöztek Nashville-be.
Atkins pedig hamarosan a saját ízlése szerint formálta át egész Nashville-t,
és tevékeny részt vállalt a nashville-i zeneipar kiépítésében.
1957-ben Atkins vette át az RCA Victor kiadó és lemezgyár nashville-i irányítását, és ő lett Nashville első zenei stúdiójának, az azóta is legendás RCA B-stúdiójának producere. Az ezt követő években sorra épültek az RCA B-stúdiója mellett újabb zenei stúdiók, létrehozva így az úgynevezett Music Row-t, ami a nashville-i zeneipar szinonimájává vált az évtizedek során. Atkins, felismerve a countryzenében rejlő gazdasági potenciált,
a közönségbázis tágítása és a rádiós térfoglalás érdekében a popzene felé terelte a countryt:
vonósok, fúvós szekció, lecsiszolt hangzás, minden él legömbölyítése. Ez lett az úgynevezett Nashville sound, amelyhez természetesen illő előadók is kellettek: frissen borotváltan, jólfésülten, öltönyben, garbóban.
A kockázat lehetőségét is ki kellett zárni: az RCA leszerződtetett előadói kizárólag az RCA zenészeivel készíthettek lemezt, az RCA által kijelölt producer vezetésével, végső soron Chet Atkins felügyelete alatt. Ennek megfelelően már a dalokkal sem kockáztathattak: dalszerzőket fogadtak, akik időre szállították a kellőképpen jóképű vagy csinos énekesnek a számokat.
Egy olajozottan működő gépezet jött létre, ami dollármilliókat hozott, ha mindenki végezte a rábízott munkafolyamatot – és semmi mást.
Nashville és a Music Row a lényegét tekintve a mai napig így működik. Ebben a gépezetben nincs helye olyanoknak, akik azt akarják énekelni, amit ők maguk írtak. Fúvós- és vonósszekció helyett a jóképű és csinos énekes mögött most épp hiphop vagy R’n’B alap szól, de a recept ugyanaz. Ebbe csöppent bele Chris Stapleton dalszerzőként 1999-ben, és mint mindenki más, ő is sorra gyártotta a country- és popsztároknak szánt dalokat. 2018-ig összesen 170 megjelenést jegyez, köztük olyan sztárokkal, mint Adele, a country-pop előadó Luke Bryant és Josh Turner vagy a texasi countrylegenda George Strait.
Stapleton azonban a hivatásos dalszerzői munka mellett mindig is igyekezett beindítani saját karrierjét, és ott már megjelenésében is a 1970-es években indult outlaw mozgalom hagyományát követte. A 70-es években néhány fiatal texasi dalszerző besokallt a Music Row-tól és a Nashville soundtól: a saját dalaikat akarták játszani, és azokat úgy felvenni, ahogy nekik tetszik. Ezek a texasi fiatalemberek – Waylon Jennings, Willie Nelson, Jerry Jeff Walker, Billy Joe Shaver, Townes Van Zandt, Guy Clark stb. – indították el a nashville-i ellenkultúrát, az outlaw mozgalmat.
Céljuk az volt, hogy a country újra countryzene legyen,
visszakerüljön bele a hegedű, a pedal steel, a szövegeknek legyen mondanivalójuk, és ne az számítson, hogy miként áll a hajuk: countryt szakállasan és hosszú hajjal is lehet játszani. Ebben segítségükre volt az ellenkultúra egyik legfontosabb háttérembere, a producer Cowboy Jack Clement is, aki támogatott minden olyan zenei törekvést, ami egyedi volt, fura és kilógott a sorból.
Ahogy a 70-es évek texasi dalszerzői összekoszolták cowboycsizmáikkal a nashville-i stúdiókat, úgy jelent meg a hosszú hajú, szakállas, cowboykalapos Chris Stapleton is Nashville-ben a skinny jeanst és baseballsapkát hordó pop-country sztárok között. És ő is rátalált az újhullámos outlaw mozgalom Cowboy Jackjére: a mostanra állandó producerévé vált Dave Cobbra, aki a munkáival (hangszerelés, stúdiótechnika stb.) egyértelműen a 70-es évek esztétikáját idézi meg.
Így jutunk el Stapleton új lemezéhez, a Starting Overhez. A lemez tulajdonképpen nem okoz meglepetést, az ismerős Dave Cobb-metódus köszön vissza benne: minimális, dalközpontú produkció, nagyrészt egyben feljátszott dalokkal, nagy terekkel (nota bene: a lemez az RCA A-stúdiójában készült). A lemez újra felvonultatja Stapleton ismert palettáját: szépen megírt, rádióbarát slágerdalok (Starting Over), Waylon Jenningset idéző gitárhangzás Stapleton Fender Jazzmasterével (Whiskey Sunrise, Hillbilly Blood), southern rock (Arkansas), The Bandet idéző Americana (Maggie’s Song) és a grandiózusabb hangszerelését és megszólalásmódját tekintve a lemez többi dalához képest kivételt képező soul (Cold).
És mindemellett újra megtapasztalhatjuk, Stapleton milyen döbbenetesen jó énekes.
Meglepetésként szolgál azonban, hogy a lemezen három feldolgozás is hallható, és John Fogerty Joy Of My Life című dala mellett szokatlan módon kettőt (Worry B Gone, Old Friends) ugyanaz a szerző jegyez: Guy Clark. Clark a 70-es évek outlaw mozgalmának olyan központi figurája volt, aki sohasem produkált eladási sikereket, és miközben Nashville-ben mindenki a legnagyobb tisztelettel és őszinte csodálattal beszélt róla,
a Music Row sohasem fogadta el igazán, mostohán bánt vele.
Hogy a texasi trubadúrtól két dal is felkerült Stapleton új lemezére, tulajdonképpen az utóbbi évek trendjébe illeszkedik: egyre több zenész érzi szükségét annak, hogy Guy Clark-feldolgozásokat adjon ki, vagy egyenesen róla írjon dalt (Steve Earle: Goodbye Michelangelo, Aaron Watson: Ghost of Guy Clark).
A két Guy Clark-feldolgozás azonban több mint tiszteletteljes kalapemelés a mester előtt. Stapleton, aki első lemeze, a Traveller óta olyan világsztárokkal dolgozott együtt a pop világából, mint Justin Timberlake, Ed Sheeran, Bruno Mars vagy Pink, sztárstátuszát használva emelt be ezzel a szélesebb köztudatba egy olyan szerzőt, akiről a Music Row valójában hallani se akart, hiszen ő maga volt annak antitézise.
Ismerve Stapleton óvatosságát, nehogy véletlenül is bárki lábára lépjen, némiképp meglepő továbbá a Watch You Burn című – egyébként nem különösebben kiemelkedő, sőt helyenként egészen közhelyes – dal, amelyben a 2017-es Las Vegas-i countryfesztiválon történt tömegmészárlás elkövetőjének üzen, aki egy szálloda ablakából tüzelve megölt 60 embert, és több mint négyszázat megsebesített a közönségből. Nem tűnik ingoványos terepnek egy tömeggyilkost elítélni, ugyanakkor fontos szempont, hogy éppen ennek az eseménynek a következtében kezdtek el countrysztárok – például Eric Church vagy Jason Isbell – aktív politikai szerepet vállalni,
hangot adva liberális nézeteiknek és magukra haragítva közönségük konzervatív, fegyverviselés-párti részét.
A lemez körülményeinek megértéséhez fontos adalék, hogy a megjelenését megelőző napon rendezték a Country Music Association (CMA) éves díjátadóját, amelyen Stapleton a lemez címadó dalát adta elő. Már a ceremóniát követően állt a bál Nashville-ben: az idén elhunyt előadókról megemlékezve a szervezők valahogy nem tartották fontosnak, hogy a nemrég eltávozott outlaw-k (Jerry Jeff Walker, Billy Joe Shaver) és az utóbbi 40 év egyik legjelentősebb dalszerzője, a Nashville-ben mindig is kívülállónak számító John Prine nevét egyáltalán megemlítsék.
Jason Isbell és Amanda Shires válaszul azonnal vissza is küldte a CMA-tagságát. Az új generációs outlaw-k közül a Chris Stapleton segítségével elindult, szintén kentucky-i énekes, Sturgill Simpson, valamint Margot Price Twitteren ment neki a CMA-nek, amiért az megszűnt ténylegesen countryegyesületként funkcionálni. Továbbá újra felerősödtek a kritikus hangok, amelyek hiányolják a női és fekete előadókat a country hivatalos reprezentációjából (többek között az egyik díjazott, Maren Morris mondott óvatos kritikát köszönőbeszédében).
A botrány közben pedig megjelent Chris Stapleton Nashville, TN című dala is. Természetesen ő tagadja, hogy a számnak bármi köze is lenne ahhoz, ahogy a Music City működik, és az erre vonatkozó újságírói kérdésre azonnal terelni kezdett. Ami végső soron érthető is, ismerve, milyen kicsinyes bosszúkra hajlamos a Music Row (Johnny Cash hírhedt képe miatt, amin beint, a countryrádiók 1998-tól letiltották Casht, a CMA pedig páriának tekintette őt). Mindenesetre aligha lehet félreérteni a dal utolsó refrénjét.
Stapleton búcsút int annak a Nashville-nek, ami csak felélné őt, és ami már felélte a countryzenét.
Búcsút int neki, mert nem az már, mi egykor volt. Bár láttuk: valójában sosem volt az, ami egykor volt. Isten veled, Nashville!
„So long, Nashville, Tennessee
You can’t have what’s left of me
And as far as I can tell
It’s high time, I wish you well
You build me up, you set me free
You tore down my memories
You’re not who you used to be
So long Nashville, Tennessee”
Chris Stapleton: Starting Over, 2020, Mercury Nashville.
A borítókép Betty Fluke fotója.
