Sok hűhó semmiért

Nem nagyon találni olyan embert az országban, aki ne hallott volna Dúró Dóra „könyvdarálós akciójáról”, amikor is egy sajtótájékoztató keretében megsemmisítette az általa gyerekekre károsnak és veszélyesnek ítélt Meseország mindenkié című meseantológiát. Írtak is erről az elmúlt két hónapban eleget: hirtelen mintha mindenki kényszert érzett volna arra, hogy állást foglaljon a kérdésben (persze nem egy kérdésről van szó, inkább kérdések végeláthatatlan óceánjáról) – csakhogy a széleskörű és igen zajos vita közben egy dologról nemigen esett szó: a szövegekről.

Irodalmárként úgy gondolom, sokkal érdekesebb és termékenyebb a mesegyűjteményről magáról beszélni, mint a fent említett kérdésóceánról vitatkozni. Ennek nagy része ugyanis irreleváns: nyilvánvalóan csak egy olyan szülő fog hasonló könyvet venni a gyerekének, aki fontosnak tartja, hogy beszélgessen vele az elfogadásról, és úgy ítéli meg, hogy ehhez jó segítség lehet egy ilyen kötet. Aki kikéri magának, hogy „az ő gyerekét bárki érzékenyíteni akarja”, az más könyvet fog választani. És ez jól is van így, minden szülő maga dönti el, mit olvas a gyerekének.

Beszéljünk tehát végre a mesékről.

A kötetben tizenhét teljesen eltérő témájú, hangulatú, stílusú és – sajnos – színvonalú mesét gyűjtött össze a szerkesztő, Nagy Boldizsár. Kilenc szerző ismert, „hivatásos” író, a többiek pedig csak hobbiszinten írnak. Az köti össze ezeket a szövegeket, hogy mindegyikben valamilyen „marginalizált vagy hátrányos helyzetű csoporthoz tartozó szereplő” kerül a történet középpontjába – ahogy ezt a kötet második, javított kiadásának elejébe utólag beragasztott ismertetőből is megtudjuk. Nemcsak az örökbefogadásról, a nemi identitás problémáiról, a testi fogyatékossággal való együttélésről találunk itt mesét, hanem például a családon belüli erőszakról vagy a szegénységről is.

A koncepció dicsérendő – a megvalósítás már kevésbé.

Nehéz összbenyomást fogalmazni a könyv egészéről, mert olvasás közben meséről mesére váltotta egymást az „ez de jó!” érzés és a „most hajítom a sarokba!” indulat. E hullámzásnak pedig a legkevésbé sincsen köze a mesék témájához – ezt fontos már az elején leszögeznünk.

Mind stilárisan, mind szerkezetileg az egyik leginkább sikerült írás a kötetből Lakatos István A boszorkány meséje című szövege.

A történet a ma nagyon divatos előtörténet-sémát lovagolja meg: hogyan vált a Jancsi és Juliska boszorkánya azzá, akinek ismerjük? Már a felütés („Évek óta ott állt a bölcső, amiben a fiát megették a patkányok.” [28.]) egyértelművé teszi, hogy ezt a mesét nem a legkisebbeknek szánták – ahogyan az eredetit sem. (Gimnáziumi magyartanárként egyből feljegyeztem magamnak, hogy ezt a szöveget majd érdemes lesz bevinni órára a nagygimnazistáimnak – úgyis előszeretettel adnak az utóbbi években modern mesét elemezni az írásbeli érettségin, lásd a 2016-os és a 2018-as szövegalkotási feladatokat.)

A történet középpontjában a gyermekét elvesztő anya traumája áll.

Végig a boszorkány nézőpontjából látjuk az eseményeket, de a mese nagy részét inkább a visszaemlékezések és a főszereplő saját helyzetére és érzelmeire reflektáló gondolatfoszlányai teszik ki. Ez a boszorkány nem gonosz, és a történet végére sem válik azzá: egyrészt csendben, de mindennél jobban vágyik betölteni a lelkében keletkezett űrt, másrészt próbálja megmenteni a hozzá tévedt és jobb sorsra érdemes gyermekeket.

A boszorkánnyal együtt az olvasó is végig bizonytalan, hogy mi is az igazság abból, amit a gyerekek elmondanak odatévedésük okáról. A történet végén aztán Lakatos István képes egyetlen rövid képsorba és jól elhelyezett mondatba belesűríteni a választ, ami egy, a boszorkányéhoz hasonló tragikus, sokak által napi valóságként megélt problémát von be a történet terébe: hogy milyen egy bántalmazó apa mellett élni („Azzal kivonszolta a fiát. A kisfiú szólni sem mert, annyira megszeppent. Az anya követte őket, ám a kislány még állt egy pillanatig az ajtóban, és szinte hangtalanul suttogta: – Pedig jó ember.” [37.]).

Egy másik, minden részletében bravúros irodalmi alkotás a kötet utolsó darabja, Csehy Zoltán Házasodik a királyfi című verses meséje. Egy távoli királyságban élt egy királynő, volt egy fia, aki vonakodott megnősülni, de végül mégis megtalálta élete szerelmét – az egyik menyasszonyjelölt fivére személyében.

A finom iróniával és sziporkázó humorral megírt történet kicsik és nagyok számára is egyszerűen és élvezetesen mesél

arról, hogy mindenki megtalálhatja a boldogságot, akár egy azonos nemű, akár egy társadalmilag alacsonyabb rangú (a menyasszonyjelölt szíve választottja) társ mellett.

A költő-műfordító-irodalomtörténész Csehy Zoltán a tőle megszokott módon hibátlan stílusérzékkel, elegánsan és könnyeden versel – a versszakokat csattanószerűen lezáró visszatérő rímek adják az olvasói derű egyik fő forrását.

Az irónia máshol is feltűnik a kötetben, például Gimesi Dóra Óriásölő Margaret című meséjében, ahol a hagyományos női és férfi szerepekkel elégedetlen főszereplők (Margaret, aki nő létére hős akar lenni, valamint Simon, aki férfi létére nem) saját, belső szörnyeikkel megküzdve keresik a boldogságukat. Simon, a vándor mesemondó és Margaret, a nagy kalandokról álmodozó konyhalány együtt indulnak útnak, de egy tengeri szörny hamar elválasztja őket egymástól, végül külön utakon, de eljutnak ugyanarra a helyre: egy bölcs és kérlelhetetlenül őszinte tanítóhoz, aki felkészíti őket arra, hogy a maguk módján győzzék le a félelmetes óriást. A történet végén mintegy mellékesen el(nem)hangzó lánykérés teszi fel a koronát erre a megszokottól eltérő hősmesére.

Több mesét is ki lehetne még emelni pozitív példaként (például Tompa Andrea Vaslaciját vagy a nem hivatásos írók közül kiemelkedő Gangl Eszter Avarbarna című meséjét), de

sajnos a kötet tizenhét meséje közül többségben vannak azok, amelyeknek alacsony a színvonala.

Kertész Edina A kacskaringós szívószál című műve például egészen érdekes, de a szövegben hirtelen megüti az olvasó szemét egy-egy érthetetlenül ottfelejtett szóismétlés („Magda ijedtében Janóhoz bújt, úgy megijedt.” [132.]), illetve a történet végére jövünk rá, hogy a címet nem igazán sikerült eltalálnia az írónak, hiszen a szívószálnak az égvilágon semmilyen szerepe vagy mélyebb, szimbolikus jelentése nincsen a mesében.

Horváth Noémi Rebeka Picur Panna nagy kalandja című írásában a főszereplő neve a történet előrehaladtával hirtelen megváltozik (Pöttöm Panna lesz belőle), és úgy is marad. Máshol az író a nevek közti nagy kavarodásban (Harka Sára: Kincső és Karola) elvéti, a kettő közül melyik főszereplőjét is beszélteti az adott jelenetben („Lázas vagy? – kérdezte Karola, és tenyerét a nő homlokára tette.” [115.]).

De nem csak a szavak szintjén találunk problémát a szövegekben.

Finy Petra Panna élni megy című meséjének zárlata tipikusan az a befejezés, amihez hasonló akkor születik, ha az iskolában fogalmazást író diákra idő előtt „rácsengetnek”, és kénytelen gyorsan összecsapni a munkája végét. Pöttöm Panna (igen, ő két mesében is megjelenik) egész végig szenved egy probléma miatt, ami alapvetően a személyiségéből fakad (ti. mindig rossz emberbe szeret bele), mire a következő tanácsot kapja fecske barátjától: „Hát, esetleg válassz olyasvalakit, aki nem önmagát szereti benned, hanem téged akar igazán. Nem jöhetek mindig, hogy megmentselek, meg kell tanulnod magadon segíteni! […] Így történt, hogy Pöttöm Panna nem sokkal később megtanult magán segíteni.” (167.) Bár sokan szeretnénk, ha a hasonló kaliberű problémák ilyen nemes egyszerűséggel megoldhatóak lennének, talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, ezzel a tanulsággal nem sokra lehet menni a gyakorlatban.

Az érezhetően gyengébb szövegek között Kovács Brigitta „Efi” Légy szerencsés, Batbaján! című meséje az abszolút mélypont. Hamupipőke közismert történetének újraírásában a főszereplő nemét, nemzetiségét és szexuális irányultságát is megváltoztatja a szerző, ebből

az alapötletből sokféle módon ki lehetett volna hozni egy friss és új, érdekes és az eredetihez hasonlóan szép tündérmesét. De nem sikerült.

Az, hogy a főszereplő cigány származású, összesen két dologból derül(het) ki az olvasó számára: az első mondatban „csokoládébőrű, barnaszemű kisfiúnak” (150.) írja le a narrátor (bár kíváncsi lennék, ebből a leírásból hányan asszociálnak roma kisfiúra), illetve amikor a tündérkeresztanya szerepében megjelenő „ük-ük-nagybácsi” megkérdezi tőle, hogy „hová tűnt belőled a cigány virtus, édes fiam?” (154.). E kérdést a főhős sem érti, mire a nagybácsi annyit fűz hozzá, hogy „erre később visszatérünk”. De ez nem történik meg, így a cigány identitás kérdése csak lóg a levegőben, semmi kifutása nincsen.

Hemzseg a szöveg a hasonló következetlenségektől, logikai hiányoktól. A mostohatestvéreket például elfelejti bemutatni az író, egyszer csak megjelenik a nevük a szövegben minden előzmény nélkül („A gyerekek idővel derék ifjúvá serdültek. Andris és Botond már javában udvarolt a környékbeli lányoknak”. [151.]).

A legnagyobb logikai hiba azonban kétségkívül a történetvezetésben fedezhető fel.

A főhős két mostohabátyja minden alkalmat megragad, hogy gúnyolja, sértegesse, megalázza őt (ahogyan ez az eredeti mesében is történik). Egyetlen egy dologra nincsen egy rossz szavuk sem: hogy Batbaján egy fiúval kel egybe. Csak a „sárga irigység” eszi őket az anyjukkal együtt. Lehetne azt mondani, hogy ez az „elfogadásra tanítás” a mesében, de ebben a formában semmi tanulság, vagy a leghalványabb tanító jelleg sincsen benne, a reflektálatlan szituáció egyszerűen zavaróan nagy következetlenség marad.

Emellett a fatális logikai hiba mellett már igazán eltörpülnek a szerencsétlen szóismétlések (néhány oldalon keresztül minden „csuda csinos”, „csuda sármos”, „csuda jól áll” stb.) és a rosszul szerkesztett, rossz ritmusú mondatok. Mindennek tetejébe pedig a maga tizenhárom oldalával ez a rendkívül gyenge szöveg a kötet második leghosszabb meséje.

Bizonyosan elmondható a meseantológia egészét nézve, hogy a szerkesztői hibák következtében ez a kötet egy elszalasztott lehetőség lett. A bevezetőben megfogalmazott célkitűzés – mely szerint e mesék „arra tanítanak, hogy egymás elfogadásával, segítésével minden történet jó véget érhet” – elvérzik a kiváló irodalmi alkotások közé keveredett dilettáns szövegek tőrdöféseitől. Ironikus módon, ha a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese nem csinál „botránykönyvet” belőle,

ez a mesekönyv valószínűleg párszáz eladott példány után eltűnt volna a süllyesztőben,

és senki nem beszélt volna róla.

Így végül Dúró Dórának egyvalamit mégis megköszönhetünk: nélküle a kötet magas irodalmi értéket képviselő szövegei is feledésbe merültek volna, amelyekért viszont igen nagy kár lenne.

Meseország mindenkié, szerk. Nagy Boldizsár, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2020.

A borítófotó forrása a Labrisz.