Mi történik, ha egy családregényben találkozik Karel elvtárs Piroskával, Ulpius Tamással, a bárónévvel, az irredenta temetőcsősszel, a medvével, a Mikulással és a Halállal? Aki olvasott már Cserna-Szabó Andrástól, az tudja, hogy műveiben jellemző a különféle irodalmi és popkulturális elemek, szövegek, irányzatok „egymásnak eresztése”. Nála bármi megtörténhet.
Az Extra Dry fő történetszála magának a nagybetűs átlagembernek, Aladárnak (más néven Erika férjének) az élete, aki némafilmeket néz a munkahelyén, aztán valami átkattan benne, és szépen lassan elkezdi keresni, mi maradt még neki az Aladárságán túl.
Gyakorlatilag egy életközepi válságában döglődő férfi sorsa az övé,
aki igazságot akar szolgáltatni magának, és megvalósítani álmait, melyekről ő sem tudja pontosan, hogy mik is lennének. Ebben a könyvben az emberek szeszbe fojtják a „forradalmat”, a vágyaikat meg a tőkefelhalmozásban élik ki. Ami marad: kokain, kurvák és bélszínroló. („Namost, két lehetőség van, kisgyerek. Vagy győz a forradalom vagy elbukik. Vagy balfaszok vagyunk és hagyjuk elmenni az asszonyt, vagy nem hagyjuk. Az enyém is el akart menni, de nem hagytam. Vissza akart volna táncolni a vidéki ficsúr csávójához. Valami okostojáshoz, kurva nagy rendezőhöz! Még mit nem! – Mit csináltál? – Vérbe fojtottam a forradalmat. […] A nő a legnagyobb veszély a férfiember életében, már a kapitalizmus réme után.” [203–204.])
A novella-regény közötti átmeneti pozíció megtartása ebben a könyvben talán feszesebb és következetesebb, mint a szerző korábbi műveiben. Ugyanakkor a mellékszereplők és a történetszálak tömkelege néhol háttérbe szorítja Aladárt, így, miként Cserna-Szabó előző, Az abbé a fejével játszik című műve is, helyenként széteső és aránytalan lesz. A könyv háromnegyedéig néhány hosszabb-rövidebb mellékszáltól (úgymint Ervin és felesége válása vagy Ignác papa beszélgetései a halottakkal) eltekintve konzisztens ugyan a cselekmény, de amikor Aladár és Erika házassága darabokra hullik és a férfi elméjében megroppan valami, a kettejük története háttérbe szorul, maga a történetvezetés is felaprózódik, és az eddigi mellékszálak szereplői lépnek fókuszba.
Egyértelmű persze az összefüggés a szétbomló regényszerkezet és Aladár elmeállapota között.
Az őrület jelei Liza révén is játékba kerülnek. Aladárék lánya naplót vezet, melyben gondolatait, megfigyeléseit és a családtagjain végbemenő külső és belső változásokat rögzíti. Ezek a szándékosan gyermeki stílusban írt és illusztrált, egy-két mondatnyi (néhol talán túlságosan is érett) beékelések kimaradt cselekménymozzanatokat tartalmaznak, amelyek hol kiegészítő, hol ellentmondó viszonyban állnak a fejezetekkel. Liza életében központi szerepet játszik Bingó, képzeletbeli vérnyúl barátja, aki büntetlenül tehet meg mindent, amit Liza nem mer vagy nem akar. Bingó révén ezek a bejegyzések is egyre szürreálisabbak lesznek, míg egy idő után már nem lehetünk biztosak a kislány épelméjűségében, lejegyzései megbízhatóságában sem. „Nem-apa mostanában a teraszon áll, cigizik, némán néz maga elé… mint aki nincs itt. Bingó szerint üres a lelke. Bingó ismeri a Mikulást is, azt mongya él, de aző lelke is üres, mint a konzervdoboz, amiből kiették a löncshúst. Liza” (216.)
A probléma nem is feltétlen a szétesésben gyökeredzik, inkább abban, hogy Cserna-Szabó túlságosan nagylelkű a szereplőivel.
Aladártól kezdve az irredenta temetőcsőszön át az imádkozó sáskáig mindenki elmesélheti a saját nőügyét, házasságát, múltját, rejtett vágyait, filozófiai/politikai meggyőződését és megfigyeléseit – mindenki szóhoz jut, megkapja a saját fejezetét, halálát vagy éppen újjászületését, egyre bővítve a történetet. („– Szerintem kurvára felesleges ebben az országban gyereket szülni – mondja Magdus –, úgyis jönnek a migránsok, ötven év múlva itt már csak arabok lesznek, senki más. Kriszta azt mondja halkan, szülni kell, mert a gyerek a jövő, még akkor is, ha ötven év múlva már nem lesz világ, túl leszünk a világvégén, ebben a keresztények és a környezetvédők ma már sajnos egyetértenek. Bea azt mondja, ő leszarja a migránsokat, tőle jöhetnek, ők az Egonnal meg a két gyerekkel jövőre úgyis kiköltöznek Thaiföldre. Mert ott olcsó az élet, és nincsenek migránsok.” [49.])
Ezek a kalandozások többnyire nem kapcsolódnak a fő szálhoz, közvetlenül nem befolyásolják a történéseket, viszont valahogy mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. Ha távolról is, de ismerik egymást a szereplők, így egy olyan hálózat alakul ki közöttük, mely az ismeretségek, kapcsolatok és a szereplők közötti pillangóhatások révén gerjeszti a konfliktusokat.
A karakterek kidolgozottsága azonban meglehetősen vegyes.
Felszínességük ellenére akadnak elég szellemesen megírt alakok, némelyek viszont inkább erőltetettek, megnyilatkozásaikat és tetteiket tekintve eltúlzott sztereotípiákká válnak. Ide kapcsolhatjuk a csapongó elbeszélői stílust is, amely nagyrészt eredeti és szellemes, a bőbeszédűségnek viszont gyakran ára van, így találni jó pár olyan szöveghelyet a könyvben, amelyek túlzónak, sőt feleslegesnek hatnak és kilógnak a többi szál közül.
Váratlanul sétálnak be a képbe figurák, olyan természetes magabiztossággal, mintha róluk szólna a regény. Ezeket a karaktereket az fogja össze, hogy Aladárhoz hasonlóan mindannyian fiatalkori álmaikat kezdik el megvalósítani, mégsem lehetnek soha igazán szabadok vagy boldogok.
Mindennapjaik felett eluralkodtak a különféle eszmék és gazdasági modellek által diktált kötelező feladatok.
Ezek az egyéni és közösségi emlékek, élmények, feladatok és berögződések olyannyira meghatározzák a karakterek viselkedését, öndefiniálását és tudatát, hogy pusztán már vágyaik pontos megfogalmazása is utópiává válik, kimerül a kurvázásban és a féktelen pénzköltésben. Az emberek, még ha lehetőségük is adódik rá, akkor is inkább csak a banális, reklámszerűen leegyszerűsített ideákat hajhásszák, teátrális módon fejezik ki szabad akaratukat a vásárlásban, fogyasztásban, evésben, utazásban, spórolásban és harácsolásban: „Még hallotta, ahogy Valentino a fejére húzza a puha HAMPDÅN párnát, és alatta csendben zokog. Aztán mindketten elaludtak. Mariann éjjeliszekrényén ott feküdt a legfrissebb IKEA-katalógus, címlapjára ez volt írva: „Szebb hétköznapokat teremteni az emberek többsége számára, ez az IKEA jövőképe.” (273.)
Így válik végül egyenlővé a szabadság a liftbe szarással, tehát az egyetlen menekülési útvonal az ösztönök vagy a mesék világába vezet – egy bűntől megcsömörlött tarantinói elíziumi mezőre, ahol az emberek megunták a példás magaviseletet, meghalni meg nem igazán mernek, úgyhogy inkább látnokgombás pálinkát isznak a Tükröm-Tükröm nevű kocsmában, vagy gondolnak egyet, és a Lidl helyett bordélyházba mennek. Vannak, akik már beletörődtek az életükbe, míg a többiek egyre csak menekülnek – kényszerűségből vagy puszta őrületből – a saját életüktől elfelé, egy képzelt, hallucinált világba. „Mondhatni, hogy boldogan élek. Amíg meg nem halok. Igazán nincs okom panaszra. Egész nap lustálkodom, olvasgatok, vadászok, sétálok a friss levegőn. […] Ha megunom a szórakozást, hazasétálok komfortos faházamba. Betolom a lejátszóba a VHS-kazettát, és addig nézem Katharina Schrader erotikus filmjeit, amíg el nem alszom. […] Szóval, kedves Náci bácsi, ott, maguknál, a másik oldalon (vagy az egyiken, ez csupán nézőpont kérdése) úgy tudják, hogy én meghaltam.” (171.)
Az Extra Dry minden tekintetben izgalmas, végtelenül groteszk és cselekménydús regény.
Habár a fő és mellékszálak aránya néhol tervezetlennek hat, a mű mégis képes regényként, egy olyan összetett kompozícióként működni, melynek hatására egy kicsit mindenki vágyni kezd arra, hogy megfetrengjen az erkölcsi mocsokban, levesse kulturális béklyóit és kóbor kutya módjára kövesse a szagot az ösztönök erdejébe.
Cserna-Szabó András: Extra Dry, Helikon, Budapest, 2020.
A borítófotót Cserna Endre / Kortárs Online készítette.