A rókahercegné
Gondolom, a ti kertetekben is nyílik rókakesztyű. Ha meg nem, itt a gallowayi határban úton-útfélen találkozhatsz vele. Látom a szemedben, kicsi Jane, hogy te is játszottál már a lila harangocskákkal. Felhúztad az ujjaid hegyére, mint egy szép kis kesztyűt. De tudod-e, miért nevezik rókakesztyűnek? Nem? Akkor ide hallgass, elmesélem.
Volt egyszer egy öreg cipészmester, és volt neki egy szorgalmas lánya. Ez a lány mosott, főzött, takarított, olykor még a cipészkedésbe is besegített. Hanem egyszer olthatatlan vágy ébredt a szívében. Nagyon szeretett volna egy magához illő férjet. Nem beszélt róla senkinek, csak a patak vizének. A kertjük végében sebes vizű patak csörgedezett. Egy százéves bodzafa állt a partján. Ez volt a lány kedvenc helye. Ha már végzett a munkájával, leült a fa tövébe, nézte a sebesen futó vizet, és halkan dudorászott. Egyik este, amint ott üldögél, valami fényes dolgot hoz a víz. Hát halljál csodát, kicsi Jane, nem volt az más, mint egy aranyrámás kézitükör. Na, gondolja a lány, ő ezt biz kiveszi a vízből. Ki is vette, és a köténye zsebébe rejtette. Szalad a szobájába, beteszi a párnája alá, nem szól róla senkinek. Éjszaka arra ébred, hogy valami égeti az arcát. Nézi a párnáját, akkor jut eszébe a tükör. Kiveszi, belenéz, és egy öregasszonyt pillant meg benne. Összerezzen.
– Ne ijedj meg, te szegény leány! Tudom, mi a szíved vágya. Férjet szeretnél magadnak. Hát ide figyelj! Tudok neked segíteni, de csak egy feltétellel. Mától nekem kell szolgálnod, nem az édesapádnak.
Hej, nekibúsult a szegény lány. Majd megette a bánat. Nem hagyja ő az édesapját, mert nagyon szereti. Szalad a patakhoz a tükörrel, hogy visszadobja, vigye a víz, ne háborgassa az ő nyugalmát. Gondolja, belenéz még egyszer utoljára. Bele is nézett. Ám nem az öregasszonyt látta benne, hanem egy délceg herceget. A herceg olyan szépen nézett rá, hogy a lánynak nem volt szíve visszadobni a tükröt. Dunnája alá rejtette. Éjszaka arra ébred, hogy valami égeti a lábát. Egyből tudta, hogy a tükör. Kezébe veszi, belenéz. Hát megint az öregasszony az. Megrémül.
– Ó, te balga lány! Hát nem is tudod? Aki e tükörbe beletekint, annak már nincs nyugovása. Annak útra kell kelnie.
Rohan a patakhoz a tükörrel, hogy visszahajítsa. Vigye a víz, ne háborgassa az ő nyugalmát. Dehogy néz ő abba a tükörbe még egyszer, nem ment el a józan esze. Ahogy lendíti a tükröt, varázslatosan kedves hangot hall:
– Szépséges leány, ne dobj vissza a patakba! Mióta megláttalak, csak téged óhajtalak. Holnap éjfélkor itt foglak várni az öreg bodzafánál.
Egy szemhunyásnyi nem sok, annyit sem tudott aludni a lány. Másnap éjfélkor kilopódzik a házból. Szalad egyenesen a bodzafához, de nem lát ott senkit. Na, gondolta, jól rászedte ez a tükör. Épp ideje, hogy megszabaduljon tőle. Erre fogja magát, lendíti és visszahajítja a tükröt a vízbe. Nagyot csobban a víz. A csobbanásból egy róka ugrik elő, s a lány mellé huppan. Megrémül a lány. Futna vissza az apja házához, amikor megszólal a róka:
– Édeskedvesem, ne ijedj meg tőlem! Inkább pattanj fel a hátamra! Elviszlek a palotámba.
A hang hallatán földbe gyökerezett a lány lába. Nem vágyott már az apja házában lenni, a rókával vágyott lenni. Felpattant a hátára, s illa berek, nádak, erek, meg sem állottak a róka palotájáig. De nem akármilyen palota volt ez. Egy fenyőerdő kellős közepén állott, vagy mit is beszélek. Nem állott az, hanem a legmagasabb fán függött, és amikor fújt a szél, enyhén ringatózott. És ez még mind semmi! Ez az erdő minden nap más helyre vándorolt. Mindig oda ment, ahol sütött a nap.
A rókaherceg alkonyatkor díszes kísérettel kilovagolt, s reggelre sok-sok tyúkkal, fácánnal, fogollyal tért haza. Hiába az ezüst- és aranytányérok, hiába a kesztyűs kéz, a rókaherceg csak úgy tollastól falta a tyúkokat, mint ahogy a rókák szokták. Szegény lány alig bírta nézni. Eltelt egy nap, eltelt kettő. A harmadik napon elgondolta, istenuccse, ő biz elszökik. Nem fogja élete végéig nézni, hogyan marcangolja a férje a tyúkokat az asztalnál. Inkább egy odvas fában lakik, mint ebben a palotában. Nekivágott hát az ismeretlennek. Étlen-szomjan bolyongott esőben, szélben, ködben. Már-már úgy érezte, elvész, amikor apró fényt pillantott meg egy szűk völgyben. Gondolta, bekopog, és szállást kér éjszakára. Nagy meglepetésére a tükörből ismert öregasszony nyitott ajtót. Kedvesen felajánlotta a vendégszobáját. A lány rádőlt az ágyra, és menten elaludt. Reggel megköszönné szépen a szállást, indulna tovább, de az öregasszony ráripakodik.
– Ó, te balga lélek! Csak nem gondolod, hogy másodszor is elengedlek? Ha nem volt neked jó a rókahercegnél, akkor majd jó lesz itt. Engem és lányaimat fogod szolgálni, amíg világ a világ és még hét nappal azon is túl. Megértetted?
Hej, sírt a leány, bánta már nagyon, hogy otthagyta a rókaherceg függőpalotáját. De nem volt mit tennie, szolgálnia kellett. A takarítást bízták rá. Amit lesikált estig, piszkos lett reggelre. Amit leporolt reggelig, poros lett estére. A három rusnya leány meg folyvást kötekedett vele:
– Ó, csak tán nem finnyás a hercegné? Nézzétek, milyen fintorogva fogja a rongyot.
– Gyorsabban, gyorsabban, kisasszony, mert megesz bennünket a kosz!
– Olyan lassú, hogy jó lenne halálnak.
Egyik éjszaka a padlót sikálja éppen, amikor kopogtatást hall az ablaküvegen. Odapillant, de nem lát senkit. Kilép az ajtón, jobban szertenéz, és egy vergődő fácánt lát a földön.
– Ments meg engem, te szegény lány! A rókaherceg égre-földre keres. Vadászat közben megsebesítette a szárnyamat. Nagy nehezen elvonszoltam magam idáig, de innen egy tapodtat sem bírok menni.
A szegény lány, vagyis hát a rókahercegné ölébe vette a fácánt. Bevitte a házba, és ráborított egy vesszőkosarat. Nem telik bele egy tehénbőgésnyi idő, jön nagy lármás kísérettel a fehér kesztyűs rókaherceg. Kérdi, nem láttak-e egy sebesült fácánt.
– Kerüljön beljebb felséged – mézesmázoskodott az öregasszony, és intett a lányainak, hogy hozzanak gyorsan ételt, italt.
De hiába hoztak finomabbnál finomabb ételeket, zamatosabbnál zamatosabb italokat, a rókakirály félretolt mindent, és csakis a fácán érdekelte. Mielőtt továbbindult volna, meghagyta, hogy ha esetleg megkerülne, vigyék el hozzá menten. Nem marad adós.
Mert tudnod kell, kicsi Jane, hogy ez a fácán csodafácán volt. Minden reggel a legillatosabb virágos réten szívta fel a harmatot, ezért tudott olyan tündéri hangon énekelni. Aki egyszer hallotta, elfelejtette szerelmi bánatát. Azért kereste a rókaherceg égen és földön, mert nagyon hiányzott neki a rókahercegné. Már a kóborló erdeje sem érdekelte. Gazdátlanul vándorolt az erdő egyik helyről a másikra a pókhálós függőpalotával és a benne unatkozó cselédséggel.
Hetvenhét napig takarított a lány az öregasszonynál, hetvenhét napig etette és dédelgette a harmathangú fácánt. Egyszer csak híre jön, hogy a rókakirály megelégelte a magányt, feleséget keres. Az lesz a felesége, aki elviszi neki a harmathangú fácánt. Na, gondolja a rókahercegné, eljött az ő ideje. Benyúl a fonott kosár alá, de az bizony üres. Nincs ott a fácán. Kérdi az öregasszonyt, nem látta-e.
– Minek neked az a fácán? Indulj a konyhába, és ne lássalak addig, amíg a tepsiket ki nem súrolod!
Zokogott a lány, hullott a könnye, mint a záporeső.
A palotában meg már folyt a dínomdánom. A rókaherceg feleségül vette az öregasszony legidősebb lányát. A fácán éjjel-nappal énekelt a palota termében. A rókaherceg elfelejtette szerelmi bánatát, élt boldogan az új feleségével. Hanem egy napon megtudja az új asszony, hogy miért tartja olyan nagy becsben a fácánt a rókaherceg. Nem is őt szereti, hanem az előző rókahercegnét. Megdühödik szörnyen, hívja kedvenc komornyikját. Mondja neki, hogy reggelre ölje meg a fácánt, s a szívét hozza el egy harangvirág belsejében. Viszi a komornyik a madarat, de az olyan édes hangon kezd énekelni, hogy a komornyik egyből elfelejti szerelmi bánatát. Szabadon engedi a madarat, és egy tyúkszívet tesz a harangvirág belsejébe. Estére mogorva lett a rókaherceg, hangját sem lehetett hallani. Csak ült a bársonyvackában, és fájdalmában majd megszakadt a szíve.
Fut a fácán egyenesen vissza a rókahercegnéhez, vigasztalja.
– Kedves hercegné, elárulok neked egy titkot. A rókaherceg minden holdtöltekor egyes egyedül indul vadászni és mindig ugyanoda. Egy kis fahídon át vezet az útja. Attól nem messze van a gazda tyúkólja. A fahídon szokott üldögélni, és bámulja a csillagok fényét a vízen. Kerítsd elő az aranyrámás tükröt. Dobd bele a hídról patakba. A többit majd meglátod.
– Honnan keríteném elő? Tán a tengerig is elvihette már a víz.
– Szeretnél újra a rókaherceg felesége lenni? Vagy itt akarod életed végéig súrolni a tepsiket?
– Szeretnék. Semmi másra nem vágyom jobban.
– Akkor indulj! Ne késlekedj! Ha megvan a tükör, koppints rá háromszor az ujjaddal! A többit meglátod.
Azzal a fácán köddé vált. A rókahercegné nem késlekedett. Azon nyomban elindult, hogy megkeresse a tükröt. Lyukasra koptatta a cipőjét a patak köve, már a talpa is vérzett, de nem lelte sehol. Eljutott a Nith folyóig, megkérdezte Degesz Dant, a halászt, de ő sem látott semmit. Elérte Ellislandet, gondolta, pihen valamicskét a fészerben, aztán hajnalban folytatja útját. Be is fészkelte magát a szalma közé, és menten elaludt. Hajnalban arra ébred, hogy valaki csiklandozza a talpát. Rúg egy nagyot. Azt látja, hogy egy kis kószapocok áll a csűr ajtajában.
– Hát te mit keresel itt? Ez az én helyem.
Elmondja a lány, mit keres. Felcsillan a szeme a pocoknak.
– Aranyrámás tükör? Hm. Ha jól emlékszem, két nappal ezelőtt láttam. Mintha Babszem Luke fogta volna ki a horgával.
– És hol találom azt a Babszem Luke-ot?
Nem kellett keresnie, mert Luke épp akkor lépett be a fészerbe. A rókahercegné majd elájult a csodálkozástól, mert Babszem Luke nem volt más, mint édesapjának az egyik cipészsegédje. Csak akkor nem Babszem Luke-nak hívták, hanem Szegecs Palkónak. Palkó is egyből ráismert a lányra. Hullott a könny a négy szemből, mint a záporeső. Nem tudott volna a rókahercegné olyat mondani, amit Palkó örömében ne teljesített volna. Jó szívvel odaadta hát neki az aranyrámás tükröt. A lány hármat koppantott, és egyszerre a patak hídján találta magát. Beledobta a tükröt a vízbe, de el is kellett bújnia, mert jött nagy búsan a rókaherceg. Leül a hídra. Nézi a vizet. Megpillantja a tükröt. Odaugrik. Kiveszi a vízből. Belenéz. Hát halljál csodát, kicsi Jane, a rókahercegnét látja benne.
– Drága szerelmem! – kiáltja elcsukló hangon. – Tudom, hogy itt vagy a közelben, gyere ide hozzám. Elősompolygott a rókahercegné, megölelték egymást. Nem bánta már a rókahercegné, hogy róka a férje.
– Hűséges feleséged leszek, ameddig élek – mondta.
Ekkor a róka elővett tíz rózsaszín gyűszűvirágot, és a rókahercegné ujjaira húzta.
– Most pedig tapsolj hármat – mondta neki.
A lány hármat tapsolt, s a rókaherceg délceg legénnyé változott. Ott állt a rókahercegné előtt az az ifjú, akit legelőször a tükörben látott. Most már elhitte a csodát. Az ifjú karjába vette a lányt, és meg sem állott vele a függőpalotáig. Csaptak olyan lakodalmat, hogy fél Galloway ott táncolt. A lány édesapja olyan szép csizmát vitt a hercegnek, és olyan hímzett selyemtopánt a lányának, amelyben három nap, három éjjel ropták a táncot, mégsem fáradtak el.
Ha látsz az útszélen gyűszűvirágot, kicsi Jane, ne feledd, a rókaherceg ezzel jegyezte el másodszorra a rókahercegnét.
A mese az író Hetvenhét vörös bárány című könyvében jelent meg 2020 őszén a Prae Kiadónál.
Borítókép: Bogdán Viki
