„A boldog szerelmes történeteket meghagyom Hollywoodnak.” – mondta Sofi Oksanen, akivel videóhívásban beszélgettem legújabb regénye, A kutyafuttató hazai bemutatója után, mely az őszi Margó Fesztivál programjának kitüntetett eseménye volt. Az írónő már itt is csak online tudott jelen lenni, pedig az elhangzottakból egyértelmű, hogy mennyire szeret utazni, és hogy szívügye Kelet-Európa, pontosabban a posztszovjet államok helyzete.
KULTer.hu: Mielőtt leültünk beszélgetni, egy színdarabodnak épp premierje volt. Hogy sikerült?
Nagyon jól, úgyhogy együtt örülök a színházzal. Persze furcsa, hogy ilyen körülmények között van premierem. The show must go on.
KULTer.hu: Hogyan függ össze a dramaturg- és az írószerep az életedben?
Nehéz megrajzolni a határokat, de színpadra írni eléggé más, mint regényt. Ha befejezek egy könyvet, érzem a belső igényt, hogy következőnek a színháznak írjak. Egyfelől nagyobb a felelősség, másfelől kisebb. Az íróé az első lépés, de a végén a korona is.
Amikor regényt írsz, minden rajtad múlik.
Ha a színházra gondolsz, ott a díszlettervező, a színészek, a rendező, a világosító, a hangosító… És meg kell bíznom abban, hogy a szövegből megteremtik a saját értelmezésüket. Nem vágyom arra, hogy közbelépjek. Szóval más a kettő, de mindig is úgy találtam, felfrissíti az agyam, hogy a regények között valami mást is írok.
KULTer.hu: Ukrajnában megvették már A kutyafuttató jogait, de több más fordításhoz hasonlóan idén elhalasztották a megjelenését. Érkeztek azért reakciók?
Az előző regényem, a Norma már megjelent Ukrajnában. Bár a regény fókuszpontjában nem Ukrajna áll, de ellátogatunk oda is, mert az ottani haj kapcsolódik a történethez. Volt egy ukrán férfi olvasóm, aki munkába menet minden egyes nap elhaladt a reklámok mellett, ami a nőket a hajuk eladására buzdította. Látta és olvasta őket, de nem figyelt oda.
Amíg el nem olvasta a regényemet, nem értette meg igazán a jelentőségüket.
Vannak ukrán olvasóim Finnországban, akik finnül olvasnak. Ők eléggé örültek A kutyafuttatónak. Hogy odafigyel Ukrajna problémáira. Az egyik oka annak, hogy meg akartam írni ezt a regényt egyébként az volt, hogy nem túl sok könyv jelent meg Finnországban Ukrajnáról. Nem jelentetik meg az ukrán szerzőket. Csak két éve – gondolom, a háború következtében – jelent meg az első könyv a holodomorról (az 1932-33-as nagy ukrán éhínség – a szerk.).
Ilyen kevéssé gondoljuk Finnországban, hogy az embereket érdekli Ukrajna.
Kijev csak kétórányi repülőútra van, szóval nem valami távoli dologról beszélünk, tulajdonképpen eléggé közeli. Ugyanakkor a finn média sokat ír a háborúról, írtak a forradalomról, szóval arra számítottam, hogy a kiadók elkezdik keresni az ukrán szerzőket, szépirodalmat és tényközlő szövegeket egyaránt. De nem így történt. Remélem, ha megmutatom, hogy a finn olvasókat érdekli, hogy Ukrajnáról olvassanak, az felbátorítja a kiadókat, hogy keressenek valamit arról a területről is.
KULTer.hu: Ez is része annak a törekvésednek, hogy megismertesd a Keletet a Nyugattal?
Igen, legalább az olvasóim többet fognak tudni Ukrajnáról. Tudom, hogy a regényeimet legalább lefordítják néhány nyelvre. Nem csak Finnországba,
más országokba sem jutnak el az ukrán szerzők művei.
Nem azért, mert ne lennének kiváló íróik vagy érdekes történeteik, hanem azért, mert először is kevesebben fordítanak ukránból, mint például oroszból, és azért is, mert az ország régóta oroszosodik. Amikor évtizedeken keresztül tart az efféle elnyomás, az egyértelműen hat arra is, mások hogyan látják a kultúrájukat és a nyelvüket.
KULTer.hu: Mennyire értesz ukránul?
Egyáltalán nem. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert van néhány ukrán barátom, akik értenek az irodalomhoz és a finn nyelvhez is. Az ő segítségük nélkül – kifejezetten akartam, hogy elolvassák a kéziratot – valószínűleg nem mertem volna egy Ukrajnához kapcsolódó regényt megírni.
Tudom, milyen problémák származhatnak abból, ha egy író olyan országról ír, amelyben nem élt.
Az ukránban – természetesen – olyan közmondások vannak, amik a finnben nem léteznek, és a finnben olyan közmondások, amik az ukrán nyelvben nincsenek meg. A barátaimmal nagyon sokat beszélgettünk erről, és végül ukrán közmondásokat használtam finnül, amik érdekesen hatnak a regényben, mert frissnek hangzanak, aztán eltávolítottam belőle néhány finn közmondást, amik egyértelműen nem felelnek meg az ukránnak.
KULTer.hu: El is utaztál Ukrajnába, igaz? Mennyi időt töltöttél ott?
Többször utaztam oda. Kijevben korábban is jártam. De például Dnyiprót a regény miatt látogattam meg először.
KULTer.hu: Előző regényed, a Norma is szerves része az életműnek, ugyanakkor különbözik is mágikus realizmusa és boldogabb befejezése miatt.
A Norma kiindulópontja kissé eltért a többitől. Épp nem kellett regényt írnom, csak volt néhány hét szabadidőm, és arra gondoltam, hogy szórakozni fogok, azaz írok valamit, amit máskülönben nem írnék. Mindig is realista szerzőnek tartottam magam. A Rapunzel a kedvenc mesém, és arra gondoltam, hogy írok egy novellát, Rapunzel posztmodern verzióját. De annyira élveztem, hogy beláttam, biztosan nem novella lesz belőle, hanem mindenképpen regény. Így nem döntés kérdése volt, hogy valami mást írok, hanem a tündérmese jellegzetességeiből következett.
Ez a kontextus megengedte, hogy kipróbáljak olyasmit is, amit korábban nem, és ezt nagyon élveztem.
Amíg a Normát írtam, belefutottam a meglepő ténybe, hogy Ukrajnának van a legmegengedőbb meddőségi törvénye, azt hiszem, az egész világon. Északi szemszögből ez annyira furcsa volt, annyi etikai kérdést vet fel ez a törvény. Többet akartam tudni az ukrajnai iparról, és minél tájékozottabb lettem, annál fontosabbnak éreztem a történetet magát. Ahhoz is megfelelőnek találtam, hogy beszéljek a korrupció szintjeiről, szóval sok lehetőség volt benne. Másfelől, ahogy a történet fejlődött, azt is megértettem, hogy ezt nem lehet a mágikus realizmus eszközeivel elbeszélni, mert túl sok hihetetlen faktor van benne, néha a korrupció maga is annyira abszurd.
KULTer.hu: Ha megvan a téma, hogyan találod meg hozzá a hangokat?
Míg a Norma befejezésén dolgoztam, A kutyafuttatóhoz két nő képe volt a fejemben, akik egy parkban ülnek egy padon. Semmi más.
A színdarabra, aminek Finnországban éppen most volt a premierje, eredetileg Ausztria nemzeti színháza kért fel. Az Ein europäisches Abendmahl (Európiai utolsó vacsora) előadásba a színház női hangokat akart. A téma teljesen szabad volt, de két női színészt kaptunk. És a kérést, hogy valamilyen módon a mai Európával foglalkozzunk. Éppen befejeztem a Normát,
úgy éreztem, hogy a petesejtdonorokról akarok írni, mert abból a történetből kimaradtak.
Amikor végeztem a színdarabbal, megértettem, hogy több is van benne. A kutyafuttatóból Darja a nő, akit a darabba írtam. Így az ő karaktere már a kezemben volt, amikor elkezdtem a regényt.
KULT.hu: A szerelmi szálat hogyan helyezed el ezek között a hangok között?
Azt gondolom, mindig kell egy szerelmi szál.
Attól tartok, a szerelem nélküli könyveket mindig egy kissé unalmasnak találom. Nem várom el minden olvasómtól, hogy különösen érdekelje Ukrajna vagy a meddőségi ipar. Néhányukat persze érdekli, de sokakat nem, és nekik biztosan nehéz lett volna belehelyezkedniük egy szerelmi szál nélküli regény világába. Nem hiszem, hogy túl sok érzés lenne, ami hajt minket a való életben, de a szerelem mindenképpen az egyik motiváló erőnk. Persze ott a düh, a gyűlölet és az irigység is, de jó, ha pozitív érzések is vannak a történetben, akkor is, ha a szerelmi szál alapvetően nem annyira boldog. A boldog szerelmes történeteket meghagyom Hollywoodnak.
KULTer.hu: Regényeidben a test és a szépség témáit állítod fókuszba, apró részletek nyernek jelentéseket, ezek árulkodnak a személyiségről. Például főszereplőid ránctalanítókat és szemcseppeket használnak, hogy eltüntessék az éjszakai sírás nyomát, úgy gondolják, hogy a hajuknak, a körmüknek mindig rendben kell lennie. Nemcsak magukra vonatkoztatják mindezt, más nőket is ezek alapján ítélnek meg, mutatnak be. Hogyan választod ki a testrészeket és a szokásokat a jellemábrázoláshoz?
Mindig is érdekelt a szépségipar, és azt hiszem, ez a művészettörténet iránti érdeklődésemmel kezdődött. Négy- vagy ötévesen kezdtem el azon gondolkodni, hogy a középkori nők miért néznek ki ennyire másként, mint a mai nők vagy azok, akiket akkor szépnek tekintettünk. A középkor mint korszak adta magát, mert egy finn-észt családból származom, és sokat utaztunk Tallinnba. Tallinn középkori város, és ezzel a látvánnyal nőttem fel. A középkor akkoriban afféle biztonságos időszaknak számított, mert a Szovjetunió mindent megtiltott, ami a 19. századhoz vagy a köztársasághoz tartozott. A középkorban viszont Észtország nem volt független. Finnországban ezzel szemben egy Jyväskylä nevű városban nőttem fel az ország közepén, ez egy eléggé fiatal város, aminek egyáltalán nem volt látható történelme. Szóval akárhányszor Észtországba utaztunk, a középkori történelem, az összes középkori templom erős vizualitással hatott rám.
Megértettem, hogy amit szépnek tekintünk, az igazából egy nagyon jó eszköz arra, hogy a társadalomról beszéljek.
Azt is gondolom, hogy az irodalomban, de általában a művészetben nagyon sok hétköznapi szokás nincs kiemelve. Annak ellenére, hogy minden egyes nőnek van valamiféle szépségápolási szokása, még azoknak is, akik azt hiszik, hogy ők kivételek. A legtöbb nő például festeti a haját. Sokan azt hiszik, hogy nem figyelnek oda a szépségre, mégis borotválják a lábuk és a karjuk. Szóval ez olyasmi, amiben benne élünk, még ha nem is gondolunk rá. Természetességnek hívják, de semmi természetes nincsen benne, a kultúránkban van, és a társadalom elvárásait képviseljük. A történelmi regényekben, amik száz évvel ezelőtt vagy a 19. században íródtak, meglepően kevés a hétköznapiságot bemutató részlet.
Valószínűleg azért, mert a legtöbb író a felső középosztályból származott.
Szóval lehet, még ötletük sem volt, milyen is egy takarítónő élete. Nem voltak információik erről, nem is tartották fontosnak. Finnországban viszont női íróink is voltak, akik a férfiaktól nagyobb társadalmi tudatossággal álltak a körülöttük lévő világhoz. Ugyanakkor a nőket nem túl érdekesen ábrázolják a korábbi, férfiak által írt könyvek többségében. Az irodalomtörténet számomra elárulja, hogy nem gondolták a kis, hétköznapi feladatokat fontosnak, és ezt egyszerűen a női szemszög hiányához kapcsolom. A női házimunka, a nők hétköznapjai nem számítottak fontosnak. Én azért írok erről, mert ez olyasmi, ami emberek millióit érinti minden egyes nap. Visszatérve a kérdésedre – hogy hogyan választok –, a szereplővel jön minden, amikor azon gondolkodom: hogyan eszik? Hogyan teszi ezt vagy azt? Hogyan reagál adott helyzetben?
KULTer.hu: Miért emelted éppen a kutyafuttatót címpozícióba?
Finnországban sok kiváló kutyafuttató van, ahova az emberek a kutyáikkal mennek, viszik a gyerekeiket is, igazi családi helyszínek ezek. Ukrajnának nincsenek ilyen kutyafuttatói. Ezért az északi kutyafuttató-koncepciót egy olyan társadalom szimbólumának tekintem, ami nagyon is jómódú.
Egy társadalom, ami megengedheti magának, hogy az ölebébe fektessen be. Ez egy luxus.
És a világ legtöbb országában nem ez a helyzet. Úgyhogy jó helyszínnek, kiindulópontnak gondoltam a regényhez. A kutya maga pedig egy régi hűség-jelkép. Több kutyafajt úgy tenyésztettek ki, hogy nem is tud rendesen lélegezni. Itt látok némi párhuzamot a meddőségi iparral. Nem mondom, hogy ugyanez történik benne, de megtörténhetne. Ami viszont nagyon szíven ütött, hogy kiválaszthatod a gyermeked nemét, megrendelhetsz egy adott örökséggel rendelkező donortól petesejtet, a leendő szülők tehát úgynevezett dizájner bébit rendelhetnek. Tehát bőven akadnak kapcsolatok a tenyésztéssel.
A borítófotót Toni Härkönen készítette.
