A koronavírus-járvány miatt a színházaknak sajnos nemcsak tavasszal, hanem ősszel is be kellett zárniuk, ám októberben még volt lehetőség néhány premierre. A Vígszínház ekkor mutatta be Az apa című darabot. Az előadás egyik főszereplője Bach Kata, akivel a felejtésről szóló történettel kapcsolatban többek között arról is beszélgettünk, miért akarják sokan kitörölni az emlékezetükből a 2020-as évet.
KULTer.hu: Egyszer azt nyilatkoztad, mindig furcsállod, ha valaki azt mondja, gyerekkora óta színésznek készült. Veled sem így történt, viszont folyamatosan efelé a pálya felé sodort az élet. Mikor tudatosultak benned ennek jelei, és végül miért követted őket?
Amikor első alkalommal jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, nem sikerült a felvételim,
így az érettségi után visszajártam táncórákra a gimnáziumomba. Azt vettem észre, hogy ezerszer jobban repül számomra az idő, amikor valamilyen művészibb tevékenységgel foglalkozom – ez volt a legerősebb jel, hogy folytassam, amit elkezdtem.
KULTer.hu: Mikor érezted meg először a színészi pálya szépségét?
Amikor egy próbafolyamat alatt észreveszi az ember, hogy szinte mindent hasznosítani tud, amit az egyetemen vagy az addigi pályája során tanult, az elképesztően szerencsés helyzet. Ilyen nincs minden évadban,
ritka kincs, ha kapsz egy olyan szerepet, amelyben több oldaladat is meg tudod mutatni.
Számomra az Anna Karenina volt ilyen, amit a Pesti Színházban játszottunk: azt éreztem, hogy ebbe a főszerepbe rengeteg mindent bele tudok tenni abból, amit eddig tapasztaltam. Ez az előadás sokáig fontos lesz az életemben.
KULTer.hu: Arról is meséltél már, hogy vannak titkos vágyaid, megérzéseid, amelyek előbb vagy utóbb valóra válnak. Mondhatjuk, hogy az észérvek helyett (vagy ellenére) inkább az ösztöneidre hallgatsz, ha döntened kell?
A kettő harmóniában van egymással! Vannak megérzéseim, és ha ezek annyira erősek, hogy nem marad bennem kétely, akkor ezeket követem. De egyébként elég tudatosan élem az életem.
KULTer.hu: A független színház után miért éppen a Vígszínházban találtad meg a helyed 2015-ben?
Ha jön egy lehetőség, megpróbálok élni vele, megpróbálom a maximumot kihozni belőle. Miután megszűnt a Szputnyik Hajózási Társaság nevű független társulat, Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba. Elfogadtam a felkérést, és igyekeztem minden feladatot a legjobb tudásom szerint megoldani. Közben pedig egyszerűen az otthonommá vált ez a hely.
KULTer.hu: Mitől válik otthonossá egy színház? Esetedben mi teremtette meg ezt a bensőséges hangulatot?
A Vígszínház hatalmas intézmény, a színpadon egy hónapban akár több százan is megfordulnak. Tehát, ha a portás megtanulja a neved, az már azt az érzést kelti benned, hogy hazajársz (nevet). Engem már ismernek, sőt még azt is megkérdezik, hogy mi a helyzet a kislányommal, és ez nagyon jólesik!
KULTer.hu: Az utóbbi években számos csapás érte a Vígszínházat, gondolhatunk itt a hatalommal való visszaélés Marton László, illetve Eszenyi Enikő nevével összeforrt ügyeire, vagy akár a szakmát globálisan érintő SZFE helyzetére…
Ezeken az eseményeken keresztül rengeteget tanultam a szakmámról, illetve arról, hogyan kezeljem a szélsőséges emberi reakciókat.
Sokszor mérlegelnem kellett, hogy szeretnék-e továbbra is színészettel foglalkozni, de végül mindig felerősödött bennem a hivatástudat, mert biztosan érzem, ez az én utam. Azt is el kellett fogadnom, hogy jelenleg nem a színház a legfontosabb, a streamelt előadások így is hiánypótlóak a pandémia időszakában. Hosszú távon azonban az igazi színházélményt nem helyettesítheti semmi.
KULTer.hu: Bár novemberben újra kényszerpihenőre kellett vonulniuk a színházaknak, október 17-én még be tudtátok mutatni Az apa című darabot a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban. A történet egy idős férfi, a Kern András által alakított André küzdelméről szól, amit a felejtéssel, az emlékei hanyatlásával, vagyis az Alzheimer-kórral vív. Te a főszereplő lányát játszod, Annét, aki édesapját ápolja. Hogyan fogtál hozzá a karaktered felépítéséhez?
Sokszor beszélünk rögtön úgy idős emberekkel, mintha süketek lennének, pláne, ha észrevesszük, hogy valamelyikük zavarosan kommunikál. Ilyen helyzetekben bántóan lekezelők tudunk lenni.
Számomra a kezdetektől fontos volt az, hogy Anne mindig komolyan vegye André problémáit,
és tisztelje apja küzdelmét a betegséggel. Az is zavar, amikor gügyögnek a gyerekeknek, én a lányommal is igyekszem úgy beszélgetni, mint egy különálló személyiséggel, egy kicsi felnőttel. Természetesen Anne nem folytathatja ezt a hozzáállását egészen a darab végéig, hiszen az Alzheimer-kórral küzdő apja egyre rosszabb állapotba kerül, de amíg lehet, addig kitart. Ehhez rengeteg önzetlenség, szeretet kell.
KULTer.hu: Hiperérzékenynek tartod magad. Hogyan tudsz ebből előnyt kovácsolni a szakmában?
Szerintem egy színész esetében inkább előny, ha érzékenyebb az átlagnál. A magánéletet illetően viszont inkább hátrányosnak tartom… (nevet)
KULTer.hu: Azt mondod, minden szerepből lehet valamit tanulni, és számodra ez kiemelten fontos szempont. Mi az, amit Anne adott neked a próbák, az első előadások során?
Nagyon régóta jelen van az életemben az a problémakör, hogy teljesen soha ne adjam fel magamat valaki másért.
Hogy mindig legyen egy kis egészséges önzés bennem, hogy fontos legyen a saját boldogságom is, ne csak a másiké.
KULTer.hu: Hajlamos vagy más boldogságát a sajátod elé helyezni?
Már sokat fejlődtem ebben, észreveszem a helyzeteket, és tudok nemet mondani. Ehhez persze az kell, hogy tisztában legyek a vágyaimmal, azzal, hogy mi tesz boldoggá. Szerencsére van egy társam, aki semmilyen önfeladást nem vár el, sőt nincs felém semmilyen elvárása.
KULTer.hu: Egy-egy új bemutató után kinek a véleményére vagy leginkább kíváncsi?
Az említett társaméra. (Bach Kata férje Wunderlich József színművész, aki szintén a Vígszínház társulatának tagja – a szerk.)
A bemutatók előtt meg szoktuk nézni egymás előadásait, és otthon hosszasan beszélünk róluk.
Ezt nem minden rendező szereti, de Az apa direktora, Valló Péter szerint pozitív hatással volt a munkámra József véleménye. Mivel mindketten ebben a szakmában dolgozunk, szerintem hasznos tanácsokat tudunk adni egymásnak. Még sosem volt sértődés ebből, mert mindketten tudjuk, hogy nem a lehúzás, hanem az építés a cél.
KULTer.hu: Az anyaság nemcsak kívülről, hanem belülről is megváltoztatja az embert. A lányod is formált téged színésznőként?
A szakmámra is hatással van a lányom születése, mert érzelmi emlékekből dolgozom. A terhességem alatt úgy éreztem, hogy közel kerülök a természethez, annak körforgásához,
soha nem éreztem még annyi hatalmat és erőt magamban, mint akkor.
Már korábban is, ha a családunkban valaki gyereket várt, azt láttam, hogy ő most épp mindent tud, bölcsesség, nyugalom és béke árad a tekintetéből, engem pedig lenyűgözött a természet ereje. Önbizalmat adott megtapasztalni, hogy mire képes a testem, azóta sokkal jobban tisztelem magamat mint nőt.
KULTer.hu: Hogyan élted meg azt, hogy a színházat a lányotok érkezése miatt háttérbe kellett szorítanod?
Stréber módon minden szerepemre alaposan felkészülök, így volt ez az anyasággal is! (nevet) Mindenhol azt olvastam, hogy ha az anya boldog, akkor a gyerek is az – ebben is kell, hogy legyen egy egészséges önzés. A baba is érzi, ha a szülő nem kiegyensúlyozott. Nem feltétlenül teszünk jót azzal, ha otthon vagyunk vele, miközben nem érezzük jól magunkat. Julcsi nyáron született, így terveztük, hogy József mindenképpen ott tudjon lenni a szülésnél, és ne maradjon le egy fellépés miatt. Így folyik össze a színház a magánélettel,
nem szorul háttérbe egyik sem, mert elválaszthatatlanul összefüggnek.
KULTer.hu: Az idei évet sokan szeretnék kitörölni az emlékezetükből, pedig ez az időszak nem csak negatív változásokat hozott az életünkbe. Te mit viszel magaddal szívesen 2020-ból?
Ez az év átalakította a szokásainkat. Egyrészt örülök annak, hogy a leállás hónapjai jót tettek a természetnek, emiatt később is biztosan elégedett leszek. Az embereknek muszáj volt lassítaniuk egy kicsit, ez számomra abszolút pozitív. Azt viszont borzasztóan negatívnak tartom, hogy az emberek többsége online térben kezdte el élni az életét. Én 2020-ból továbbviszem magammal, hogy lecsökkentettem az általam fogyasztott hírek számát, csak munka miatt vagy tanulásra használom az internetet. A jelenlétem az online térben nem állandó.
Szerintem azért szeretnék sokan elfelejteni ezt az évet, mert a hihetetlen szélsőségei miatt sok mindenre felhívta a figyelmünket.
Belekényszerültünk abba, hogy számot vessünk az életünkkel,
azzal, hogy kire számíthatunk, ha baj van, kik a barátaink, rendben van-e a párkapcsolatunk, a gyerekeink, a bankszámlánk stb. Ilyenkor egyszerre jönnek elő a problémák, ez csak növeli a feszültséget.
KULTer.hu: Egy biztos, a mentális jóllétünkre való odafigyelés régen volt ennyire égető kérdés, mint idén. Számodra mi nyújtotta a legnagyobb lelki támaszt ebben az évben?
A családom.
A borítófotót Éder Krisztián készítette.
