„RIP Dürer, a legnagyobb voltál!”

Novemberben bezárta kapuit Budapest legendás koncerthelyszíne, a Dürer Kert és a mellette lévő próbaterem-komplexum, a Keleti Blokk. Bár a tervek szerint a klub új helyre költözik, az Ajtósi Dürer sori épületből való kiköltözéssel lezárult egy korszak. A Dürer nem csupán egy koncerthelyszín volt, hanem a Dürer Stúdióval és a Keleti Blokkal együtt egy közösségi alkotótér, amely rengeteg zenésznek adott otthont és inspirációt. Őket – és néhány koncertszervezőt – kérdeztünk arról, mit jelentett nekik a budapesti zenei élet ikonikus helyszíne. Összeállításunk első része itt olvasható.

Szabó Benedek: Ezúton is elnézést kérek Hó Marciéktól

Miután Budapestre költöztem – egy ideig előtte is – a Keleti Blokkban próbáltunk a Zombie Girlfrienddel. Egészen a zenekar első leállásáig ott is maradtunk, aztán jött a Galaxisok, amivel egy ideig a Közvágóhídon próbáltunk (azóta kormánybarát törökök vették meg, ledózerolták és luxusapartmanokat építenek a helyére), később mindenfelé, de főleg a Dürer Stúdióban. Idén, amikor beszálltam a Bozóba, pár boldog hónap erejéig volt alkalmam visszatérni a Keleti Blokkba is, mielőtt mindenkivel közölték volna, hogy fel is út, le is út.

Az elmúlt tíz évben különböző zenekarokkal játszottam a Dürer Kert kistermében, nagytermében, a 041-es teremben és a kertben is, megettem körülbelül ötszáz csevapot, próbák előtt söröztem, cigiztem és hamburgereztem a régi büfében, aztán később a Jaromírban, vártam trolira és taxira koncertek után, indultam el gyalog Zugló, a belváros vagy Újlipótváros felé, szereztem sok szép emléket és öregedtem tíz évet. Most ezt is ledózerolják, és feltehetőleg szintén luxusapartmanokat építenek a helyére. Biztos nagyon szép lesz. Sic transit gloria mundi.

Fellépőként a még az öcsémet is soraiban tudó Zombie Girlfriend koncertjei 2011–2012-ben, illetve a legendás indie-karácsonyok voltak felejthetetlenek (az egyiken méltatlanul berúgtam, sajnos van is róla videó, ezúton is elnézést kérek Hó Marciéktól), később pedig az a néhány alkalom, amikor mások zenekaraiban volt alkalmam zenélni ott; a Felsőtízben billentyűztem, a Bozóban billentyűztem és gitároztam. Nézőként a Horrors, a Crocodiles és Ariel Pink koncertjeit élveztem a legjobban, ráadásul utóbbi közben jutott ki a 2016-os Eb-re a válogatott.

Csordás Zita (Mayberian Sanskülotts): Rohadtul boldog karácsonyt!

Szerettem a Dürerbe járni fellépőként és közönségként is. Remek volt a tér, jó volt a hangulata, és általában még a WC is rendben volt. Nagyon szerettem azt is, hogy rengetegszer zajlott egyszerre többféle koncert. Egyszer például a koncertünk napján, a trolin ülve láttam, hogy sorban állnak az emberek a hely előtt, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hirtelen ismertek lettünk véletlenül, aztán kiderült, hogy a nagyteremben egy K-pop fiúbanda fog fellépni. Egyszer meg a kisterem backstage-ében tanultam az épületszerkezettan vizsgámra, miközben az Üllői Úti Fuck tagjai söröztek és gitároztak körülöttünk csillámló zakóban, és az egész évfolyamon csak nekem lett hibátlan a dolgozatom, szóval köszi, Dürer!

Nézőként az egyik Tilos Maratonos Prosectura-koncert volt a kedvencem, ahová Árpival (Szigeti Árpád, a Mayberian Sanskülotts basszusgitárosa – S. T.) mentünk a saját koncertünk után, és legalább annyira élveztem, mint anno tizenévesen Prosecturát hallgatni a lakótelepen. A sajátjaink közül a Gustave Tigerrel közöset szerettem nagyon 2018 végén, ami simán csak egy tök jó koncert volt. A végére még leírhatnám azt, amit már sokan megtettek előttem, de mind tudjuk, mi a helyzet, és mennyire elkeserítő, szóval nem teszem meg. De azért rohadtul boldog karácsonyt!

Gege: Nagyon jó vibe-ok, odaadó közönség, az egyik legprofibb hangosítás

A Dürer tinédzserkorom legmeghatározóbb koncerthelyszíne volt. Rengeteg bulira jártunk, sokszor volt, hogy a Városligetben éjszakáztunk, és onnan mentünk másnap suliba, mert az Ajtósi villamosmegállónál lévő Teleki Blanka Gimnáziumba jártam. A legemlékezetesebb bulijaim nézőként a Goodfellaz-események voltak a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején. Rengeteg firkászt, MC-t, underground arcot ismertem meg itt, remek hely volt az akkoriban nagyon dübörgő reppközegnek. Wacuum, Kriminál, Bloose Broavaz, szóval minden volt, amit akkoriban igazán szerettem. Egyszer annyira szétrokkolták(tuk) a Dürert, hogy fel kellett emelni a jegyárat a következő alkalomtól, mert „akkora kár keletkezett”. Itt láttam egyedül élőben egyik legnagyobb kedvencemet, Steve-et is, bár aki ott volt, az emlékezhet, hogy ő nem nagyon látott.

Az előbb említettek miatt hatalmas élmény volt, hogy többször is állhattam a Dürer színpadán. Itt volt az első nagy Rímbiózis-fellépés, nyomtam az egyik kedvenc angol MC-m, Ocean Wisdom előtt, de a legélesebb emlék akkor is az marad, mikor 2019 év végén Saiiddal és a Slow Village-dzsel tartottunk itt közös estét. Nagyon jó vibe-ok, odaadó közönség, az egyik legprofibb hangosítás. Szívből sajnálom, hogy nem lesz már alkalmam a Dürer színpadára állni. RIP Dürer, a legnagyobb voltál!

Varga Balázs (Fekete Zaj, Tixa): Sajnálom, hogy a klub ellehetetlenítése sem volt elég apropó a hangos kiállásra

A Dürer egyszerre volt profi koncerthelyszín és otthonos underground klub, talán ettől volt igazán szerethető. Bízom benne, hogy a stáb az új helyre is át tudja menteni ezt a szellemiséget. Látogatóként a Cold Cave volt az egyik nagy kedvencem, de imádtam a TsuShiMaMiRe buliját és a Whispering Sons összes koncertjét is. A saját események közül pedig nehéz lenne bármit is kiemelni, olyan sok bulink volt ott. A klubkoncertek közül nagyon szerettem a VHK/Isten Háta Mögött-bulit, a teljesen őrült afterben végződő Hocico-koncertet, vagy az idén januári Molchat Domát. A Dürer előnye volt a sok terem, így az elmúlt években ott vált az egyik legfontosabb év végi zenei eseménnyé a téli Fekete Zaj, amiről sokan nem tudják, de általában több vendéget vonzott, mint a nyári mátrai verzió egy-egy napja.

Sajnálom azt, hogy a klub ellehetetlenítése (és úgy általában a többi, zeneipart érintő méltánytalanság) sem volt elegendő apropó a hazai zenekarok, kiadók, szervezők számára, hogy hangosan fejezzék ki az elégedetlenségüket. Egy ilyen bázis megszűnése tragédia, amit egy gyors pótlás is csak részben orvosolhat. Nagyon köszönöm ezt az időszakot a Dürer teljes személyzetének, szuper volt velük dolgozni, és alig várom a folytatást.

Sallai László (Felső Tízezer, Galaxisok, Platon Karataev): Nem túl magas emberként olyankor is láttam a színpadot, amikor esélyem sem lett volna

A Dürerbe nagyon szerettem koncertlátogatóként is járni, környékbeliként pedig eléggé bírtam a kerthelyiséget is, és mivel sokáig a Dürer Stúdióban próbáltunk a Galaxisokkal, így a próbák után is sokat söröztünk itt. A düreres koncertek közül nekem a legemlékezetesebbek a Pup (kétszer is), a Leftöver Crack és a Wave Pictures voltak, de a legkedvesebb élmény a ChameleonsVox, a Chameleons utódzenekara volt. Épp előtte estem bele nagyon az első Chameleons-albumba (The Script Of The Bridge), és ezen a turnén pont ezt a lemezt játszották elejétől a végéig, ráadásul pont a születésnapom környékén jöttek, másnap pedig ugyanabban a teremben mi játszottunk a Felső Tízezerrel, ami adott egy különleges ízt annak az estének.

A kedvenc saját koncertem a 2019 szeptemberi Felső Tízezer volt a 041-es teremben, erről az estéről ráadásul egy koncertlemez is készült. Többször játszottam a nagyteremben és a kertben is, de valahogy a középső terem volt az igazán nagy kedvencem nézőként és fellépőként egyaránt. A 041-nek nagyon jó a mérete, és paradox módon tök jó volt, hogy nincs benne italpult. Nem túl magas emberként nekem az sem volt utolsó, hogy a lépcsőre állva az olyan koncerteken is láttam a színpadot, amiken amúgy esélyem sem lett volna.

Sarkadi Miklós (Dope Calyso): Már szinte mindent szétbasztak, ahol szerettem játszani

A Dürer Kert rengeteget jelentett számunkra, bár a Dope Calypsóval nem próbáltunk a Keleti Blokkban, de az első olyan koncertünket ott adtuk (a Crocodiles előtt), amin egy ember sem volt az első 20 percben. Lőttem egy közös fotót Ariel Pinkkel, ez magasan a legjobb estém volt nézőként, a Dope Calypsóval is ott adtuk a két kedvenc koncertemet, egyiket a Dune Rats előtt, a másikat a húsvéti tematikából kiindulva minden bizonnyal valami húsvét alkalmával.

Szinte mindenkit ismertünk és kedveltünk ott. Marci, az egyik állandó hangmérnökünk: Dürer-rezidens. Lóri, a fényesünk: Dürer-rezidens. Szerettem a kerthelyiséget, azt, hogy ott vagy a Keleti Blokk előtti Jaromírban mindig volt valaki ismerős. A Keleti Blokkban vettünk fel rengeteg sávot az 5. lemezhez, szóval nem kertelek, hatalmas veszteség számunkra a Dürer és a Blokk bezárása. Az én életemben már szinte mindent szétbasztak, ahol szerettem játszani, vagy ahová szerettem koncertekre járni: a Tilos az Á-t, a Kultiplexet, a Rohamot, a Gödröt, a Mika Tivadart, a Dürert… Ha kicsit összekapom magam, szinte vég nélkül lehet sorolni a helyeket, ezért inkább össze se kapom magam, mert csak még jobban elszaródik a kedvem.

Gustave Tiger: Imádtuk a csevapcsicsás büfét a kertben

Dorozsmai Gergő: Három évig a Dürerre jártam angol szakra, jó régen, amikor az angol szak még ott volt. Az nagyon tetszett, főleg a büfében a diós patkó, aztán meg sokkal később a Gustave Tiger első koncertje is ott volt, meg jó sok másik is, hát, a 041-es terem az egyik legjobban szóló koncerthelyszín volt Budapesten. Kedvenc koncertem az első Gustave volt, ami 3 órás késéssel kezdődött hajnalban, akkor Erika még a közönségből kiabálta be Mezőnek, az első dobosunknak: „Megy ez jobban is, Mező!”

Hó Márton: Én a Dürerben koncerteztem a legtöbbször, az biztos. Az összes teremben játszottam, és amikor Eagles of Death Metal volt ott, az énekessel ittunk egyet. A koncert után Jesse Hughes behívott pár embert a backstage-be, és úgy dumáltunk és söröztünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Jó arc volt nagyon. De ami ennél is fontosabb: imádtam a csevapcsicsás büfét a kertben!

Zságer Balázs (Žagar): Apokaliptikus, mégis frenetikus hangulata volt

A Keleti Blokk a Žagar-próbahelyen túl elsősorban egy független alkotói teret jelentett nekem, ahol a zenekarok mellett képzőművészek, táncosok és hangmérnökök is helyet kaptak. Olyan alkotókkal, művészekkel találkozhatott itt az ember, mint Péter Ogi, T. Bali vagy Fukui Yusuke. Aztán számos olyan vendégművésszel próbáltunk itt, mint Ibro Fall, Zahár Fanni, Gozlán Fatima, Bakai Marci vagy az Underground Dívák. Emellett a Dürer jelentette egy koncertturné kezdetét és végét is – innét indultunk kora reggel és érkeztünk vissza hajnalban egy-egy hosszabb vagy rövidebb turné alkalmával.

Tavaly volt egy emlékezetes techno live actünk Bernathy Zsigával. Szerettem a Paradox Island fesztivált és a Tilos-bulikat is, idén is egy Tilos Szülinapon játszottunk volna utoljára. Ugyan a Covid-helyzet miatt a többnapos rendezvény elmaradt, de a mi koncertünket szeptember végén még sikerült megtartani. Akkor már mindenki tudta, hogy ez lesz az utolsó düreres fellépésünk. Kicsit apokaliptikus, mégis frenetikus hangulata volt az egésznek, negyvenöt perces ráadást adtunk.

Fekete Giorgio (Carson Coma): Békásmegyeren ébresztett az éjszakai busz sofőrje

A Dürer Kert mind fellépőként, mind koncertre járóként a kedvenc helyem volt Budapesten. Összesen hét alkalommal játszottunk a Dürerben, ezzel a legbejáratottabb pesti klubunk volt. Nézőként a 2018-as Vanishing Point Fesztivál a legkedvesebb emlékem, ami után – számomra azóta is ismeretlen események következményeként – hajnali ötkor, Békásmegyeren ébresztett fel az éjszakai busz sofőrje. Fellépőként mindegyik bulink fantasztikus volt, de ha egyet kéne kiemelni, akkor a 2018 novemberi Kikeltetős koncertünket mondanám, ami az első hivatalos koncink volt. Az utolsó számnál majdnem leestem a hangfalról, mert túlságosan a szélére álltam – le is szidott a hangtechnikus utána. Rest In Peace, Dürer Kert!

Minda Endre (Black Bartók): Elmondhatatlanul fog hiányozni a hangulata

A Dürer nekem mindig is több volt egy sima klubnál, hiszen onnantól, hogy megnyitott, rendszeresen koncerteztünk a különböző termeiben. Számtalan meredek este, buli, fesztivál, lemezbemutató történt ott, és ha csak a felére is emlékszem mindennek, ez annyi mindent jelent, hogy órákig tudnék róla sztorizni. Az egyik legkedvesebb ilyen emlékem: valamelyik indie-karácsonyon, a tízes évek elején a backstage-ben páran azzal szórakoztunk, hogy különböző, a színpadon éppen nem játszó zenész haverjainkat lefogtuk, majd odacipeltük a nagyterem oldalsó zenészbejáratához, kilöktük őket a színpadra, ahol éppen egy másik zenekar játszott, és rájuk zártuk az ajtót.

Hangmás, Terrible Ted, mindenféle alkalmi formációk, Black Bartók… mindegyik zenekarral, melyhez valaha közöm volt, felléptünk a Dürerben. Ezért is volt nagy öröm számomra, hogy idén augusztusban még felléphettünk a kertben a Fekete Zaj fesztiválon, illetve forgathattunk a nagyteremben egy utolsó karanténkoncertet a Black Bartókkal, ezekkel szerintem méltón búcsúztattuk el a Dürert. A Keleti Blokk pedig megint egy másik sztori: a Hangmással kezdtünk el ott próbálni valamikor az előző évtized elején, aztán ugyanabban a teremben született a Black Bartók. Rengeteg lemezt vettünk ott fel, sőt videoklipet is. Elmondhatatlanul fog hiányozni a hangulata.

Balla Gergő (Platon Karataev): Ez hajt engem felfelé

A legelső zenekari próbánk a Dürerben volt, a kezdeti időkben gyakran jártunk oda. Játszottunk itt a Carnival Youth előzenekaraként, valamint most nyáron, talán az utolsók között, egy közönség nélküli koncertet is felvettünk. A Keleti Blokkban voltak mindig a trombitás próbáink, így ahhoz a helyhez is kötődünk. Aki ma aktívan zenél, koncertezik itthon, biztos megfordult már ezeken a helyeken, ami egyfajta gyűjtőpontja is volt ennek a számomra nagyon inspiráló közegnek, a rengeteg aktív zenekarral és az érzéssel, hogy itt mindig történik valami. Legyen az egy jó koncert vagy egy próba, új dalok megírása, esetleg felvétele – sokszor ez hajt engem felfelé.

Két koncertet emelnék innen ki, a 2019 őszi Felső Tízezer-koncertet, ahol hihetetlen energiák voltak, illetve nagy élmény volt számomra most nyáron a Törzs szintén közönség nélküli koncertfelvételét megnézni, egyszerre volt nagyon szép és szürreális az üres nézőtérrel ez az atmoszférikus zene.

Schoblocher Barbara (Blahalouisiana): Remélem, azoknak is adatik egy ilyen menedék, akik most kezdenek el zenélni

Az első pár évében a Keleti Blokkal szemben lévő Dürer próbaterembe jártunk, aztán amikor lett saját, normális felszerelésünk, elköltöztünk a legendás R33-ba, amit szintén lebontottak, onnan pedig vissza a Keleti Blokk egyik pincéjébe. Ez azt jelenti, hogy alsó hangon kétlemeznyi dalt írtunk ezen a helyen, és rengeteg emlék köt minket ide. A Dürer Kert pedig elsők között adott otthont a koncertjeinknek. Majdnem minden évben itt tartottuk az évzáró vagy őszi turnézáró koncertünket, és mindet imádtuk, de a legemlékezetesebb egyértelműen a legelső, ami 2012-ben volt. Nagyon fontos, hogy legyenek olyan helyek, ahonnan elindulhat egy zenekar, olyan helyek, ahol kialakulhat egy kulturális közösség. A Dürer Kert és a Keleti Blokk Budapest egyik legfontosabb ilyen egysége volt. Remélem, azoknak is adatik egy ilyen menedék, akik most kezdenek el zenélni.

Nóvé Soma (Middlemist Red): Szűkült a magyar zenei közeg mozgástere

A Keleti Blokk mindig is közel állt a szívemhez. Amikor megalapítottuk a Middlemist Redet, ott volt az első próbatermünk. Ott alakult ki bennünk, hogy ezt a zenekart igazán komolyan akarjuk venni. Az első demókat a Blokkban vettük fel, az az épület indított minket utunkra. A Dürer Kert sok szempontból nagyon fontos nekem. A fesztiválunkat, melyet Vanishing Pointra kereszteltünk, itt rendeztük meg több éven át. Az itt átélt koncertélmények a legerősebb zenei emlékeim. Azt éreztem, ez a két épület rengeteg hiánypótló lehetőséggel rendelkezett, így nagyon sajnálom, hogy a lebontásának következményeként szűkült a magyar zenei közeg mozgástere.

Makó Dávid (The Devil’s Trade): Aki a periférián él és alkot, ebben az országban még megtűrve sincs

Be kell lássam, nem vagyok megfelelő alany ehhez a cikkhez: nem tudok nosztalgiázni, a sebeimet nyaldosni. Ebben a helyzetben, aki teheti, előre néz, és arra koncentrál, amivel a jelent a lehető legnagyobb sikerrel éli túl. Ami a Dürer Kerttel és a Keleti Blokkal történt, nem egyedülálló eset az olyan országokban, mint a miénk. A Kultiplex óta folyamatosan tanuljuk a leckét: aki a periférián él és alkot, ebben az országban még megtűrve sincs; egyszerűen nem létezik. Adaptálódunk, megtanulunk túlélni, hogy alkotni tudjunk. Itt már az is ellenállás, ha maradsz. Az underground az ellenállás maga, így ellehetetleníteni nem lehet, csak megnehezíteni a helyzetét. És az minél nehezebb, az underground annál erősebb.

Jakab Zoltán (Doomstar Bookings, Ghostchant, Phoenix Music): Ha egyre kevesebben tartjuk a görbe tükröt, egyre kevesebb Dürer Kert marad

Amennyire fájt a Kultiplex elvesztése, tekintve, hogy a rombolást végig is néztem premier plánban, olyan gyorsan jött a gyógyír szűk fél évre rá, 2008 nyarán, miszerint pár volt kollégám elkezdett egy új helyen dolgozni. Az első alkalommal a svéd Raised Fist zenekar tagjaival mentünk le pár italra az azfesztes fellépésük előestéjén, amelyből nagyjából annyi maradt meg, hogy az ittasan kézen járó Alexander Hagmann svéd-szerb illetőségű hardcore énekes eldőlt és beborult egy asztalra, a teljes menüt (egynéhány korsó sört) ráöntve a gyanútlanul az asztal mellett szórakozókra. Társaságom bombasztikus belépője után egyre többet fordultam meg itt, majd el is helyezkedtem rövid ideig programszervezőként a Dürer Kertben, hogy több, mint egy évtizeden át fontos része legyen az életemnek.

Indulat, szentimentalizmus, közöny, nevetés, könnyek. Minden érzés megfordult bennem az elmúlt hónapok során, és nincs hálátlanabb feladat, mint kiemelni egy-egy meghatározó élményt, amikor egyrészt gyakran hetente volt ilyenből sok, másrészt mert egy ilyen megemlékezést is annak szentel az egyszeri magyar zenész/zeneipari dolgozó, hogy feltegye a kérdést: az elmúlt tizenkét évben miért jutottunk el oda, hogy a Kultiplexért utcán tiltakoztunk, most pedig felemészt minket a reménytelenség és az alagút végén a teljes sötétség, amiért mi magunk is felelősek vagyunk talán?

Talán épp ezért is ijesztő és nehéz megírni ezt a nekrológot most, mivel tizenkét év alatt nem tanultunk semmit. Szekértáborokra szakadtunk, és valahol jól is van ez így, mert ha definiálnom kellene, hogy mit jelent a Dürer Kert, felette a Keleti Blokk, alatta a Pince és a Pincéből lett Kripta, akkor egy szó ugrik be: underground. Persze, tudom jól, a Dürer Kert azért a hazai kulturális élet teljes spektrumát látta vendégül, nem csak mi, az obskúrus zenék rajongói jártunk oda olyan koncertekre, amikben rajtunk kívül még 23-an merültek el. De remélem, érti mindenki: a Dürer Kert egy műhely volt, és éppen ezért megkerülhetetlen és pótolhatatlan is.

No de tizenkét év és a szekértáborok: egyszerűbb ömlengeni pátoszos posztjainkban arról, hogy mennyire nagyon sajnáljuk, ahelyett, hogy alapos önvizsgálatot tartanánk, mikor az árulók a mi sorainkból kerülnek ki. Akik hallgatnak némán, akik a vállukat vonogatják, akiknek mindegy, csak ne kelljen soha a büdös életben megszólalni. Ha valamit tanultam az elmúlt 26 évben, amióta a hangos zenéknek otthont adó helyeket járom, majd végignézem az összes virágzását és csúf bukását: jól van ez így, hogy engem nem sorolnak azok közé, akik a büdös életbe nem akarnak megszólalni. Jól van ez így, hogy emiatt én összeférhetetlen vagyok, esetleg persona non grata.

Ha azt a bizonyos görbe tükröt egyre kevesebben tartjuk, akkor egyre kevesebb Dürer Kert marad. Akkor nem látjuk a melegtől és a kimerültségtől hányni a telt házas Municipal Waste-koncerten Dave Witte metáldobost. Nem látjuk Tompa Lindberg death metal félistent a világ leghangosabb koncertjét adni a Disfear élén az akkor frissen megnyitott kisteremben. Nem látjuk Brian D. aktivista/zenekari frontember rasztáit csapkodni egy elviselhetetlenül meleg Catharsis-koncerten. Nem tudunk egy függőfotelben egy délutánt elkölteni, hogy Jonathan Hultén tündérember már a soundcheck során elvarázsoljon. Nem tudunk a kertben visszafojtott lélegzettel (b)ámulni egy Devil’s Trade-lemezbemutatón, ahol az a rohadék Makó újra meg újra megríkat. Nem tudsz a Pándival ölelkezve zokogni egy Newborn reunion után, a színpad közepén, 150 emberrel a nyakadban. De nem tudod cukkolni az egyik legjobb gyerekkori barátod, amikor a Chelsea elhozza a BL-serleget a Bayern Münchentől, nem tudsz lemenni egy italra és végignézni a kerthelyiségben beszélgető, társasozó, pingpongozó tömegeket, nem tudsz hajnalig üldögélni az italoddal újra meg újra ugyanazokat a zseniális sztorikat végighallgatva.

Nem köszön előre a pultos, aki tudja, mit iszol mindig. Az üzletvezetőt nem baszogatod minden hülye kéréssel, mert elfogyott a backstage sör. A hangosító letekeri a potit és nincs már hangos koncert. És már azon sem röhögsz hangosan, amikor Alexander Hagmann svéd-szerb illetőségű, ittasan kézenjáró hardcore énekes beborít egy asztalt.

Mert azokat az asztalokat leginkább másokra kellene már ráborítani.

A borítókép forrása a Dürer Kert Facebook-oldala.