A Presser-sztori

Gimnazistaként, az LGT-rajongásom csúcsán olvastam az És ilyen a boksz? – Az LGT-sztori című könyvet, ami gyorstalpalónak és kordokumentumnak nem rossz, sokat idézgettem belőle ismerőseim nagy örömére, de azért hiányérzetet hagyott maga után. A Presser könyvéből kiderül, miért is lett kicsit összecsapva, és miért erősen csonkítva jelent meg. Bár az új könyv nem az LGT történetét kísérli meg újra elmondani, sok mozaikdarab a helyére került.

A kiadó a zenész 70. születésnapjára akarta megjelentetni a könyvet, ám Presser két további éven át dolgozott rajta. Saját elmondása szerint eléggé lassan haladt az írással, és abban sem volt biztos, hogy valaha befejezi, de az idei évben annyira felgyorsult a munka, hogy a tervek szerint jövőre egy folytatás is megjelenik, aminek jelentős része már készen is van.

Az biztos, hogy az alapanyag tálcán kínálja magát: Presser életművét túlzás nélkül megközelíteni se nagyon tudta senki a magyar könnyűzenében.

Tagja volt az Omegának, alapítója a Locomotiv GT-nek, A padlás és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról szerzője, saját zenekarai mellett kulcsszerepet játszott Zorán, Katona Klári, Komár László, Révész Sándor karrierjében (Kernnel közös lemezéről itt írtunk), instrumentális szólólemezének egyik dalát a BBC szignálként használta, 1978 óta a Vígszínház zenei vezetője, és ez a bekezdésnyi felsorolás még így is erősen hiányos.

Ettől persze ez a könyv még lehetne unalmas és érdektelen, joggal lehet bennünk némi félsz, ha egy zenész írói szerepbe lép. A súlya alapján emberölésre is alkalmas, rendkívül impozáns kiállítású kötet

külsőre sem igazán hasonlít egy hagyományos önéletrajzra, és nem is igazán kísérel meg az lenni:

a szöveg időben ide-oda ugrál akár egy történeten belül is, a főszöveget pedig dőlt betűs közbevetések, képek, szószedetek, kották, kommentekkel ellátott e-mailek szakítják meg. Amikor először végiglapoztam a könyvet, egy kicsit meg is ijedtem ettől, de az első fejezet végére kezdtem úgy érezni, hogy ez éppen így van jól.

Presser a könyvben elsősorban sztorizik,

közben pedig mintha csak egy asztal mellett vacsorázva mesélne, eszébe jutnak más történetek, gondolatok, történelmi adalékok, és tulajdonképpen így áll össze ez a könyv. Nem anekdotagyűjtemény, nem önéletrajz, nem az LGT-sztori, nem visszaemlékezés a Kádár-rendszerre, hanem egy kicsit minden egyszerre. Időnként Presser szövegei szórakoztatóból ismeretterjesztő jellegűvé válnak, és egészen alaposan tárgyal szakmai témákat is, mint a jogdíjak igazságossága, vagy hogy hogyan zajlott a stúdiómunka a nyolcvanas években.

Az LGT és a zenekari társak persze kiemelt szerepet játszanak a könyvben: Somló Tamással, Laux Józseffel és Barta Tamással való kapcsolata, illetve a fordulópontnak felfogható Bummm! lemez története elég sokszor visszatér. A zenekarok ügyeit mesterien intéző Laux távozása egyébként is egy fontos változást eredményezett: Pressernek át kellett vennie az LGT zenekarvezetői szerepét, és innentől kezdve rengeteg időigényes, adminisztratív teendővel kellett foglalkoznia. Mindezt úgy, hogy Laux vehemenciája, érdekérvényesítő képessége meglehetősen távol áll az alkatától. Szomorú aktualitás, hogy a könyv megjelenésének hetében hunyt el Presser két egykori omegás zenésztársa, Benkő László és Mihály Tamás is.

Vannak olyan történetek, amelyeket már innen-onnan lehetett ismerni, például azt, amikor egy szovjet turnén Solti János és Somló Tamás a másik két tag színpadi produkciója közben két feles helyett két üveg konyakot fogyasztottak el, aminek köszönhetően

Solti a színpadra visszatérve a dobokat nem találta el a verőkkel, Somló pedig a szaxofonon próbált meg basszusgitározni, sikertelenül.

Vagy ilyen az 1970-es – Keleti Eurovíziós Dalfesztiválnak becézett – Yamaha fesztivál is, ahol a Gyöngyhajú lány című dallal különdíjat nyertek, bár a roppant kalandos kiutazás történetét még úgy is különös izgalommal olvastam, hogy közben persze tudtam, végül odaértek és a siker sem maradt el. De talán ennél is érdekesebb az a passzus, ahol Presser leírja, hogy mi a véleménye a dalról és a Scorpions valóban nem túl sikerült feldolgozásáról, vagy hogy Kanye West bemintázása után mennyire megnőtt a kereslet az eredeti felvétel iránt, de ez mégsem feltétlenül jelent óriási pénzt a szerzőknek.

Presser őszinteségéhez nem fér kétség: nincsenek kihagyva azok a történetek sem, amikből kiderül, hogy ő maga azért időnként kissé nehéz eset tud lenni – például amikor a Vígszínház büfésével összevesznek azon, hogy illik-e a színházban zörgős papírú cukorkát árulni vagy sem.

Emellett sok szívmelengető történet is szerepel a könyvben,

és nagyon jók azok a részek, amikor Presserből előtör a rajongó: ennek a legékesebb példája az a rész, ahol arról mesél, hogyan jött össze az, hogy Garth Hudson játsszon a Csak dalokon, aztán pedig két további lemezén is.

A Presser könyve kellemes meglepetés és szuper olvasmány lehet mindenkinek az ünnepi időszakban, akit érdekel, hogy milyen lehetett és miben változott egy könnyűzenész élete az elmúlt évtizedekben. Presser annyi mindent csinált, hogy nem csoda, hogy

maradt bőven muníció a második kötetre is,

és gyakran emiatt a szintén elég sokoldalú Thomas Dolby önéletrajza jutott róla eszembe (The Speed Of Sound. Breaking the Barriers Between Music and Technology: A Memoir, 2016), még akkor is, ha teljesen más problémái voltak egy brit zenésznek pár évtizeddel ezelőtt, mint egy magyarnak. Arra pedig igazán szép válasza van Pressernek a könyvében, hogy miért nem izgatja egyáltalán, milyen karrierje lett volna akkor, ha nem Magyarországon, hanem néhány ezer kilométerrel nyugatabbra születik.

Presser Gábor: Presser könyve, Helikon, Budapest, 2020.

A cikk borítófotóját Vető Gábor készítette.