2020-ban jelent meg a Presser könyve, amelyben Presser Gábor a maga megkapó stílusában sztorizott a könnyűzenében eltöltött több mint ötven évéről. Tavaly év végén megjelent a második rész is, amelyben Presser ugyanott folytatja a szórványos emlékezést, ahol az első kötet végén abbahagyta.
Presser első könyvét úgy jellemeztem, hogy „külsőre sem igazán hasonlít egy hagyományos önéletrajzra, és nem is igazán kísérel meg az lenni: a szöveg időben ide-oda ugrál akár egy történeten belül is, a főszöveget pedig dőlt betűs közbevetések, képek, szószedetek, kották, kommentekkel ellátott e-mailek szakítják meg”. A folytatásba lapozva ugyanez fogad minket, de nem is véletlenül szerepel az a könyv védőborítóján, hogy Presser Gábor „elsőkönyves, kétkötetes szerző”.
A kérdés így igazán csak az marad, hogy maradt-e még muníció az új kötetre is, illetve sikerült-e fenntartani azt
a szertelensége ellenére is roppant szórakoztató történetmesélést és szubjektív emlékezést,
ami az első könyvet jellemezte. Az előző könyvről írott cikkben megkíséreltem egy rövid bekezdésben összefoglalni Presser igen színes életművét, és már akkor is lehetett sejteni, hogy annyi fontos szereplőről és lemezről nem tett említést, hogy sztoriból maradt még elegendő.
Az egyik, amit személyesen kicsit hiányoltam az előző könyvből, az az LGT tour de force lemezének tekinthető Loksi története, amely az új kötetnek rögtön az elején előkerül. Nem is minden feszültségtől mentesen: Presser elég részletesen elmeséli azt a találkozót, amelyen Erdős Pétertől, a lemezgyár atyaúristenétől engedélyt kérnek arra, hogy duplalemez lehessen a Loksi (a duplalemez nemcsak nálunk, hanem külföldi zenekarok esetében is érzékeny pont volt, pár hónappal korábban például az éppen abszolút sztárstátuszban levő Clashnek is úgy kellett kiharcolnia, hogy a London Calling a most ismert formájában jelenhessen meg).
Az persze az olvasó számára nem meglepetés, hogy végül a Loksi is duplalemez lett, de azért fontos ez a történet, mert ennek apropóján két nagyon jellemző gondolat is előkerül Pressertől.
„Ő is kamuzott, én is kamuztam” (59.)
– jellemzi az egymás körbeudvarlására épülő beszélgetést Erdős Péterrel, és ehhez hasonló történetekből meglehetősen sok előkerül Presser könyvében, amely egy kis ízelítőt ad abból, hogy milyen kommunikációs reflexekre volt szükség egy zenekar vezetéséhez ezekben az időkben.
A Loksi-történet egy másik mellékhajtásaként pedig Presser a jogdíjas ügyeskedésekről értekezve azt írja, hogy „egy ország korrigálta éjjel-nappal elcseszett szabályok mentén a rendszer hibáit” (54.). A merev keretek és az azok között való lavírozás újra és újra felbukkan a könyvben, úgyhogy a visszaemlékezés egy pillanatra sem válik kétes értékű nosztalgiává, és sok olyan elsőre megmosolyogtató, de ugyanakkor kísérteties történetet olvasunk, amelybe ma már nehéz nem beleborzongani. Nyilván nem különösebben meglepő, hogy
Presser szerint nem változott a helyzet a rendszerváltás után sem:
„Ha valaki azt hiszi, hogy a rendszerváltással véget ért a művészekkel túlerőből való szórakázás, netán abbamaradt a hatalomtól betépett illetékesek, multiküldöncök üzengetése, hogy a komcsizmus lejárta után kevésbé lesz szorító a zenész és más művészek kiszolgáltatottsága, zsarolhatósága, hát az egyszerre téved gazdasági, politikai és erkölcsi szempontból.” (147.)
Presser könyve sok jelenetet megmutat a művészlét és a zenekar-menedzselés viszontagságaiból, de azért a szöveg gerincét az alkotásról és a koncertezésről szóló részek teszik ki. Kifejezetten kedves például a Zoránnak és Dusánnak szentelt fejezet (amelyben még a Sztevanovity-szülők is felbukkannak), de szóba kerülnek a Komár Lászlóval és Oláh Ibolyával készített lemezek is.
Igazi kuriózum még az 1974-es ozarki fesztivál leírása,
ahol az LGT olyan zenekarok társaságában lépett fel, mint az Eagles, a Bachman-Turner Overdrive, az REO Speedwagon vagy a pályája elején levő Aerosmith. Ilyen méretű és volumenű fesztivál akkoriban arrafelé sem volt igazán jellemző, úgyhogy elég izgalmas backstage-történeteket olvasni a fesztiválozás hőskorából, amely persze nem volt mentes a kényelmetlenségektől sem. Cserébe kevesen mondhatják el magukról, hogy helikopter hozta-vitte őket a szálloda és a koncert között – a semmi közepén tartott ozarki fesztiválon jobb híján így történt.
Az emlékező részek mellett jól működnek azok a félig fiktív részek is, amelyekben talán egy kicsit saját szórakoztatására is próbál zenekari hangulatokat teremteni az olvasó szeme elé. Ennek az egyik legjobb példája az „élő, helyszíni közvetítés bármelyik zenekar próbájáról” című rész, ahol hosszú oldalakon keresztül olvashatjuk egy meg nem nevezett zenekar fiktív próbatermi diskurzusát, ahol a megvitatott témák között ott szerepel a próbateremben cigizés, a félrefogott hangok és a hétvégi program is.
Presser Gábor két könyve összeillesztve majdnem 1000 oldal,
és ilyen roppant terjedelemben is végig szórakoztat minket. Ebben nagy szerepe van a humorának és az öniróniájának, és annak is, hogy tud úgy mesélni, hogy olvasás közben úgy érezzük magunkat, mintha egy dohányfüstös öltözőben ülnénk, vagy mintha egy turnébusz hátsó sorában zötykölődnénk. Ami talán fontosabb is egy zenész-önéletrajzban, mint az, hogy egy lexikon szócikkének pontosságára törekedjen.
Presser Gábor: Presser könyve 2., Helikon, Budapest, 2021.
A borítófotót Vető Gábor készítette.
