Idén novemberben volt húsz éve, hogy megjelent a The Clientele első albuma, pontosabban az akkor még szinte teljesen ismeretlen angol zenekar korai kislemezeiből összeállított válogatás. Francia szürrealisták, angol költők, LSD-tripek az erdőben és szalagos magnók – egy különlegesen következetes életmű törékeny szépségű kezdeteinek története.
Négy ember zenél a kertben. A háttérben Tudor-stílusú vidéki ház, mellette sövény. A hampshire-i nyár utolsó sugarai a fák lombjain átszűrődve kaleidoszkópként csillannak meg a kamera lencséjén. Esteledik; a zenészek nagyon fiatalok, éppen csak huszonévesek. Két gitár, basszus, dob. Ketten állnak, ketten ülnek. Egyikük az augusztusi égboltról és a szürke utcák felett ragyogó csillagokról énekel, kicsit kamaszosan, de lágyan, szinte suttogva. A zene lustán ringatózik 1996 VHS-színű angol nyarának túlszaturált fényében, beolvad a tájba, eggyé válik a délutánnal. Gyerekek képzelhetnek így egy zenekart. Olyan az egész, mint egy álom, de nem az – a zenekar a Clientele, a szám az An Hour Before The Light, a videó pedig fent van a neten. Ha valaki nem szeretne olvasni, de mindent tudni akar a zenekarról, tessék, ez a pár perces felvétel többet mond minden szónál. Aki mégis folytatná, előbb nézze meg a videót, aztán olvasson tovább.
Alasdair MacLean egy Fleet nevű kisváros kertes házai közt nőtt fel, karnyújtásnyira az angol vidék dűlőútjaitól és erdei ösvényeitől, de Londontól is csak hatvan kilométerre. Egy gyerekkorában hallott Beatles-lemez hatására gitározni kezdett, mert úgy akart játszani, mint George Harrison; mivel nem volt oda a tizenkét ütemes bluesért és a hatásvadász rockszólókért, barátjával, Innes Phillipsszel együtt a klasszikus gitárt választotta, és ezzel meg is ágyazott a Clientele pályáját később végigkísérő másságnak. MacLean és Phillips a többi kertvárosi kamaszhoz hasonlóan általában a Fleet melletti erdőkben lógtak;
ittak, LSD-ztek, zenét hallgattak és művészetről beszélgettek.
Igaz, általában másféle művészetről, mint a többiek; lenyűgözte őket az akkoriban fénykorát élő új-zélandi kiwipop (The Chills, The Clean, The Bats), a hipnotikusan hullámzó lo-fi-himnuszokat író amerikai Galaxie 500 és főleg az öntörvényű brit indie-legenda, a Felt zenéje.
A Felt nevét látta meg MacLean egy unalmas történelemórán az egyik iskolatársa tolltartójára írva; ő volt James Hornsey, aki jellegzetes basszustémáival később nagyban hozzájárult a Clientele védjegyszerű hangzásához. Mivel Phillips egy közeli faluban lakott – az ő házuk kertjében játszik a zenekar azon a bizonyos videón –, MacLean és Hornsey különböző dobosok társaságában általában nyolc kilométert sétált mindenféle földutakon oda, majd a hálószobában zajló próbák után, holdfényes estéken ugyanannyit visszafelé. Persze ezek igen korai szárnypróbálgatások.
A zenekar egy ideig Butterfly Collectors néven működött, a tagok megszavazták, hogy
a francia szürrealista írók és költők hatása menő, a szólózás és az üvöltözés viszont kerülendő,
rengeteg számot írtak, amiket új-zélandi hőseikhez hasonlóan nyolcsávos Tascam-magnóra rögzítettek, ezek később – sokkal később – It’s Art, Dad címmel megjelentek, és egyébként csodálatosak, de még nem tartunk ott. Egyelőre egyetlen kiadót sem érdekeltek ezek a kortalan, érezhetően különleges, de semmiképpen sem divatos dalok.
Phillips a kilencvenes évek közepén kilépett és saját zenekart alapított, a többiek előbb feloszlottak, majd ’97-ben Londonba költöztek, ahol végre sikerült kisebb kiadóknál megjelentetniük néhány kislemezt és egy EP-t. Ezekről nem mondhatjuk, hogy túl nagy szelet kavartak volna a szigetországban, viszont érdekes módon Amerikában néhány lelkes anglomán zenerajongó már ekkor felfigyelt rájuk – még nagyon sokáig sikeresebbek voltak a tengerentúlon, mint otthon. Ahhoz mindenesetre elég erős volt a termés, hogy a Pointy Records húsz évvel ezelőtt, 2000 novemberében az addig megjelent kislemezekből és néhány kiadatlan számból válogatást készítsen. Ez volt a Suburban Light.
Hivatalosan tehát a Clientele első rendes nagylemeze a 2003-ban megjelent The Violet Hour, ez pedig „csak” egy válogatás. Ez nem igaz. A Suburban Light dalainak nagy részét ugyanazon a nyáron rögzítették, és eredetileg egy készülő album demóinak szánták őket, de MacLean nem volt biztos benne, hogy a szűkös lehetőségek miatt meglehetősen kezdetleges felvételek minősége megüti a kiadók által elvárt szintet. Csak később döntöttek úgy, hogy megpróbálják egyenként elsütni a számokat, ami be is jött – így lett tehát egy nagylemezből több kislemez, majd 2000-ben ismét nagylemez. Ettől függetlenül a Suburban Light ízig-vérig albumként működik, van íve és belső világa, illetve az első szám első másodpercétől ott van benne minden, amit a Clientele zenéjéről tudni kell.
Mindennek, ami később történt, ez a lemez az eredője.
Visszatekintve egészen hihetetlen, hogy abban az évben, amikor tombolt a nu metal, a Radiohead a kortárs elektronika felé fordult a Kid A-vel, a feltámadó U2 és az épp csak induló Coldplay érzelmes stadionslágerekkel tarolta le a popzenét, a The White Stripes már próbálgatta a garázsrock-revival szárnyait, a bátyánk szobájából pedig Outkast és Eminem szólt, megjelent egy ennyire radikálisan nem menő, a korszellemmel mit sem törődő, az aktuális indie-kedvencek formabontó kísérleteit nyomokban sem tartalmazó lemez, ami mégsem süllyedt el az ismeretlenségben.
Ha nagyon szeretnénk a huszadik századi poptörténetben kotorászni, sorolhatunk persze zenei hatásokat, mondhatjuk, hogy a Love, a Galaxie 500, a Beatles vagy a Chills nélkül nem lett volna Clientele, és ez egészen biztosan így is van, de ha végighallgatjuk az albumot, mégsem tudunk konkrétumokat mondani, az előképek jól látható nyomait felfedezni. Talán azért, mert az egyetemen angol irodalmat tanuló
Alasdair MacLean egyáltalán nem viccelt, amikor fő hatásaiként képzőművészeket és szürrealista szerzőket jelölt meg
(a belső borítón Joë Bousquet francia költő 1928-as verse szerepel), és ha előképeket keresünk, jobb, ha itt nézünk körül; sokszor van az embernek olyan érzése, hogy ezek a számok funkciójukat tekintve inkább festményekhez hasonlítanak, mintsem popzenéhez, nem leírják a látható világot, hanem részei annak.
MacLean jellegzetes, ujjal pengetett gitártémáinak mélyet sóhajtó rezignáltságát Hornsey dallamközpontú, ide-oda andalgó basszusjátéka ellenpontozza, a lemezen szereplő három dobos közül pedig elsőre felismerni az alaptag Mark Keent, aki olyan finoman és visszafogottan dobol, mintha nem is dobverők, hanem a lágy őszi szél simogatná a cineket.
A szalagos magnó sajátossága a sávok számával egyenes arányban hangosodó susogás,
ami MacLean gitárerősítőből rögzített, visszhangos énekével együtt akaratlanul is olyan tiszta, szívet melengető lo-fi-esztétikát teremt, amit szándékosan reprodukálni lehetetlen. A szövegek nem sokat idéznek és intertextualizálnak, MacLean nem kérkedik az egyébként nyilvánvaló irodalmi műveltségével; érezzük, hogy olyan ember írta őket, aki sokat olvas, de nem azt írja, amit olvasott. Mallarmé, Éluard és D. H. Lawrence előbb jut eszünkbe, mint – mondjuk – Bob Dylan.
A sötét októberi esték esőként hulló csillagai (Rain), a sóhajtó autópálya (Reflections After Jane), az őszi utcákon focimeccsről hazafelé kavargó tömeg tükörképe az üzletek kirakatában (Saturday), a tölgyfák lombján viaszként átcsorgó napfény (An Hour Before The Light), a londoni utcák és a gyerekkori erdők, három színes léggömb 1978 nyarán (Bicycles), a tavaszi zápor egy elővárosi vonat ablakából (Five Day Morning), kavargó képek, színek és hangulatok, nem a zene fölött, hanem a zenével együtt süllyedve az alkonyi látóhatár dombjai mögé.
A Clientele világa úgy romantikus, hogy teljességgel hiányoznak belőle a kamaszkor romantikájának túláradó szélsőségei,
mégis tele van élettel és vágyakozással; ahogy egykor ösztönös, nyugtalan éveink kis- és nagyvárosi utcáit járva, a lemezt hallgatva is folyton úgy érezzük, hogy a következő sarkon túl, a villanyoszlopok elektromosságában, a fák lombjai között suhogó szélben, a legfáradtabb nap leghétköznapibb estéjén is ott vár a varázslat lehetősége.
A Suburban Light persze nem végérvényes és megismételhetetlen magnum opus, hanem egy szép és következetes pályaív kezdőpontja volt. A Clientele megjelenésről megjelenésre csiszolta egyre élesebbre az itt megálmodott világot. A három évvel később megjelent The Violet Hour tisztább megszólalása és ambiciózus hangszerelési megoldásai egyértelműen vezettek a zenekar leghíresebb és legszebb lemeze, a pályacsúcsnak számító Strange Geometry felé, hogy aztán egy napfényesebb Nashville-i kitérő (God Save The Clientele, 2007), egy merengős őszi lemez (Bonfires On The Heath, 2009) és egy karrierösszegző búcsú-EP (Minotaur, 2010) után MacLean határozatlan időre felfüggessze a Clientele működését.
Amikor a Merge 2014-ben megjelentette a Suburban Light újrakiadását bakeliten, a borítón éppen múlt időben hivatkoztak a zenekarra, ami mindennek ellenére szép csendben egyfajta kultikus kedvenccé vált – végre nemcsak Amerikában, hanem Angliában is –, és végül talán ennek is köszönhető, hogy 2017-ben a Music For The Age Of Miracles című remek nagylemezzel visszatért. Kevés zenekar büszkélkedhet ilyen egyenletesen magas színvonalú diszkográfiával, minden album megérne egy külön cikket, de tény: az alapot, amire ez a különleges univerzum felépülhetett, a Suburban Light rakta le húsz évvel ezelőtt.
The Clientele: Suburban Light, 2000, Pointy Records.
A borítókép forrása a Clientele Bandcamp-oldala.
Megjegyzés: szomorú tény, hogy Alasdair MacLean idén tavasszal szólóban fellépett volna Budapesten is, de közbejött a világjárvány.