Víz
Ha nem marad semmi, ha nincs mondanivaló,
akkor is cipelem hátamon. Bennem lakik a szűkölő
pára, bennem fürdik a megkezdett értelem. A bomlás
síkjai, a kert barázdái, a szőlőhegy. Egy valóság
kiizzadásával próbálom felépíteni, ami mindig
elporlad. Nem kell hit, nem kell túlerő, országok
vannak, ez épp elég. Mégsem képes összeállni
a föld, hiába nedvesítem.
A bizakodás szétmetszi tükreimet, érzem,
ahogy kirobbannak, ahogy kettéhasítják
szemgolyóm. Felszabdalni talán mégis okosabb,
mint az egymást taszító anyagokat egybe-
gyúrni. Az ikra, amit ma lerakok, bekebelezi
a tegnapit, saját vérével tapasztja össze fészkét.
Elfogyok, ha minden lekerül rólam, rendetlenség
lesz, ha nem veszik fel. Amit elejtek, üszkössé
válik, amit magasba emelek, égeti a nap.
Jobb volna szétpukkadni, úgy ráragadnék a száraz
földre, hátha meg bírnám tartani.
Szaru
A levágott végtagok
visszajárnak kísérteni.
A fagyból kitépik cafatjaikat és
a csonkok hatalmas tömbbé
válnak, így sarjad belőlük erő. Amikor
először lépnek az útra, még nem
is sejthetik, de egy idő után rájönnek,
most valami jóvátehetetlen
történik. Üldözik a testet, ami levedlette
őket, üldözik az orvost, aki
beleavatkozott a hús természetes
rothadásába. Kipróbálják az ígéretes
módszereket, erőszakkal ragaszkodnak
gazdájukhoz. Futnak saját darabjaik után,
de összeforrni többé képtelenek.
Borítókép: Pixabay
