Abszolút szabadon – Frank Zappa 80

Ma lenne 80 éves Frank Zappa, a 20. század zenei különceinek egyik legkülöncebbike, dal- és zeneszerző (a kettő nem ugyanaz!), gitárvirtuóz, tekervényes humorú parodista, stúdiómágus és innovátor, producer-zenekarvezető, szólásszabadság mellett kampányoló aktivista, szórakoztatóipari paradigmát váltó kiadóvezető, négy fura nevű gyerek apja, szubverzíven cinikus lángész, Csehszlovákia különleges kulturális nagykövete, a kortárs zene máig inspiráló, műfajok közti határokat keresztül-kasul borogató, örökké kísérletező zsenije. 

Zappa ugyanúgy szülötte az európai avantgárd klasszikus zenének (Varése, Sztravinszkij) és Fekete Amerika jazz- és rhythm and blues-hagyományainak, mint a hatvanas évek pszichedelikus flower power robbanásának. Temérdek zenész fordult meg a „kezei alatt”, a The Mothers of Invention zenekarában vagy csak egyetlen turnéra verbuvált zenekari tagként. 1993-as haláláig több mint hatvan albumot adott ki, ezek száma a posztumusz kiadásokkal már száz fölött jár, és még mindig nem lehet megunni, annyira sokszínű. Mivel egy ilyen óriási, mozaikszerű életművet és -utat szinte lehetetlenség egy ilyen rövid írásban részletesen bemutatni, inkább Zappa személyiségének és művészetének egy-egy érdekesebb aspektusára koncentrálok, mindegyiket egy albummal kiemelve – nem feltétlenül kronologikus sorrendben.

Zappa, a szatirikus: We’re Only in It for the Money (1968)

Már a Mothers legelső, 1966-os albuma (Freak Out!) is egy merész, konceptalbumszerű és hosszúságú, politikai töltettől izzó egyórás zenei kaland volt, de a flower power-generációt legkompaktabban és legmaróbb gúnnyal szívató album a We’re Only in It for the Money, ami már borítójával sem árul zsákbamacskát: a Beatles Sgt. Pepperjének pofátlan parafrázisa, rajta a jólfésült brit fiúcskák helyett a női ruhákban tetszelgő Mothersszel, legelöl a szoknyás-copfos Zappával.

A lemez rövid popzenei fricskákból áll,

amelyeket a stúdiókísérletezésre egyre jobban rákapó Zappa mai napig hideglelős hangkollázsai kötnek össze. A dalszövegek pedig jobbra is, balra is osztanak pofont, de leginkább a hippiket szívatják: az Absolutely Free, a Flower Punk és a többiek mind-mind a divatmajmoló, békejelszavakat bégető virágos generáció kritikái ideológiai és öltözködési szempontból; persze van itt fülbemászó, kedélyes nóta taknyot befőttesüvegbe gyűjtögető kisgyerekről is.

Noha az eredeti, jó kedélyű csínytevőkből álló Mothers zenekarként nemsokára megszűnik, ez a parodisztikus hozzáállás élete végéig elkíséri Zappát: még a legkomorabb albumaiban is felfedezni valamennyit a huncut, a zenét, hangszerelést és szöveget egyaránt működtető humorból. A könnyed hangulat és a zenei komplexitás egyik szép példája az Apostrophe (’), amelynek gitár- és fúvóstémáira bármelyik jazz-zenész csettintene, de a szöveg nagy része egy Nanuk nevű eszkimóról szól, akit édesanyja a sárga hó megevésének elkerülésére int, hiszen az csakis azt jelentheti, hogy ott huskyk jártak.

Valószínűleg a nagyközönség is ezekről a vicces dalokról ismeri meg Zappát a leghamarabb: egyik legnagyobb „slágerében”, az 1981-es Valley Girlben saját lánya, Moon Unit Zappa segítségével űz gúnyt az elkényeztetett Los Angeles-i fruskákból – pont, mint tizenöt évvel azelőtt a hippikből…

Zappa, a botrányhős: Fillmore East – June 1971 (1971)

A bőrébe nem férő Zappának még azelőtt sikerült botrányba keverednie, mielőtt az első albumait kiadhatta volna a Mothersszel. Fiatal zenészként filmekhez szerzett kísérőzenét és különböző stúdiókban segédkezett, ebből a pénzből végül 1964-ben meg tudott vásárolni egy kis stúdiót a kaliforniai Cucamongában. Átnevezte Studio Z-nek, és mindenféle szinkronizálási munkát elvállalt, hogy fenn tudja tartani magát és kisvállalkozását.

Egy helyi újságban elhelyezett bővérű reklám miatt felkereste Zappát egy álruhás rendőr,

és száz dollárt ajánlott, hogy készítsen neki egy erotikus jellegű hangkollázst egy legénybúcsúhoz. Zappa egy hölgyismerősével neki is állt szuggesztív hangokat rögzíteni, amire természetesen lecsapott a lesben álló erkölcsrendészet, és lefoglalták a stúdiót, annak teljes hanganyagával együtt. Zappa börtönbe is került pár napra „pornográfia elkövetésének” vádjával. Az utókor ennek az esetnek köszönheti Zappa életművének egyik legfontosabb vonását, a szólásszabadság melletti folyamatos és vehemens kiállást, valamint minden autoritással szembeni tiszteletlenséget.

Börtönbe soha többé nem került, de beilleszkedni sem tudott az álszent amerikaiak közé. Kisebb-nagyobb botrányok folyamatosan szegélyezték életpályáját, hiszen – főleg a korai Mothers-inkarnációval –

előszeretettel heccelte a közönséget, kipuhatolva, hogy meddig lehet elmenni a polgárpukkasztásban.

Az eredeti The Mothers of Inventiont Zappa végül 1969-ben eresztette szélnek, majd 1970-ben egy új Motherst verbuvált (az Inventiont elhagyva a névből), ezúttal eleve hosszú, eseménydús turnék szervezése céljából. Az épp akkor szétment The Turtles nevű zenekarból (a Happy Together biztosan mindenkinek ismerős) nem is egy, hanem mindjárt két énekest hívott át, így jött létre egy zeneileg kevésbé érdekes, de annál viccesebb „mozgó rockszínház”. Egyedi hangulatú zenéskabaré-korszak volt ez, ahol a két ex-Turtles-énekes eszement poénokkal szórakoztatta a nagyérdeműt zene helyett/közben – nagyszerű lenyomata ennek a frenetikus Fillmore East – June 1971 című koncertalbum, ami néha olyan, mint egy bohóctemetés korabeli hangszerekkel.

A koncertalbum még épp megjelent, de a turnét már nem sikerült befejezni, ugyanis 1971 decemberében egy svájci kaszinóban adott koncertjüket hatalmas tűz szakította félbe – erről a látványról szól a Deep Purple Smoke on the Water című örökbecsűje, akik épp a Genfi-tó másik partján írták az új albumukat. (A tüzet a hallgatóság egyik elmebeteg tagjának köszönhetjük.) Zappa nem adta fel, az ötvenezer dolláros veszteség ellenére új cuccot bérelt az odaégett hangszerek helyett, és egy hét kényszerszünet után felléptek Londonban, a legendás Rainbow Theatre-ben. Ha az iménti gyújtogatás nem lett volna elég, ezúttal

egy idióta résztvevő azért rúgta be Zappát a zenekari árokba, mert féltékeny lett:

állítólag Zappa flörtölt a csajával a színpadról. Frank épphogy túlélte az esést, de szinte mindenét – többek közt a gégéjét is – összezúzta (ennek köszönhetően lett mélyebb a hangja a későbbi albumokon), ráadásul az új Mothers is szétszéledt…

A nyolcvanas évek sem múlhattak el botrány nélkül. Amikor 1985-ben Al Gore későbbi amerikai alelnök – akkor még csak szenátor – felesége, Tipper Gore megalapította a Parents Music Resource Centert (PMRC), amely titulusában mindössze aggódó szülők szövetsége volt, de valóban egy föderális cenzorszervezet, amelynek a hírhedt Parental Guidance: Explicit Lyrics címkét köszönhetjük. A zeneipar nagy része felső utasításra kushadt. Zappa volt a kevesek egyike, aki kinyitotta a száját,

még kongresszus elé is vonult, hogy megvédje a rockzene szólásszabadságát.

Később mindegyik albuma borítóján erőteljesen buzdította a vásárlóit, hogy menjenek szavazni.

Zappa, a független kiadó: Sheik Yerbouti (1979)

Kevesen tudják róla, de Zappa a zeneiparnak nemcsak a kreatív, hanem az üzleti részében is tudott újat mutatni. Az első Mothers-albumok az MGM-hez tartozó Verve-nél jelentek meg, azonban a hatvanas évek végén Herb Cohen producerrel két új kiadót alapítottak, a Bizarre Recordsot (itt futottak 1968-tól a Mothers- és a Zappa-albumok), valamint a Straight Recordsot (itt pedig Alice Cooper, de Captain Beefheart is). Hamar megelégelték az MGM kontárkodását és cenzúrázásait, így Zappa terjesztőt váltott: átment a Warner cégcsoporthoz, csakhogy ezáltal cseberből vederbe csöppent. Előbb Herb Cohennel rúgták össze a port, majd a Warnerrel mérgesedett el annyira a viszony, hogy mindkettőnek pereskedés lett a vége.

Az eredmény: vadiúj kiadó, Zappa Records, alternatív – például postai rendeléses – terjesztési formák, valamint végre-valahára az ezzel járó kreatív kontroll is.

Mire a perek befejeződtek, Zappa szinte teljesen legatyásodott:

jogdíjak híján csak turnézással tudott pénzt keresni, ezért agyondolgozta magát, és agyondolgoztatta a folyamatosan változó tagságú zenekarait is. A híres-hírhedt perfekcionizmusáról szóló legendák is ekkortájt kezdtek leginkább terjedni, de a számításai végül bejöttek: anyagilag legsikeresebb albuma, a Sheik Yerbouti (szójáték, ha kiolvassuk, az jön ki, hogy Shake Your Booty, azaz Rázd a segged) már függetlenül jelent meg. Később nagyon sok zenész követte a példáját: nemsokára például Tom Petty is fellázadt a kiadója ellen és magánútra lépett 1981-ben.

Maga az album végre teljes pompájában prezentálja a vitriolos zappai humort: a magát nőcsábásznak beállító, valójában meleg srácról szóló Jewish Princesst például kitiltották az amerikai rádiókból (nem mintha addig játszották volna), „párját”, a Bobby Brownt pedig már nem is kellett kitiltani (ám Skandináviában hatalmas siker lett).

De Zappa saját magát is előszeretettel szívatta:

a Dancin’ Foolban arról „panaszkodik”, hogy (a baleset okán) eltérő méretű lábai miatt nem tud jól táncolni, ennek ellenére képtelen leállni. Az album egyébként élő felvételek egymás után illesztése, és ezáltal szépen illusztrálja Zappa stúdiózsenijét is: egyszerre hozza a koncertek lehengerlő erejét és prezentál kifinomult, hibákat pimaszul javítgató-szinkronizáló aprólékos utómunkát.

Zappa, a kortárs klasszikus: London Symphony Orchestra (1983)

A kottát írni/olvasni autodidakta módon tanult Zappa egyik legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy bizonyos darabjait senki sem tudja előadni úgy, ahogyan ő papírra vetette (ennek egyik hírhedt példája a dobszettekre és ütős hangszerekre írt Black Page, amely a címét a lapon található hangpöttyök sűrűségéről kapta, és csak Terry Bozzio dobos tudta többé-kevésbé megfelelően eljátszani). Még nagyobb volt ez a fájdalom, amikor ezt a „komolytalan” bérzenészi hozzáállást a méregdrágán kibérelt Londoni Szimfonikusoknál kellett tapasztalnia.

Zappa nem először dolgozott zenekarral – már 1967-ben, a Lumpy Gravy című „oratóriumon” is játszott szedett-vedett kamarazenekar, sőt, a 200 Motels című koncertfilm zenéjét is Zubin Mehta szimfonikusai támogatták –, de 1983-ig kellett várni, hogy kellő pénzt (és talán bátorságot) gyűjtsön egy ilyen presztízsű európai nagyzenekar felbéreléséhez. 24 sávos digitális felvételre rögzítették Zappa komolyzenei műveit – ez az egyik első eset, amikor ilyen technikát használtak ekkora méretű zenekarnál –, és okosan tették: a szerző-producer nem volt elégedett a végeredménnyel, utána temérdek időt töltött a stúdióban, hogy kijavítgassa a nagyon kevés próba (ennyire volt pénz!) után egyből rögzítésre kerülő hangszeres játékot.

A végeredmény Zappa fanyalgása ellenére ma is elképesztő, és itt érthető meg igazán Zappa eredettörténete. Azé a kissrácé, aki az ötvenes évek popzenéi helyett inkább az obskúrus Edgard Varèse nevű zeneszerző szikár, sokféle ütősre és korai elektronikus hangszerekre írt kísérleti avantgárd zenéjére volt kíváncsi.

A zenekarvezetőé, aki poénból Sztravinszkij-balettet szúrt a koncertjei kellős közepébe,

és a zeneszerzőé, aki sohasem rock-pop-jazz címkékben gondolkodott, hanem kamarazenét írt – csak „kicsit” másképp.

És egy személyes történet: 2007 októberében a Budapesti Őszi Fesztiválon fellépett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara is Fischer Ádám vezényletével, és Zappa nagyzenekari műveiből adtak elő néhányat. Ugyanolyan kevés időt kaptak próbálni, mint anno a londoniak – Zappa özvegye ugyanis csak némi huzavona után, késve küldte el nekik a kottákat. A végeredmény nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is kedves volt: a teljes zenekar a végén – a kottának megfelelően – cigarettára gyújtott. Ha előbb átvitt értelemben füstölt a színpad, a végére konkrétan is.

Zappa, a Grammy-díjas virtuóz: Jazz From Hell (1986) és Guitar (1988)

Zappát kilencszer jelölték Grammyre, de csak halála után, 1997-ben nyert (akkor életműdíjat). Az egyetlen díjat, amit még életében is élvezhetett, a Jazz From Hell című albumért kapta, ami a megújulásra mindig képes zeneszerző és instrumentalista alkalmazkodóképességének szép bizonyítéka („The present-day composer refuses to die” – parafrazálta Varèse-t több albumborítón is).

(Szinte) az egész album egy ördögi masinával, a synclavierrel készült,

ami több mint egy szintetizátor, de kevesebb, mint egy mai értelemben vett számítógép – valahol a kettő között van. A MIDI egyfajta ősének is tekinthető, korai szintikből kifejlesztett „zeneszerző gép”. Zappa mindig érdeklődéssel figyelte a technika fejlődését (például a CD-formátumot is korán felkarolta), és örömmel üdvözölte a synclaviert, mint egy olyan szerkezetet, amivel akár az „élő ember által eljátszhatatlannak” titulált szerzeményeit is végre megvalósíthatja. Az album képes kilépni a korabeli elektronikus művek mesterségességéből, hidegségéből, és párját ritkítja: még 2020-as füllel is fura, pedig ma már minden lehetséges dolgot hallottunk. Irónia, hogy Zappa végül 1992-ben, halála előtt egy évvel megérte, hogy egy igazi zenekar játssza el élőben az eljátszhatatlan G-spot Tornadót – az ő vezényletével.

Virtuozitásának másik oldala a hatalmas gitár-improvizációs életmű. Zappa két gyűjteményt is összerakott, amin csupa gitárszóló van, ének- vagy más részek nélkül: a Shut Up ‘n Play Yer Guitar-sorozat 1981-ből és a Guitar című dupla album 1988-ból. Nehéz a kettő közül választani, hiszen mindegyikük nagyszerűen prezentálja Zappa egyedülálló hangszeres zsenialitását. Azért a Guitar nyer, mert ezen található Zappa egyik leggyönyörűbb szerzeménye/szólója, a Watermelon in Easter Hay – egy viccelődésmentes pillanat a hatalmas repertoárból.

Zappa nem szokványos gitárhős:

nála nem az egy másodperc alatt lefogott hangok, de még csak nem is a különleges effektek az érdekesek, hanem az, ahogyan a gitárjátéka képes modellálni az agya működését. Mintha egy folyamatosan el-elkalandozó tudatfolyam-gitározást hallgatnánk, vég nélküli flow-t, Joyce zenei megfelelőjét, ahol a megszületőfélben lévő zene rögtön a húrokra kerül. Más gitárosok improvizált szólói különböző – közönségesebb vagy egzotikusabb – skálák bravúrosan technikás mixeléséből állnak, Zappából viszont tényleg csak úgy „kifolyt” a zene. Nem volt szüksége tudatmódosítókra (a cigin kívül): a zene volt tudatállapotának legszebb módosítója és kifejezője egyben. Zenésztársainál sem tolerálta a drogokat, de érdekes a kontraszt, ami a szabadon szálló gitárrészek virtuóza és a minden hangot szigorúan-csökönyösen számon kérő, szinte zsarnoki zenekarvezető között feszül.

Zappa, az inspiráció: Hot Rats (1969)

Nehéz – szinte lehetetlen – kiválasztani a „legjobb”, a „definitív”, a „lakatlanszigetrevivős” Zappa-albumot. Életművének pont ez a sokszínűség az egyik lényege, amelynek révén a folyamatos változásban lévő zenei formákat mindig csak egy-egy pillanatra ragadja meg, aztán tovább is lép. Nincs olyan, hogy Frank Zappa xy szerzeményének „rendes” változata, még a legobskúrusabb darabnak is több verziója létezik. Folyamatosan dolgozott, régi felvételeket is állandóan leporolt és újragondolt, a technika fejlődésével együtt csiszolgatta őket. Arról nem is beszélve, hogy mindegyik zenekar-változattal kicsit másképp működött a kémia – ezért sem unalmas az a temérdek koncertfelvétel, amit vagy ő maga, vagy halála után a családja adott ki (és ki tudja, mennyi minden lapul még a széfben).

Inkább személyre szabással érdemes próbálkozni: a sznob nagybácsi kezdheti a The Perfect Stranger című albummal, amelyen Pierre Boulez vezényli Zappa nagyzenekari műveit; jazz-rajongó ismerősünknek több nagyszerű albumot is kölcsönadhatunk, például a Waka/Jawakát és a The Grand Wazoo-t (ezeket Zappa a londoni esést követő tolószékes periódusában írta); aki a klasszikus progresszív rockért rajong, az csapja a hóna alá a One Size Fits All-t nyugodtan; a színházba járó családtag talán érdeklődéssel fordul a Thing-Fish című perverz musical-paródia felé; a politikailag aktívabb haverjainknak pedig ajándékba lehet adni karácsonyra a Joe’s Garage tripla albumot, ami hangzásában-feelingjében Zappa „legamerikaibb” kiadványának tűnik, de valójában vérfagyasztó konceptalbum: disztópia egy olyan világról, ahol betiltják a zenét.

Ha pedig valaki pisztolyt tesz a homlokunkhoz, hogy hagyjuk már abba a felsorolást, akkor ragadjuk el a polcról az 1969-es alapművet, a Hot Ratset, ami jazz és progresszív rock tökéletes fúziója, megvan benne a zappai humor, de a hosszú hangszeres részek mellett Captain Beefheart karcos hangja is – és azt is bebizonyítja, hogy instrumentális jazznótát is lehet dúdolhatóra írni.

*

Zappával kapcsolatosan talán a legizgalmasabb dolog az, hogy – a gitárjátékát leszámítva – nem volt a szó szoros értelemben vett stílusa. Mégis minden egyes hangban, akkordban vagy ritmusváltásban felismerhetjük. A synclavier-témák mögül is egyből felbukkan, az ős-Mothers bohóckodásaiban is ott van, de még a nagyzenekari műveiben is azonnal tetten érhető. Soha nem ragadt le semminél, mindig az újat kereste.

Életműve több, mint albumok, koncertek és politikai manifesztók összessége.

Zappa folyamatosan gondolkozott. Nem csak arról, hogy mi a showbiznisz, hogy miért nincs értelme a műfajoknak (sőt, a „komolyzene” címkének), hogy mit jelent a demokrácia meg a szólásszabadság, hogy milyen overdubbing tenne jót egy koncertfelvételnek, no meg hogy miért is kellett 1974-ben két teljes dobfelszereléssel és két dobossal turnéra indulnia. Hanem arról, hogy mi a zene, hogyan születik meg a fejben, és hogyan lehetne a legjobban megvalósítani. Zseni volt, a huszadik század egyik legértékesebb embere. A többit nem lehet elmagyarázni. Meg kell hallgatni.

Ezt a cikket Marosi Bálint (1970–2017) emlékének ajánlom.

A borítófotó forrása a TMDB.