Kő kövön

Adott egy súlyos macskakő, egy ház, három család, néhány lelkiismeret-csendesítő hazugság, zenedoboz-muzsika, valamint a huszadik századi Drezda bombatámadásos, elegánsan életidegen miliője, melyben szereplőink „mintha baktériumok lennének egy Petri-csészében”.

Tematikájában és cselekményszervezésében leginkább talán Jorge Semprún megrázó-lenyűgöző emlékezetfolyamára, A nagy utazásra hajaz A kő című előadás, melynek magyarországi ősbemutatója a Vígstreamház élő közvetítésében 2020. december 5-én volt.

A Pesti Színház történetében először lehetett egy előadást élőben követni az interneten.

A fanyar humorú német szerző, Marius von Mayenburg 2008-as drámája Michal Dočekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatójának rendezésében látható, a Kovács Krisztina által írt szöveg pedig Gál Róbert, Perczel Enikő és Szabó G. László fordításából merít. A kő (legalább) öt idősíkon játszódik, időben előre-hátra ugrálva, a történet cselekményszálainak inkoherenciájához pedig az előadás első felében nagyban hozzájárulnak a szereplők (magán)történelmi csúsztatásai is.

Az előadás időkezelése a cselekményhez hasonlóan igencsak rapszodikus: néhol tízperceket, másutt nagyjából harminc szekundumot töltünk egy idősíkban.

A gyors váltás, az események látszólagos összevisszasága esetenként csak utólag válik érthetővé és indokolttá,

hiszen bizonyos emlékeket egy elejtett szó, egy halk zaj vagy egy jelentéktelennek tűnő, a kamerával esetleg nem is követett tárgy vagy mozdulat idéz fel a szereplőkben. Az „időt” egyszerre árulja el a közvetített kép sarkában lévő évszám, valamint a színen lévő, nyolcszögletűvé kiegészíthető paraván oldalainak felirata. Ez utóbbiak hátulról vannak megvilágítva, s néha kiégnek, ám az első fél óra után mindennemű jelzés nélkül is egyértelmű lesz, épp melyik évben járunk.

1993-ban lépünk be a Heising család életébe, s tragédiájukról mit sem sejtve kísérjük át őket a szőke, magabiztos Heidrun (Szilágyi Csenge) márványfalas drezdai szülőházának küszöbén.

A házat egykoron a nő szülei, Witha (Nagy-Kálózy Eszter) és Wolfgang (Telekes Péter) vették át egy emigrálni készülő zsidó házaspártól,

Swarzmannéktól, legalábbis mindenki így tudja, s ezt fogadja el igazságként. Witha a légiriadó szirénáit még mindig halló, szódásszifon-szemüveges asszonyként tér vissza az ötvenes években elhagyott, 1978-ban rövid időre meglátogatott, a kilencvenes évekre pedig teljesen felújított házba. Withát – lányával ellentétben – azonnal megrohanják az emlékek, melyeket a tizenéves unoka, Hannah (Antóci Dorottya) zsongása sem tud visszasüllyeszteni a boldog feledésbe. A család életét nyomorító betegségek allegorikus sorába igen szépen illeszkedik a fölöttük szinte glóbuszként lebegő, koronavírus molekulát mintázó csillár, mely egy ponton lekerül a plafonról, és oldalról szemléli tovább az eseményeket.

A hosszú „felvezető” után egy gyors vágással 1935-ben találjuk magunkat, melyet Witha a kiegészítőinek levételével, agg hátának kiegyenesítésével is érzékeltet. A ház még Swarzmannéké, s a feleség, a ragyogó Mieze – akinek kifosztottságában is méltóságteljes figuráját Hegyi Barbara kiválóan hozza – kínálja kávéval a kék ruhás Withát, latolgatva, hogy a szomszéd szobában Heising úr épp elfogadja vagy elveszi tőlük a házat. A csészék és Mieze elegáns, aranyfürtös alakja eltűnnek, újra 1993-ban vagyunk, az asztalra kuglóf, Witha nyakába meg partedli kerül.

Nagy-Kálózy Eszter Withája tehát előbb asztal alatt kucorgó, partedlis öregasszony, majd magabiztos, cinikus feleség,

aztán nyugatról hazatérő, kivagyi dáma, pár évvel korábban pedig még a reggelinél is csábító fiatalasszony. Tetszik neki a ház, különösen a kert és a virágzó, semmiről tudomást nem vevő rododendronok.

Míg férje az asztal alatt issza magát nyálasra és üvölti túl Drezda bombázását, a nő inkább választaná a „poloskalétet”, és bújna meg a túlélés reményében a pincében. Később ugyanez a nő válik halott férjét sirató anyává, aki lányával akarja elolvastatni az elvesztett hitves szerelmes leveleit. Mégis,

Witha mintha egész életében ugyanaz az önmagából kizökkenthetetlen, élni (és ha lehet, mindenkit túlélni) akaró karakter lenne,

akinél nem eredményez különösebb meghasonulást szenvedélyeinek és fájdalmának elfojtása. A streamszínházhoz hangilag nem „igazodó” figura szinte végig kiabál, néhol rikácsol, egyedül a lányával disszidálni készülő, 1953-as anya-énjének hangja lágyabb a megszokottnál, a szülő-gyermek viszony harmóniája pedig szép ellenpólusa a háborús „háttérzajnak”.

Habár a történet középpontjában Witha karaktere áll, a mellékszereplők azok, akik e fragmentált történelmi tablót színesre festik. Míg Heidrun hangja 1953-ban képtelenül fiatalos, sőt szinte gyermekien ártatlan, 1978-ban már tapasztalt, de összességében mégis burokban nevelkedett, fellengzős fiatalasszonyként beszél, 1993-ban pedig a gondoskodó, családjáért bármit megtenni kész nőként harsog.

Lánya, Hannah igazi krokodilkönnyeket sír, nem akarja, hogy a nagyapja legyen a példaképe, hisz férfi nem lehet nő példaképe,

de mégis róla ír fogalmazást, hisz csak megmentett egy zsidó családot a náciktól, igazi hős volt, még ismeretlenül is büszkének kell lenni rá. Hannah mindenkinél magányosabb, a sokat tűrt ország kulturális „lelence”, aki szeretne azonosulni a családi múlttal, de leginkább mégis a globalizálódó világ identitásválságának megtestesítőjeként lép színre a Heising család narratívájában.

A tizenéves lány ellenpólusa, Stefanie (Majsai-Nyilas Tünde) egy a harmincas évekbe tett rövid kitérő után tűnik fel először, s megjelenésével a múlt meleg lámpafénye az újból egységes Németország időszakában hidegre változik. Heidrun zseblámpája a bokrok közül előbújó, bakancsos pszeudopunk és enyhén neurotikus Stefanie-ra esik, aki 1978-ban maga is a ház lakója volt.

A szülinapra küldött nyugati csokikról álmodozó lány végül csupán tragikus mellékszálat kap,

gyermekkori öltözetével viszont a Vígszínház 2016-os, Kapás Dezső 1950-es évekről szóló novelláiból készült egyik kisfilmjének (Rákosi a legjobb apa) szereplőjére, az érdekes módon szintén Majsai-Nyilas Tünde által alakított úttörőre emlékeztet.

Az alapvetően nem unikális múltszépítési kísérletekre épülő történetet a szimbólumlétig misztifikált kellékek, a rendkívül funkcionális és stílusegységében időtlen díszlet (mely Martin Chocholoušek érdeme), valamint az épp „színen lévő” korszakban divatos német zene használata tölti meg élettel. Izgalmas és humoros például a halott férjét maga előtt látó Witha-nagymama „találkozása” az eredetileg szatirikusan hidegháború-ellenes, manapság már szigorúan csak vidéki esküvők DJ-inek ízlését tükröző 99 Luftballons című Nena-számmal. Withára az „évek alatt” egyre több réteg ruha kerül, mely arról árulkodik (a jelmeztervező, Kateřina Štefková munkáját dicsérve), hogy az asszony a történelem, s a hazugságok egyre több rétegét viseli.

A streamszínház rákfenéje és egyben áldása a rengeteg, ám olykor zavaróan kézremegős premier plán,

melyeken sajnos egyaránt látszik az épp világháborús nyomort átélő nők tökéletes manikűrje, illetve Wolfgang, az apa jegygyűrűje, korabeli órája, sőt Mieze nyolcszirmú virágot formázó brossa is, melyet később látványosan Dávid-csillagra cserél.

A szépen felépített családtörténetből az előadás végére kő kövön nem marad, az emlékek pedig valójában sosem emberekhez, hanem helyekhez, tárgyakhoz kötötték Heisingéket. Ezen ikonikus tárgyak vissza-visszatérnek, a „címszereplő” macskakő például hol az asztalon pihen, hol a szín elejére tolt, „hevenyészett” kertben tűnik el, szinte mágnesként vonzza a néző tekintetét, egyéb kiegészítőkkel, kellékekkel együtt gyakran elvonva a figyelmet az egyébként jobb sorsra érdemes színészi játékról.

Mayenburg drámája nem kínál tehát feloldást az elszenvedett traumákra,

ám sokkal emberközelibbé, megfoghatóbbá és paradox módon szerethetőbbé teszi azt a múltat, amely felé egyébként nem szívesen fordulunk nosztalgiával. A minden bizonnyal teljesen üres nézőteret sosem pásztázó kamera, a streamelőadás végi tapsnélküliség, illetve az elmaradt meghajlások azonban éppen úgy törik össze a néző szívét, ahogy a Swarzmannéknak szánt macskakő az ablaküveget…

Marius von Mayenburg A kő című drámájából Gál Róbert, Perczel Enikő és Szabó G. László fordítását felhasználva a magyar szöveget Kovács Krisztina írta. Rendezte: Michal Dočekal. Játsszák: Nagy-Kálózy Eszter, Szilágyi Csenge, Hegyi Barbara, Telekes Péter, Antóci Dorottya, Majsai-Nyilas Tünde. Pesti Színház, Vígstreamház, 2020. december 5.

A fotókat Dömölky Dániel készítette.