Szédülés
Meg kéne már nyugodnom végre.
A szüleim ritkán veszekszenek, de akkor nagyon. Inkább odavetnek egymásnak ezt-azt. Lelketlen, mondja apám. Hülye, így anyám. Felkavaró érzés hallgatni őket, nem tudok mást csinálni, mint fel-alá mászkálok a szobában.
Abbahagyom az egyetemet, mondom a húgomnak, aki tizennégy éves. Az első év első hónapjában vagyok.
Abbahagyom az egyetemet, mondom anyámnak három évvel később.
Folytasd, feleli a húgom.
Ne hagyd abba, mondja anyám.
Akkor csak erre gondolhatok, mint megoldásra. Sírni tudnék pedig, akár a veszekedésre, akár az egyetem nélküli életre gondolok.
Pár év és egyiknek sem lesz nyoma. A saját életemet fogom élni, ide egyre ritkábban jövök. A veszekedés beszűrődő hangjai elől örökre elmenekülök. A húgom leül, megírja a leckét. Este tévézünk, felejtünk.
Egyre ritkábban beszélünk egymással. Anyámmal egy ideje egyáltalán nem. Hét éve. Ennyi idő alatt végeztem el az egyetemet. Csak előretekintve tűnt hosszú időnek, amíg nem láttam a végét. Kétszer komolyan abba akartam hagyni. Egyszer nyolcórás munkát is szereztem, második alkalommal pszichiátriára kerültem, nyílt osztályra. Az orvos szerint alacsony a dopaminszintem, de az is lehet, hogy ezt később olvastam. Már nem emlékszem, mit írt a zárójelentésre. De, mégis: paranoid depresszió. Néha rám jön és üldözöm a leírásokat, a rosszullétig töltöm le a netes oldalakat. A semmi széléig futok, a szakadékig, és kiírom a Facebookomra a Nietzsche-idézetet.
Nagyon kegyetlen a felnőtt-lét. Visszanéz beléd. Te vagy a magasság és egyben a mélység, fent állsz a szirten és már rég lezuhantál. Többnyire magammal szoktam veszekedni, azért is, mert olyan kevés történetem van. Minek meséljem el mindig ugyanazt. Társaságban én vagyok az, aki elmosogat. Egy pohár kólával a kezemben órákig elüldögélek. Vagy elég gyorsan berúgok. A szédüléstől az utolsó pillanatig egy helyben maradok, majd kisietek és könnyítek magamon a vécén.
Tegnap volt anyám születésnapja. Nem tehetek róla, a gazdagon felhalmozott hidegtálakat elképzelve az a jelenet jutott eszembe Az ajtóból, amikor Emerenc ilyesmiket húz le a vécén. A filmváltozatban is benne van, ahogy belekotorja a lakomát. Újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Anyám nem hisz a feltámadásban, ezt biztosan az ünnepségen is hosszan ecseteli. Lelketlen, mondta régen apám, a hülye.
Ebéd után vannak, szomorú emésztés veszi kezdetét, a test lelassul. Nem hisz, mert a parcella ki lett fizetve tíz évre. Majd fizessétek tovább, mikor már nem leszek, és vállvonogatva eltünteti a terített asztalról a tor szemnek kibírhatatlan, földi maradványait. Emerencként jön-megy a konyha és a kert között. Megpróbálok mosolyogni, csak így tehet apám és a húgom is.
A következő hét év nagyon szűk lesz, anyám kórházba kerül. Nem hívom fel, nyugtalanságom nem engedi. Egy beteg rokon mindig Schrödinger macskája, addig jó, amíg semmi biztosat nem tudsz róla. Továbbra is gyakran megyek társaságba, elmosogatok, néha leiszom magam. Ahogy öregszem, nyugtalanságom más formákat ölt. Álmatlan vagyok, máskor átalszom a napot.
Saját magam emlékévé válok.
Anyám meggyógyul, a húgomtól tudom, de az is lehet, hogy képzelem egy különösen szeles, ideggyengék számára kedves napon, amikor egész délelőtt kórházi ágyamban fekszem – előző éjjel túl sokat ittam –, és az orvos vizitkor azt kérdezi, „mire emlékszem”.
Borítókép: Pixabay