Arsène Wenger a rá jellemző stílusban veszi végig élete és karrierje legfontosabb állomásait önéletrajzában, ami nem csupán futball- és sportkönyvként, de akár életvezetési útmutatóként is megállja a helyét. A francia szakember autobiográfiája azonban nem nyitja szélesre a magánéletére néző ablakokat, és a szöveg gazdaságossága épp annyira erénye, mint amennyire az egyik legfájóbb pontja is.
A cikk legelején szeretnék egy vallomással kezdeni: vállaltan Arsenal-szurkoló vagyok. Annak minden örömével és bánatával. Arsène Wenger Arsenalját nézve sajátítottam el mindent, amit a futballról tudok. Mindent, amit azóta is keresek a modern labdarúgásban, de csak nyomokban fedezem fel. Bizonyára sokan vannak ezzel így, akik a 90-es évek végén, az ezredforduló környékén kapcsolódtak be az Arsenal körüli eseményekbe. Mert Wenger sajátos szemléletmódja nemcsak a csapatot volt képes régen látott sikerek felé terelni, de a szurkolókra is átragadhatott nem kevés az új mentalitásból.
Érezhető volt, hogy valami egészen egyedit és megismételhetetlent tett Wenger a csapattal –
és sajnos az elkerülhetetlen bukásból is kivette a részét. De mit is adott pontosan Wenger az Arsenalnak és a labdarúgásnak? Az Életem piros-fehérben című életrajzi könyvében maga a legendás menedzser próbálja meg saját szavaival, a lehető legszerényebben, de az eredmények jelentőségének teljes tudatában elmesélni, hogyan és miként válhatott a futballvilág panteonjának halhatatlan alakjává.
Teljesen érthető, ha a futball világát kevésbé ismerőknek nem mond sok mindent Wenger neve, így nekik itt egy kis gyorstalpaló: első szezonjában bajnokságot nyert a Monaco csapatával, később a francia kupát is elhódították, valamint a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe is bekerültek. Az egészen fiatal japán J-League egyik legrosszabbul teljesítő csapatából, a Nagoyából rövid idő alatt bajnokaspiránst faragott, vezetésével pedig megnyerték a japán kupát és szuperkupát. Az érkezése előtt középcsapatként funkcionáló Arsenallal második szezonjában megnyerte a bajnokságot (majd ezután még kétszer), hétszer hódította el velük az FA-kupát és a szuperkupát, a Community Shieldet, valamint 20 éven keresztül mindig bejuttatta a csapatot a Bajnokok Ligája főtáblájára.
A mai napig legtöbbet emlegetett eredményét az azóta is megdöntésre váró 49 meccses veretlenségi sorozat jelenti,
ami magában foglalt egy veretlenül megnyert bajnoki címet is – erre sem előtte, sem azóta nem volt példa egy bajnokságban sem. De az Arsenal-szurkolói közösségének hazai képviselői, a knows.hu alapítói a kötet előszavában tökéletesen összefoglalják, miben rejlett a francia menedzser igazi varázsa: „Ezért is mondhatjuk, hogy Wengerért és az Arsenaljáért rajongani egyfajta életérzés volt, és hogy a visszavonulásával ténylegesen is lezárult egy korszak a futballban. (…) Arsène Wenger és a filozófiája megváltoztatta az angol futballt, életre hívott egy fantasztikusan játszó, veretlen csapatot, valamint örökké tartó pozitív hatást gyakorolt a labdarúgásra. Az ő életútja a modern játék egyik legutolsó, igaz története, amiért mindenképpen ott van a helye a sportág legnagyobb legendái között. Az életműve mögött pedig úgy lehet felsorakozni, hogy közben végig tiszta marad a lelkiismeretünk, ez pedig sokkal fontosabb bármilyen trófeánál.” (7–8.)
Az elért sikerekben pedig hatalmas szerepe volt annak, hogy nem pusztán a játékosokat tekintette kulcsszereplőknek, de a klubjai életébe minden elképzelhető szinten szervesen beavatkozott. Nemcsak csapatszinten gondolkodott, de közgazdasági tanulmányaiból fakadó rendszerszemléletében mindenkinek ugyanolyan fontos szerepe volt az általa irányított, vállalatként működő kluboknál – a pénztárostól a gyepmesterig, az orvosoktól a játékosokig. A napi rutin meghatározása mellett nagy energiákat fektetett a csapat közös időtöltéseibe, a sikerhez vezető megfelelő attitűd kialakításában, és már-már legendásnak számít, ahogy részletekbe menően átalakította játékosainak étkezési szokásait. Egyszerre volt kontroll freak és maximalista, akit megviseltek a vereségek, és akinek az elvei a hosszabb távú változásokat készítették elő a gyors sikerek hajszolása helyett. Nem egyszerűen edző vagy menedzser, de kiváló pedagógus, pszichológus, filozófus, gazdasági és spirituális vezető is volt csapatainál. Ezek az erényei pedig mind szépen meg is mutatkoznak az Életem piros-fehérben lapjain taglalt emlékeken keresztül.
A könyv első fele a műfajtól megszokott módon a korai évekkel foglalkozik,
és a családi hatásokon keresztül mutatja be, hogy miként is válhatott a családi kocsmában sertepertélő parasztfiúból a modern futball egyik kiemelkedő filozófusa és menedzsere. Kitér a szülői örökségre, az elzászi környezet személyiségformáló erejére és a futballal kapcsolatos korai élményeire. Ezek az apró, személyes részletek betekintést nyújtanak a fiatal Wenger formálódó elméjébe, hogy milyen folyamatokon keresztül tett szert munkamoráljára, állhatatosságára, kitartására és elvhűségére. A nem harsány kifelé éléséről híres, gyakran hűvös és távolságtartó szakember álarca mögött egy olyan szenvedélyes figura mutatkozik meg, aki messzemenően elkötelezett volt a futball iránt már korai éveiben is.
Ez a szenvedély, valamint a sportág, a sporttársak iránti alázat pedig bőven tetten érhető a szövegben is.
Noha nem enged bővebb bepillantást a kulisszák mögé vagy éppen a magánéletébe, de elegendő információt közöl a legfontosabb részletekről, nagyon is lelkes stílusban. Mintha csak egy csöndes, nyugodt éjjel leülne olvasójával a kandalló mellé egy pohár borral vagy brandyvel, és számot adna eddigi karrierjéről. Ehhez méltóan, az emlékek előtörésének köszönhetően, hol céltudatosabban, hol picit csapongóbban mesél.
A kötet első felében nagyobb szökkenésekkel halad életének és karrierjének csomópontjai közt, és enumerációszerűen számos nevet felsorol, akiknek sokat köszönhetett pályafutása során. Ezért időnként kicsit olyannak is tűnik ez a rész, mint egy hosszúra nyúlt köszönetnyilvánítás, ami rendhagyó módon előre került a könyv struktúrájában. Apropó struktúra.
A könyv tagolása következetes és letisztult,
viszonylag kevés fejezetből áll, és csak az arsenalos éveiről szóló fejezetből érezni az erősebb belső tagolás hiányát. Ez a fejezet teszi ki ugyanis a könyv második felét, ami egy nagyobb önálló egységet képez az amúgy nem túl hosszú könyvön belül. Viszont megszakítások, pihenők nélkül fárasztóvá válhat végignyargalni rajta. Már csak azért is, mert a bor vagy brandy feletti mesélés részletei itt egy picit összefolynak.
Magas fokú önismeretről tanúbizonyságot téve képes a helyén értékelni a legnagyobb sikereket is, mint ahogy a nagy kudarcokra, fájdalmasan elveszített mérkőzésekre is őszintén reflektál. Szóba kerülnek a nagy igazolások, mint George Weah vagy Thierry Henry, de a nagy csalódásokra diplomatikusan kevés sort pazarol. Mint ahogy az is kisebb hangsúllyal jelenik meg, hogy a modern labdarúgásban általa mozgásba hozott innováció és progresszió hogyan haladt el felette és gyűrte végül maga alá a mestert. Hiszen miért is koncentrálná energiáit a negatív dolgokra, amikor a pozitívumokból sokkal többet tanulhat az olvasó? Wenger nem rest életvezetési elveire is némi rálátást engedni, ami a könyvet egy egészen új színezettel is felruházza. Aki egy sportember élettapasztalataiból fakadó tippeket felsorakoztató, motiváló self help könyvet keres, az is nyugodtan kézbe veheti az önéletrajzot.
Wenger egész szövegében tetten érhető egyfajta feszültség a személyesség iránti igénye és hűvös zárkózottsága között.
Szeretne közel engedni az életéhez, de nem túlságosan. Szeretné elhúzni a kulisszákat takaró függönyt, de nem túlságosan. Barátságosan szól az olvasóhoz, de azért kellő távolságból. Ezzel együtt mégis egy olvasmányos szöveget alkotott, ami gazdaságosan, lényegre törően adja át a feltárni kívánt információkat, és a francia futball itthoni egyik legnevesebb képviselőjének, Szabó Christophe-nak köszönhető fordításban kifejezetten gyorsan falható olvasmányélményt biztosít. A kötetet egy színes fotógaléria teszi teljessé, ahol egyszerre bukkannak fel Wengerről szóló címlapok, gyerekkori fotók, a mérkőzéseken készített pillanat- és csapatképek, kupákkal pózolások, valamint az arsenalos búcsú pillanatait megörökítő állóképek.
A jelenleg a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség – a szerk.) szakértőjeként dolgozó Wenger pályafutása korántsem ért véget, csupán egy új szakaszba lépett. Így akár korainak is tekinthető egy ilyesfajta összegző írás. Mégis, az időnként hiányos, kevés anekdotát tartalmazó szövegben olyan lelkesen képes megnyilvánulni, hogy az nemcsak az Arsenal-rajongóknak, hanem a labdarúgás kedvelőinek és még a motiváló életutakról szóló könyvek szerelmeseinek is képes hosszan ható útravalót adni. A könyv legnagyobb hibájának így végső soron csak viszonylagos rövidsége tekinthető.
Arsène Wenger: Életem piros-fehérben, ford. Szabó Christophe, Partvonal, Budapest, 2020.
A borítófotót Crystian Cruz / Flickr készítette.
