Hajós András és Jeli András szerelemprojektje, a Dalfutár 2016-os indulása óta nagy utat tett meg a tévéprogramok gyér nézettségű idősávjától a százezres YouTube-megtekintésekig. Összefoglaljuk, mitől egyedülálló a magyar színtéren ez a formátum, és miért érdemes követni az idén már a negyedik és egyben legjobb évadát záró sorozatot.
A zenei alkotásról általában két végletes kép él a laikus hallgató fejében. Az egyik, hogy ez a világ legegyszerűbb munkafolyamata: a zenész a keze ügyébe kerülő hangszerén eljátszik néhány összepasszoló dallamot, ír hozzá szöveget, elénekli, felveszi, és ha jól sikerült, felteszi egy online felületre, és kész is az egész. A másik elképzelés összetettebb, de el is veszik a részletekben. A zenealkotás ipari működésében a producer, a hangmérnök, a zeneszerző, a szövegíró, még ki tudja, hány résztvevő feladatkörei sokszor megfoghatatlannak tűnnek kívülállóként. És a szakzsargonokról még szó sem esett, amelyek összefogják ezt a bonyolult(nak tűnő) munkakapcsolati hálót. A külső szemlélő számára a zene így látszólag egy zártkörű csoport kezéből kerül ki, amelyben a munkafázisok résztvevői valamilyen rejtélyes tudás birtokában dolgoznak a hangokkal, aminek eredményeként megszületik egy dal.
Hajós András remekül felismerte ezt a most kissé sarkítottan ábrázolt társadalmi jelenséget. A Dalfutár – a szórakoztatáson túl – vállaltan ismeretterjesztő szándékkal jött létre, amolyan kellemes kereskedelmi tévés felhanggal,
közelebb hozva az átlag nézőhöz a dalkészítés folyamatát,
úgy, hogy a témában jártasabbak számára is érdekes tartalmakkal szolgáljon. Az állandó műsorvezető személyén nem kellett sokat gondolkozni, Hajósra évtizedes televíziós pályafutása során talán még sosem osztottak ennyire illő szerepet. Ez többek közt annak köszönhető, hogy a kezdetektől ő maga vezényli a műsor gyártását, és aki kicsit is ismeri Hajós munkáit, annak azonnal feltűnhet, hogy ez bizony meglátszik a sorozaton. Az öniróniával megtűzdelt humor, a gyerekkori anekdoták és a túlmisztifikált, egyébként hétköznapi alkotómunka „leleplezése” mind olyan mozzanatok, amelyek természetesen fakadnak Hajós személyiségéből.
Nélküle nem működne a műsor, és nem csak azért, mert az epizódok az ő szájíze szerint alakulnak. A hangsúly inkább a lelkesedéssel párosuló profizmuson van.
Hajós a dalfutár szerepében az a komikus központi figura, aki biciklivel jár-kel a zenészek és producerek, költők és humoristák között,
koordinál és szóval tart, ugyanakkor jó házigazdaként a kellő pillanatban háttérbe húzódik, hagyva, hogy a saját medrükben folyjanak az események. Mindezt egyben tartani már önmagában embert próbáló feladat műsorvezetőként, azonban az igazán kemény diót mégiscsak az alapkoncepció adja: sokszor nagyon különböző habitusú művészeket kell rábírni a közös munkára. Lévén, hogy jellegét tekintve a Dalfutár magán viseli a kereskedelmi tévéműsorok történetmesélési sajátosságait, nem meglepő, hogy minden esetben sikerrel végződik a közös alkotómunka. Ettől függetlenül rejt néhány kellemetlen buktatót az elképzelés, amiket eddig épphogy sikerült elkerülnie a szériának.
Az első évad még 2016-ban került adásba a Super TV2 programjában, este tizenegy körül. Azt már akkor sejteni lehetett, hogy a Dalfutár ebben az idősávban nem fog nézettségi rekordokat dönteni, viszont kiderült, hogy a megcélzott közönségnek bejött a produkció.
A csatorna által futtatott tartalmak között felüdülés volt egy olyan néznivaló, ami nem a tévés hírességgépezetet működtette,
és ami komolyan vette a nézőit – vagy legalábbis feltételezte, hogy érdeklődőek, nyitottak és elég tájékozottak ahhoz, hogy a vendégek közül legalább egy ember nevére felfigyeljenek.
Utóbbiban segítségükre volt Hajós alapvetése, miszerint nemcsak a képernyők előtt ülőknek szeretné megmutatni, hogy – ahogyan ő fogalmazott az induláskor – „a [magyar] zenészek milyen jó fejek, és mikre képesek, ha valaki összehozza őket játszani”, de a különböző műfajokból érkező alkotókat is arra sarkallja, hogy személyesen megismerjék egymást. Ennek eredményeképp valamennyi epizódban széles merítésű gárdát sikerült összeboronálni, így az is találhatott ismerős arcokat a műsorban, aki a fősodorbeli popelőadókkal van tisztában, de az alternatív közegben jártas nézőknek is jutottak ínyencségek. Ezen a skálán a Super TV2 repertoárjához alkalmazkodva kezdetben még óvatosan mozgott a vendéglista, de így is feltűntek olyan nevek, mint Lee Olivér az Ékből, vagy az akkor még kevéssé ismert Lóci Játszik zenekar frontembere, Csorba Lóránt.
A bemutató után a sorozatról elismerő cikkek születtek, megszaporodtak a biztató hangok, amit utóbb egy Artisjus-díj is megkoronázott, a késő esti sugárzás nézettségét pedig kompenzálták a YouTube-on közzétett műsorrészletek és dalok kattintásszámai.
Minden arra mutatott, hogy Hajósék berobbannak az új formátummal,
és bár a későbbi részek tükrében az első évad még középlángon működő bemelegítésnek tűnik, a folytatás biztos volt. A TV2 számára viszont valószínűsíthetően másra kellett az a háromnegyed órányi műsoridő, amit a Dalfutár lefoglalt, a szériát így hat rész után leállították. Csakhogy az ötletgazdák nem adták fel, és amint a jogok visszakerültek hozzájuk, 2019-ben visszatértek, és azzal a lendülettel összeraktak két új évadot még abban az évben.
A Dalfutár így nyerte el mai alakját, a sok szempontból kedvezőbb online felületre költözve,
amelyen médiakonszernektől függetlenül működik, főleg szponzorációval tartva fenn magát. Ez a váltás két jól észrevehető különbséget hozott a korábbiakhoz képest. Az egyik, hogy az alkotócsapatok már két teljes epizódot kapnak. A bulváros roadshow-részek így a második évadtól negyvenöt percesre nyúlnak, ami először azért sem tűnik soknak, mert valóban több időt igényelnek a bemutatkozások, mint azt az első eresztésben a műsoridőhöz igazítva belőtték a készítők.
Ezek a részek hozzák a portrészerű, bulváros sztorizgatást, azt, ahogyan Hajós ismerteti a résztvevőkkel (és a nézőkkel századjára is) a menetrendet, és – hogy a dramaturgiai ív teljes legyen – a „bonyodalomhoz” is el kell érkeznie a történetszálaknak az epizód végére. A tévéképernyőn erre összesen húsz perc állt rendelkezésre, a legutóbbi évad tanúsága szerint azonban az időkorlátot erősen idézőjelessé tette a YouTube által kínált szabadság.
A közel egyórás felvezetések hol túl tömények, hol túl időhúzóak,
nem mellesleg a roadshow műfaja sem enged különösebben nagy mozgásteret a készítőknek. Néhány alkalom erejéig változatosnak tűnnek az apropókhoz köthető helyszínek, de történések szintjén mégis a beszélgetés a lényegi elem, amit ebben az időkeretben a negyedik évad féltávján elenged a figyelmünk.
Ez lehetne akár a sorozatot megpecsételő negatívum is, de a Dalfutárnál más a helyzet. Megalapozott funkciója van ezeknek az előkészítő jelenetsoroknak, legyenek bármilyen hosszúak, főleg, hogy ami a mindenkori „második részekben”, a stúdióban történik, az legtöbbször nagyon szórakoztató műfaji bravúr. Ehhez persze kellett a független működés másik hozadéka is: a televíziós béklyóktól való elrugaszkodás jegyében szélsőségesen sokféle ember fordul meg a Dalfutárban.
Hajós már a második évadban csavarral indít: a dalszövegíró feladatkörét Kőhalmi Zoltán humoristára bízza.
Az epizódban feltűnik még Lovasi András zeneszerzői szerepkörben, valamint Linczényi Márk producerként és Dallos Boglárka énekesként vesz részt a munkafolyamatban. És a későbbiekben ez csak fokozódik: a műsorban szerepel például Grecsó Krisztián, Henri Gonzo (Fran Palermo), Csepella Olivér (Csaknekedkislány) és a The Qualitons zenekar is, mellettük pedig olyan, teljesen más irányból érkező hírességek kapnak helyet, mint Bereczki Zoltán, Király Linda, Diaz és Puskás Peti.
A széles zenei spektrumot elnézve valamelyest értelmet nyernek a hosszú bemutatkozó részek, mivel minden szereplővel képbe kell hozni a képernyő előtt ülőket. A színterek közti átívelésnek pedig a közönség bevonzásán túlmenően is akad pozitív hozadéka. Kifejezetten érdekes látni a bulvársajtóból ismert alakok kibontakozását más környezetben. Érezhetően élvezik, hogy nem sztárként érkeznek a széria porondjára, hanem szakemberként, és hogy
végre nem a magánéletük, hanem a közös alkotás a lényeg.
Ez néhány esetben olyan benyomásformáló erővel bír, hogy egyfajta érzékenyítésnek is felfoghatjuk az epizódokat, amik ráirányítják a figyelmet arra, hogy a kulturális fősodorban bőséggel találhatunk értékeket. A másik oldalt tekintve ugyancsak izgalmas felismerést tehetünk,
a hasonló szerepléstől idegenkedő művészeket jó érzékkel szólaltatja meg Hajós.
Mindeddig nehezen volt elképzelhető, hogy ilyen minőségében mutatkozzon például a negyedik évadban szereplő Egyedi Péter vagy a már említett Csepella Olivér és Grecsó Krisztián. Amennyire lehetetlen helyzeteket sejtet ez a felállás, legalább annyira lett humoros vagy épp bensőséges a végeredmény.
Ettől függetlenül akadnak kellemetlen pillanatok, amiket betudhatunk afféle reality-vonásnak. Az ilyen fordulatokat a műsorvezető általában ügyesen fordítja a szórakoztatás javára, de néha megrezeg a léc. Példaként hozhatjuk Linczényi Márk találkozását Lovasi Andrással a második évadban. Márk a beszélgetést azzal kezdte, hogy Lovasival eddig egyszer keresztezték egymás útját, mégpedig akkor, amikor Márkot kitiltották a Fishing On Orfű fesztiválról. Lovasi szerencsére nevetett a megszólaláson, és végül inkább viccessé kerekedett a helyzet.
(A kitiltás egyébként nem személyes ellentétek miatt történt, 2012-ben a Kolin zenekar pécsi koncertjét követően a frontember lesújtó nyilatkozatot tett a „vidéki” koncertkultúráról, miután a show részeként elcsattant csók okán a közönség egy tagja megütötte őt a színpadon. Az eset néhány napig sajtóvisszhangot kapott, a nyilatkozatot felháborodás követte, a Fishing On Orfű pedig az elhatárolódás jegyében lemondta a zenekar koncertjét.) Viszont élesebben felszisszenhetünk a Henri Gonzo és Hajós közötti stúdiós beszélgetés közben, amikor a házigazda nehezen birkózott meg a zenész szűkszavúságával.
Az alapkoncepcióból eközben magától értetődően következik a kérdés:
mi történik akkor, ha egyáltalán nincs meg az összhang az alkotók között?
Mondhatjuk azt is, hogy ez adja a sorozat sava-borsát, és Hajós kísérletező-provokáló hozzáállása mindannyiszor rájátszik erre a vendéglista összeállításakor. De mégis mennyire lehet csapongani a végletek között úgy, hogy nézőként élvezhető maradjon az eredmény?
A második és harmadik évadban találkozhatunk olyan csapatokkal, amelyek nehezen csiszolódtak össze, a tanulság pedig az, hogy
jobb érzést hagynak maguk után azok az epizódok, amelyekben gördülékenyebb az együttműködés.
A műsorvezető ezt a nézetet valószínűsíthetően nem osztotta az évadok forgatásakor, ugyanis a gond nélkül működő alkotógárdáknál is szükségét érezte annak, hogy megjelenjen valamilyen konfliktus – akár mesterségesen előidézve, vagy vitára buzdítva a láthatóan egyetértő feleket. Ezek a húzások néhol viccesek, habár többször elütnek az alaphangulattól, mint azt érzékelhettük például a második évad záróepizódjában, amelyben a műsorvezető zokon vette, hogy Bereczki Zoltán csöndre intette a dalfelvétel közben. De a művi jelenetek is betudhatóak annak, hogy Hajós egyszemélyes showmanként keresi az izgalomforrásokat, mikor a munkafolyamat kevéssé eseménydús fázisához érkeznek a dalkészítők.
Szerencsére a túlzásba hajló kreáltságot a negyedik évadra levetkőzte a Dalfutár, felismerve, hogy
a művészek személyisége dráma nélkül is érdekessé teszi az alkotómunkát.
Az idei csapatok összeállítása az eddigi legjobb a sorozat történetében, és nem mellesleg a formátum láthatóan teljesen kiforrta magát. A stúdióban nincsenek ügyetlen üresjáratok, a karakterek rokonszenvesek, a házigazdával is működik a kémia. De ami a legfontosabb: a közös alkotás örömét és erejét nem árnyékolja be semmi. Ennél jobb együttállás nem is kell ehhez a sorozathoz: ennyire szórakoztató talán még sosem volt stúdiómunkálatokat nézni és hallgatni.
Dalfutár, 2016–2020. Producer: Hajós András és Jeli András. CYD Film produkció.
A borítókép forrása az Index.
A Dalfutár a Magyar Filmadatbázisban.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.