Az amerikai új hullám nagyhatású úttörője, a Talking Heads egykori vezére, David Byrne 2018 tavaszán jelentette meg American Utopia című lemezét. Ezt egy – többek között Bécset és Triesztet is érintő – turné követte, majd a projekt 2019 ősze és 2020 februárja között, heti hat előadással beköltözött a színházi világ szívcsakrájába, a Broadwayre. Az ottani események pedig filmre kerültek. Ezt láthatjuk most.
A muzsikusi karrierjét negyvenöt éve kezdő, egykori művészeti sulis Byrne különös személyiség: a vele együtt indultak vagy jó ideje abbahagyták/feladták a zenélést és eltűntek a süllyesztőben, vagy réges-rég „Nagy Öreggé” váltak, akik csak nagy ritkán engednek minket, közönséges halandókat (általában megkopott) kreatív géniuszuk közelébe. (És persze vannak, akik egész egyszerűen azért soroltak egyik vagy másik csoportba, mert időközben meghaltak. Pech. Néha a közönségnek is.)
Ehhez képest Byrne inkább csak afféle kultuszhős tudott lenni, igaz, annak elég derekas. Sosem volt igazi popsztár, részben csináld magad-attitűdje, részben állandóan új utakat kereső, csak előre nézni hajlandó személyisége okán.
Muzsikájában az új hullám, az elektronikus zenék, a country, a funk, az alt pop és ezernyi más alfaj elemei keverednek
egyszer latin, másszor afrikai ritmusokkal, természeti vagy éppen gépekből kicsalt zajokkal. Nem könnyen skatulyázható vagy éppen kanonizálható elegy, nem? (Punk mondjuk zeneileg sosem volt, a CBGB-s start ellenére sem, de tegye fel a kezét, aki a hozzáállásból többet őrzött meg máig. Kezeket, hahó!)
Ráadásul az új utak sosem korlátozódtak a zenére: rajzolt, faragott, programozott, TED-előadásokat tartott vagy éppen kiadót alapított, hogy mások lemezeit adja ki – mikor mihez volt kedve. De közben sosem vesztette el érdeklődését a zene iránt.
Legendás, ahogy bringájára pattanva a mai napig járja lakóhelye, New York klubjait, hogy új hangokat halljon.
Az év(tized)ek során pallérozódott mellette és imádta őt többek között a Morcheeba, az Arcade Fire, St. Vincent, de csinált disco-operát vagy mit Fatboy Slim társaságában is. (A „mai napig” természetesen azt jelenti, hogy…, de ezt inkább nem is ragoznám. Álmodjuk azt, hogy lehet koncertre járni. Itt is, ott is.)
A fentieken túl Byrne arról is nevezetes, hogy
produkcióiban a látványvilág majdhogynem egyenrangú partner a zenével.
Erről nem csupán az 1984-es, Oscar-nyertes koncertfilm, a Stop Making Sense tanúskodik, de aki valaha látta videoklipjeit vagy éppen élő fellépéseit (és erre szerencsére nekünk, magyaroknak is többször volt lehetőségünk az évek során), az tudja: nála a kosztümök, a fények, a koreográfia mindig a helyén van. Nincs ez másként most sem. A mezítláb, egyforma szürke öltönyökben fellépő, hangszerüket magukon hordozó zenészek (akik mind a tizenketten énekesek és táncosok is egyben) egy teljesen csupasz, zsinórok, állványok és erősítők nélküli, a világ többi részétől szalagfüggönyszerűen lelógó fémláncokkal elválasztott térben kerülnek elénk, szakítva konvenciókkal, újradefiniálva a koncertszínpad fogalmát. Meg annyi minden mást is.
Ahogy a konferanszok narratívájában az agyban lévő kontaktusok millióitól az emberek közötti kapcsolatok végtelen kombinációjáig, az előadásban úgy jutunk el a nyitóképben kezében egy aggyal, egyedül töprenkedő Byrne-től a záró, Road To Nowhere-ben a közönség soraiban masírozó, felszabadultan ünneplő zenekarig. A két végpont között jó pár szimbolikus momentumot fedezhetünk fel, a (némiképp egy egyszerűbb kor nosztalgiáját megidéző) monokróm világ a puritán, de fantáziadús világításnak köszönhetően emeli új szintre a vizualitást, a hivatkozások pedig a marionett-mozgásos önreflexiótól a dadaizmuson át Colin Kaepernickig terjednek.
De mindez csak az agy tükörreflexes bölcselkedése. Merthogy az előadás nem pusztán okos dramaturgiája, jó arányérzékű esztétikája, erőteljes, de nem tolakodva ránk kényszerített politikai üzenetei vagy magas színvonalú bűvésztrükkjei miatt működik.
A lényeg a színpadról sugárzó energia,
amely éppúgy magával ragadja a helyszíni szerencséseket, mint a képernyő elé (kényszer)ülőket.
A show elég gyorsan teljes fordulatszámra pörög (ennek megfelelően a közönség – a színházi etikettre fittyet hányva – már az első számok után táncra perdül), és a műsor harmadánál felcsendülő, majd’ negyvenéves Once In A Lifetime-tól kezdve gyakorlatilag minden dal egy kisebbfajta csúcs.
Az American Utopia lemez igazából csak a keretet biztosítja az előadáshoz
(az albumról mindössze öt szám hangzik el), ezen kívül jó néhány Talking Heads-felvétel, szólódalok és másokkal közös passzusok mellett Janelle Monaé Hell You Talmboutjának átirata teszi teljessé a bulit. Merthogy valahol erről, egy hatalmas buliról van szó, arról, hogy a körülöttünk lévő világ minden látszólagos kilátástalansága és fokozódó durvasága ellenére az élet igenis lehet szép, ha úgy akarjuk. És ez nem az öregkori szenilitás konklúziója, hanem a gyermeki kíváncsiságé, az állandóan újat felfedezni vágyó homo ludensé. Byrne-é.
Meg Spike Lee-é, a filmváltozatot rendező másik New York-ié. A mostani alkotótársához hasonlóan megannyi zsánerben otthonosan mozgó, de elsődlegesen harcos (fekete) jogvédőként (el)ismert Lee szerepét többen, többször megkérdőjelezték a projektben, mondván, az American Utopia színpadi verziója önmagában is elég erős ahhoz, hogy a képernyő elé szögezzen. S bár ez egyfelől igaz, Lee mégis hozzá tud tenni a performanszhoz – elsősorban azzal, hogy nem nagyon akar/nem akar nagyon hozzátenni semmit.
(Ez alól kivételt képez a már említett Hell You Talmbout, ahol – miközben az énekesek az elmúlt évek, évtizedek rendőri brutalitásnak áldozatul esett afroamerikaiak sajnos egyre frissülő névsorát kántálják – az ő indítványaként jelennek meg a képernyőn az elhunytak és hozzátartozóik nevei, képei.)
Lee egész egyszerűen megmutatja, ami a színpadon történik,
igaz, felhasználva, hogy kamerája olyan szögekből, magasságokból, közelségekből is képes közvetíteni a történéseket, amilyenekből még a legjobb székek gazdái sem láthatták a színház Mekkájában. Tehát pontosan azt és úgy csinálja, mint Byrne és csapata. Nagy találkozás.
A film fináléja még egy kis extra: miután látjuk, ahogy az előadók a színpadon egymásnak is meghajolnak, majd az öltözőben önfeledten ölelkeznek (úgy látszik, az üzenet nekik is átment), Byrne kilép a színház hátsó bejáratán, bringára pattan és elkerekezik. A következő pillanatban pedig már világos van, és az egész zenekar ott teker a Sherlock-sapkás főhős mögött. Igyekezni kell, kezdődik az újabb előadás.
Utóirat: Akit érdekel, az kaphat még egy megközelítést Byrne jövőképéhez: az American Utopia társszerzőként Maira Kalman illusztrátor által jegyzett könyvváltozata is a boltokba került az ősszel. Sajnos (még?) nem nálunk.
David Byrne’s American Utopia, 2020. Rendezte: Spike Lee. Szereplő: David Byrne és zenekara. Forgalmazza: HBO Max, Amazon Prime.
A David Byrne’s American Utopia a Magyar Filmadatbázisban.
