Veréb Árnika régiek című első verseskötete nemcsak eljátszik a gondolattal, hogy eltűnik az ember, hanem érzékletesen be is mutatja a civilizáció fokozatos bukását. A költő szövegeinek és Veréb Csilla grafikáinak hangulata egyszerre vonzó és félelmetes. A borítót minimalista stílus, egyszerű formák, monokróm színek jellemzik. Veréb Csilla tusrajzai nem hivalkodnak, vonalakból, fekete-fehér foltokból építkeznek.
A könyv fedőlapján négy aprócska négyzetbe zárt fekete-fehér grafika látható. A legfelsőben hegyek körvonalai rajzolódnak ki, alatta pedig az emberi szív tűnik fel, amelynek alakja a hozzákapcsolódó erekkel természeti formákat sejtet: termését egy fának, ágait egy lombkoronának, de eszünkbe juthatnak a vizek is, ahogy a folyók összeérnek egy tóban. Ez az ábrázolás érzékelteti az egész kötetre jellemző átjárhatóságot, egymáshoz kapcsoltságot emberi test és természet között.
A szövegeket különös kettősség jellemzi. Egyszerre mutatják be a természet szépségét, törékenységét és veszedelmes voltát. Ugyanakkor számtalan mikrotörténet bontakozik ki előttünk. A kötet két nagy ciklusát az oszlopversek választják el egymástól, így három, azonos című szöveg is helyet kapott a kiadványban. A kötetnyitó oszlopvers számos központi témát előrevetít.
Rámutat az emberi kártékonyságra, az állatok és növények módszeres kizsákmányolására, elpusztítására
(„nézd az emberi szenny mint / fel nem fedezett rovar / fölfut a falon mozgása / özön és majd lesodor”). A vershez készült illusztráció középpontjában egy erőteljes alak áll magas füvek között, mint aki éppen most készül belépni a burjánzó természeti közegbe, megidézve a megnyitás gesztusát, ahogy az olvasó belép a kötetvilágba.
Az esés, földre rogyás aktusa minden ciklusban előkerül („majd mint lőtt vad / dőlni el és akkor majd / rajtad is kirajzolódnak / éveidnek gyűrűi” [oszlopvers]).
A bukás, dőlés mozzanata az egyén eltűnésére, hanyatlására mutat rá
(„én meg elbotoltam / elvétettem a lépést / és úgy estem mint aki magasról / zuhan” [vadat lesni nem szabad]). A vadak című versben az esés egy metamorfózist indít el, ahol a beszélő magát állatokhoz hasonlítja („ég föld föld ég / a mellkasomra estem / olyan hanggal mint az őzek (…) hátrafeszítették a könyököm mintha szárnyak / hogy újra legyen tüdőm”).
Az ember és természet közötti átjárhatóság, a testhatárok elmosása a legkülönbözőbb formákban megy végbe a szövegekben.
Döbbenetes erővel bontakozik ki a metamorfózis az ezerarcú füvek országa című versben, ahol a természet fellázad és visszafoglalja az őt megillető területet („de egy nap a légmentesen záródó ajtók mellett / a falból virágszirmok folytak elő”). Fennhatóságát pedig a gyerekek teste felett is gyakorolni kezdi („tócsaszemükbe ebihalak költöztek / nem haltak meg csak megkövesedtek”). Ez egyben erős társadalomkritika is, amennyiben az ártatlan gyerekeket tönkreteszi felmenőik felelőtlensége.
Ember és fa elválaszthatatlanok, alakítják egymást. Ez a gondolat bomlik ki a Leszek fában hasadék című ciklusban, melynek mind a címe, mind a hozzá készült grafika megdöbbentő erővel mutatnak rá ember és fa egységére. A köralakba rendezett, kisméretű rajz a fa évgyűrűit ábrázolja, azonban, ahogy haladunk a törzs hossztengelye felé, egy magzat sziluettje sejlik fel középen. Az ember és fa közötti átjárhatóság a tölgy című versben is központi jelentőségű: „egy fa lakik bennem / magas és szelíd / egy nap / át fogja törni / a csontjaim”. A szöveghez egy vonalakból építkező rajz készült, mely antropomorf tölgyet ábrázol. A fa szinte szétfeszíti a papírt, megpróbál kitörni a síkból, mint a tölgy a mellkasból.
A két ciklust elválasztó, második oszlopversben pedig egy – feltehetően zuhanás következtében – megsérült test átalakulása kezdődik el. A láb erei faágakkal azonosítódnak („a kék és sötétvörös / erek egy fa ágai / valahol csomó van bennük”).
A tölgyfán kívül a cédrus is visszatérő motívum. Az esti csevej című versben jelenik meg először, és a beszélő állati tulajdonságokkal ruházza fel a fát („felettünk a cédrus mint hatalmas állat / forgolódik a tetőszerkezetben […] de csak a cédrus morog / mint aki neheztel”).
Mind a vers, mind a hozzákapcsolódó grafika nyomasztó hangulatot ébreszt.
A fatörzset ábrázoló illusztráció olyan érzést kelthet, hogy a cédrus él, figyel és kivár, hogy visszafoglalja az őt megillető helyet a világban. A cédrusfának ősi kultusza van, az emberi civilizáció létrejötte óta nagy tisztelet övezi. Tartósságának, megmunkálhatóságának köszönhetően az örökkévalóság szimbólumaként tekintettek rá, a bibliai időkben pedig csak az istenek és királyok birtokolhatták. A valamikor nagy becsben tartott fát most mégis hagyják az emberek elpusztulni, ezért is ég el a cédrus a házzal a lakó című versben, melyben utoljára olvashatunk róla.
Érdemes megemlíteni a kisebb méretű rajzokat is, melyek esetében kifejezetten szerencsés megoldás, hogy nem kerültek az illusztrációk külön oldalra, hanem a szöveggel egy lapon szerepelnek.
Ez az elrendezés harmonikus a szemnek, a rendkívül jól átgondolt tervezés eredménye.
A régiek cím nem fedi fel könnyen a jelentését, a kötet végére is meghagyja a szabad asszociáció lehetőségét. A címhez társíthatjuk a verseskötet tematikus csomópontjaként megjelenő falut és az ott élő embereket. A falu és közössége letűnt kor emlékeként reprezentált a könyvben, mára már kiüresedett, elhagyatott, a jelenkor embere hiába keresi ott a gyökereit: „amikor hazamegyünk / a hegyekhez / elmegyünk apámmal / az üres faluba / a nagyszülői házhoz” (otthon). Ez pedig az emberi hanyagság miatt következhetett be, hiszen azért lett elérhetetlen és elnéptelenedett a falu, mert a természetet kifosztották, nem vigyáztak rá. Ez a gondolat a zöld menyasszonyok című szövegben bír a legnagyobb erővel, ahol az emberi figyelmetlenség következtében válik elérhetetlenné a falu („mert nem figyeltek arra / hogyan kell a köröket / a bőrre felrajzolni / és betört a víz”).
A régiek címhez szintén kapcsolódhat az apa figurája, akire tekinthetünk ősként, régi hagyományok őrzőjeként.
Ugyanakkor a kötet egészén átívelő téma, hogy a versbeszélő mennyire vágyik az apával való elmélyült kapcsolatra, szeretetre, kötődik hozzá, de az a ragaszkodás egyoldalú, nincs visszaigazolás. Ez már a könyv legelején, az úton című versben is hangsúlyos, ahol az apa ugyan jelen van, de elérhetetlen a beszélő számára („nézni nem / nézni nem /nézni nem / nézni apám hangja szól a hát / mögül”). A vadat lesni nem szabad című szövegben pedig maga az apa alakja vonja kétségbe a vers beszélőjével a kapcsolatot („az anyajegyem kettéhasadt / és apám bizalmatlan kérdi / hogy fogunk hát ezek után / ezer közül is”). Vagyis mind az ősökkel való kapcsolatra rávetíthető, mind pedig a környezeti viszonyok esetében megjelenik a vágy-hiány dinamika.
A természet saját terének visszahódítása rajzolódik ki egy apró történeten keresztül, mely a hallga című versben kezd el kibontakozni. A cím izgalmas, variatív értelmezéseket nyit meg. Egyszerre gondolhatunk a hal, hall, hallgat és akár az alga szavakra is. A felütésben a környezet alkotta falu kerül színre, majd az „akkor emberek jöttek” mondat élesen megtöri a szövegtörzset, hatásosan érzékeltetve a kontrasztot az ember megjelenése előtti béke és a feltűnése utáni állapot között („lovak éltek a susnya árnyaiban / az emberek sorra elnevezték őket / nem tudták hogy már van nevük”). Ennek folytatásaként, továbbgondolásaként értelmezhető a zúgó című vers, melyben az ember elveszti a korábban megszerzett irányítást a völgy és a természet felett („és egy idő után elfelejtették a neveket / melyekkel a lovaknak parancsoltak / tudták hogy nem urai többé a völgynek”). A csönd című szövegben végül a természet teljesen visszanyeri uralmát („akkor elmennek az emberek”), és végtelen nyugalom kezd el uralkodni a táj felett („a zúgó folyó lelassul a sok csipkétől”).
Az írások hasonló hangvételűek, mégsem válik monotonná a kötet.
Erről a szövegek hangulatait kitűnően megragadó és érzékletesen interpretáló rajzok, valamint a kibontakozó mikrotörténetek gondoskodnak. A kötet felmutatja az átjárhatóságot az ember és természet között, a végbemenő metamorfózisok során a test mindig természeti képződménnyé alakul át, a természet pedig több szövegben visszaszerzi az őt megillető helyét a világban.
Ezért annyira érzékletes, ahogyan a kötetzáró oszlopvers beszélője hosszasan várja saját átváltozását, mellyel visszakerülhetne a természet körforgásba, de ez nem fog bekövetkezni („vártam azt hittem arról szól / majd rajtam nyílnak a virágok”).
Majd megtörténik a legutolsó metamorfózis,
és paradox módon a vers beszélője asszonnyá változik („és a bőrszag elfeledte a földét / és én is asszony lettem”). Vagyis az eltávolodás az ember és a természet kapcsolatában annyira végleges, hogy az egyén halála után sem tud részt venni többé a körforgásban. Másrészt viszont az asszonnyá válás több szövegben is a szabad asszociációknak enged teret. Az asszonyalak ábrázolása a képekben is izgalmas, a könyvborító hátoldalán egy csuklyás alak tűnik fel egy köralakú metszetben, mely akár földalatti járatot, alagutat is megidézhet. Ez a rajz még megkapóbb az utolsó vers ismeretében, hiszen az asszony(ok) nehezen közelíthetők meg, nem fedik fel valódi kilétüket, megmaradnak rejtélyes lényekként „a kutak alján”, ahogyan azt a legutolsó grafika is színre viszi.
A könyv zárása éppen attól lesz katartikus, hogy szembe megy a várakozásokkal,
és nem következik be az, amire a versek beszélője számított, amire hosszasan várt. A szövegek és a rajzok nem alá-fölérendeltségi viszonyban állnak, hanem szerves kapcsolatuknak köszönhetően bővítik a jelentéseket. Veréb Árnika versei és Veréb Csilla grafikái szimbiózisban vannak, akárcsak az ember a fával ebben a sajátos szövegvilágban.
Veréb Árnika: régiek, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020.
A borítófotót Veréb József készítette.
