Korunk sorozatdömpingjében nem könnyű igazán eredeti szériát találni, de a brit Utopia írója, Dennis Kelly tett róla, hogy legújabb műve, A harmadik nap 2020 egyik legeredetibb, ha nem is a legkiválóbb sorozata legyen.
Nemrég jelent meg Zsolnai György Spoiler című könyve, amely a kortárs sorozatok világáról szóló esszéket tartalmaz. Ennek a cikknek nem tárgya a kötet minőségét megítélni, azonban van benne néhány érdekes írás arról, hogy
vajon a nagy sorozatdarálások közepette mennyi igazán emlékezetes, újranézésre is méltó szériával találkozunk manapság.
Zsolnai egyfajta válságkorszakként definiálja a 2010-es évek második felét, azaz a sorozatok jelenét, mert a mennyiség kezd a minőség rovására menni. Avagy minek nézzünk meg egy ötszázadik krimit/sci-fit/fantasyt, milyen eredeti koncepciót tud felmutatni mondjuk a Stephen King regényéből készült A kívülálló, vagy mit tud virítani történelmi-kosztümös kalandsorozatként az HBO-n nemrég startolt Romulus? Van-e még új a nap alatt?
A Spoiler szerzője is megvallja, hogy szívesebben nézi újra a húsz évvel ezelőtt bemutatott Maffiózókat, mintsem kockázatot vállalva belevágjon valami friss szériába, amiről esetlegesen kiderül, hogy megint ugyanazt a sztorit meséli újra, mint korábban ezer másik elődje. Ez a probléma Dennis Kelly és Felix Barrett forgatókönyvíró-producerek minisorozata, A harmadik nap esetében is fennáll, azonban
a széria a jól ismert toposzokat újszerű módon játssza újra.
A harmadik nap cselekménye kísértetiesen hasonlít a klasszikus brit horror, A vesszőből font ember (1973) sztorijára, illetve az ennek nyomán járó Fehér éjszakákéra. Adott egy, az Egyesült Királyság délkeleti partjainál a valóságban is létező sziget, Osea. Magántulajdonban van, jellemzően filmforgatásokhoz bérelik ki vagy sztárok veszik igénybe, illetve helyi turistalátványosságnak is számít. A sziget különlegessége, hogy szárazföldi járművel csak egyetlen keskeny földúton lehet megközelíteni, amely dagály esetén járhatatlanná válik. Régebben katonai bázisként is használták, valamint drog- és alkoholfüggők számára fenntartott rehabilitációs központ működött itt.
A sziget különleges státuszát és múltbeli történeteit aknázza ki a sorozat. Főhőse, Sam (Jude Law) éppen egy piszkos üzletet akar nyélbe ütni, amikor eltűnik az a pénz, amellyel családi vállalkozásuk megmentéséért megvesztegetni készült egy tisztviselőt. Ezen a napon van fia, Nathan eltűnésének, illetve meggyilkolásának évfordulója. Sam kiül az Osea közelében lévő szárazföldi erdőben egy patak partjára, meghallgatja a Florence and the Machine The Dog Days Are Over című, családi himnuszként funkcionáló számát, és könnyeivel küszködve egy ruhadarabot tesz a vízbe.
Ám ekkor felfigyel a távolban egy, a kisfiára kísértetiesen emlékeztető gyerekre,
akit követve eljut az épp öngyilkosságra készülő kamaszlányhoz, Eponához. A férfi megmenti és hazaviszi az Osea-n lakó Eponát. Ezzel végzetes hibát követ el, mert bár a szigeten élő zárt közösség kedvesnek tűnik, később kiderül, hogy hagyományőrző fesztiváljaik és egyéb rítusaik nagy szerepet játszottak abban, hogy a kamaszlány eljusson az öngyilkosság gondolatáig. Mivel Sam felelősséget érez Epona iránt, így marad egy éjszakára, azonban a harmadik napon már nincs számára menekvés.
A hatrészes sorozat két nagy egységre osztható, ezek közé pedig beékelődik egy önálló, akár tizenkét részes szériának is beillő tizenkét órás speciális epizód. Az első három rész címe Nyár, ezek egy-egy nap történéseit mutatják be Sam főszereplésével. A második három rész, a Tél, hasonló szisztéma szerint épül fel, de ebben Sam helyett a szigetre frissen érkező Helen (Naomie Harris), illetve két tinédzser lánya, Ellie és Talulah kerülnek a cselekmény centrumába.
A tizenkét órás, egyetlen hosszú beállításból álló, különleges epizód pedig az Ősz címet kapta.
Ebben szintén Sam a főszereplő, aki egy egész napos beavatási rítuson esik át egy felnőttkorba lépő fiúval együtt.
A három évszak szerint tagolt történetek három különböző stílust képviselnek, és hangulatukban, léptékükben, perspektívájukban is nagyon eltérnek egymástól. Nem véletlen, hogy a showrunnerek három különböző alkotóra bízták a megrendezésüket: a Nyárt Marc Munden (Utopia), a Télt Philippa Lowthorpe (Jamaica fogadó), az Őszt pedig Felix Barrett és Marc Munden dirigálta.
A három nagy egység közötti különbség pedig nemcsak a stílust és a hangulatot, de a minőséget tekintve is szembetűnő.
Minden szempontból az első felvonás a legjobb, melynek alapja Jude Law iszonyúan erős színészi jelenléte. Nagyon sajnálatos, hogy a Télben a karaktere háttérbe szorul, mert Sam a sorozattörténelem egyik legérdekesebb, legeredetibb figurája. Law hihetetlen átlényegülésen eshetett át a forgatás során, mert teljesen más karaktert hoz, mint korábbi filmjeiben (Sherlock Holmes) vagy sorozataiban (Az új pápa).
Rendkívüli természetességgel formálja meg a fia gyászában megzavarodott, majd érzelmeit, főleg dühét és haragját elfojtó átlagembert. Ez a természetesség és realizmus pedig jellemző A harmadik nap első három részére is, annak ellenére, hogy olykor – összhangban a karakter lelki traumájával és az általa használt bódítószerekkel – a sztori átcsap szürreális víziókba. Ezen persze nem szabad meglepődni, hiszen Dennis Kelly már az Utopiában is
mintha egy begombázott ember látomását elevenítette volna meg.
Az igencsak elborult, olykor horrorisztikus vagy groteszk víziók ugyan elidegeníthetik a nézőt, azonban ezek egyrészt szerves részét képezik az erősen lelki karakterű és szubjektív történetnek, másrészt az értelmezés vágya, illetve a sziget sötét titkai iránti kíváncsiság mégis fenntartják a befogadói érdeklődést. Nem könnyű nézni a Nyárt, de Jude Law játéka, illetve Sam remekül megírt karaktere miatt érdemes megküzdeni az első három epizóddal.
Law mellett pedig a többi figura is igen gyorsan megkedvelhető, illetve izgalmassá válik. A helyi vendéglátóhelyet üzemeltető Mrs. Martin, illetve az őt játszó Emily Watson is zseniálisak, ahogy a Katherine Waterston által kiválóan megformált, első látásra hóbortos kutatónak tűnő, Sam segítőtársává előlépő Jess is kellőképp rejtélyes ahhoz, hogy a főhőssel együtt a kínzó kíváncsiság ott tartson minket a szigeten.
Az operatőri munka szempontjából is igen izgalmas a Nyár és az Ősz: előbbit Benjamin Kracun (Vadállat, Ígéretes fiatal nő), utóbbit Ole Bratt Birkeland (Utopia, Judy) fényképezte. Neki tizenkét órán keresztül
magas fordulatszámon kellett pörögnie, hogy megvalósulhasson a tévé- és filmtörténeti jelentőségű speciális epizód.
Kracun képeire a dokumentarista, az expresszionista és a szürrealista stílus egyvelege jellemző, illetve ezeket kombinálja, váltogatja. A Samhez kapcsolódó erős szubjektivitást a közelképek teremtik meg, azaz a kamera olykor szinte a férfi arcába mászik. Amikor Sam a második epizódban egy kinti mulatság során Jess-szel drogot fogyaszt, garantáltan a néző agyába égnek azok a különleges képsorok is, amelyeken az előtérben a főhőst látjuk, a háttérben pedig eközben kibontakozik az őrület, ahogy a kábítószer egyre erősebben hatni kezd a férfira.
Valóság és képzelet lassan összefolyik, a dokumentarista stílus helyét átveszi az expresszionizmus és a szürrealizmus. Mivel nem egy ilyen jelenet van a Nyárban, ezért egy idő után a néző joggal kérdőjelezi meg, hogy amit lát, az még az objektív valóság-e vagy már Sam látomása.
A harmadik nap kétségtelenül legkülönlegesebb epizódja a tizenkét órás különkiadás,
amelyet egyébként az adatbázisok és a forgalmazó HBO is külön kezelnek. Az HBO GO-n nem is találjuk meg az élő közvetítésről készült felvételt, csak Facebookon nézhetjük meg, illetve a szolgáltató YouTube-csatornáján érhető el egy másfél órás, szerkesztett változat. Akármelyiket is tekintjük meg, mindenképp utánozhatatlan élményben lesz részünk, természetesen kiváltképp akkor, ha van egy fél napunk az eredeti performanszra.
A megvágott változat is kellőképp meditatív hangulatúra sikeredett, és bár klasszikus értelemben vett sztorit vagy karakterépítést ne várjunk tőle, a rendezés és az operatőri munka csont nélkül zseniális. Tarr Béla Sátántangóját tartották eddig a „radikális kontinuitás”, azaz a megszakítatlan felvételeket leghosszabban tartalmazó, maratoni játékidejű történetmesélő filmek mintapéldájának, azonban A harmadik nap különkiadása letaszíthatná trónjáról Tarr művét, ha megfelelően nagy figyelmet és jelentősebb visszhangot kapna.
Alkotói az Őszt gyakorlatilag zenei struktúrára építették fel, azaz egy igen hosszú, csendes felvezetővel kezdődik, majd a felbukkanó szigetlakók és rituálék formájában egyre több és több „hangszer” csatlakozik a „beavatási szimfóniához”. Habár nem annyira egy történet, mint inkább egy fiktív, remekül koreografált összművészeti performansz bontakozik ki a szemünk előtt, de
a gigantikus epizód dramaturgiai szempontból is kiválóan felépített.
Eleinte csak statisztának kinéző embereket látunk, majd egyre több ismerős arc tűnik fel a Nyárból, és elérkezünk Sam házához, hogy végül felbukkanjon az időközben szakállat növesztett főhős, aki megkezdi „vesszőfutását”. Kár, hogy a felvétel különlegességéből (az alkotók egy kamerával, nagyszámú statisztéria mozgatásával dolgoztak) adódóan a párbeszédek alig hallhatók, de az Ősznek nem is ez a lényege, hanem a látvány. Ez az egysnittes, tizenkét órás élmény az abszolút (látvány)film.
Ehhez a két, vizuálisan és történetszinten is igen erős epizódhoz képest
a Tél abban az értelemben is tél, hogy az alkotói kreativitás az utolsó három részre megdermed és a fináléig sem olvad ki.
Mindez nem Naomie Harrisen múlt, mert az ő jelenléte hasonlóan erős, mint Jude Law-é volt a Nyárban és az Őszben. Sokkal inkább a jóval konvencionálisabb megvalósításon, illetve a kiszámíthatóvá vált forgatókönyvön bukik el az utolsó három rész. Helen karaktere erőteljes lenne, de az egyszerűen nem reális, ahogyan hozzá képest a többi figura megváltozik. Például az alkotók mesterségesen csináltak kvázi negatív hőst Jessből, míg Samet passzív pozícióba kényszerítették, hogy Helené lehessen a főszerep.
Azonban a nő drámája viszonylag későn bontakozik ki, gyermekei pedig egydimenziós karakterek, szinte teljesen kibontatlan marad a háttérsztorijuk, a motivációjuk. Érezhető, hogy a Tél sebtében készült, így egy átlagos pszichothriller lett belőle, amelyben nem a karakterek és a mitológiaépítés, hanem az akció és a menekülés kapja a főszerepet. Így elsikkad Sam pszichés problémája, és a szinte csak a végkifejletben felskiccelt anya-lánya konfliktus indít el változást Helenben. Mire ez azonban kibontakozhatna, eljutunk a stáblistához. Ennek fényében
A harmadik nap lezárása összecsapott, és nem jó értelemben marad rengeteg megválaszolatlan kérdés a nézőben,
mert ezeket az alkotóknak kellett volna megválaszolniuk.
Annak ellenére, hogy a Tél jóval gyengébb epizódhármas, mint a Nyár vagy az Ősz, A harmadik nap mégis sokrétű alkotás. Többféle téma is megjelenik benne a vallási fanatizmus kérdéskörétől az aktualitásokon át a gyászmunka lélektanáig. Egyrészt igen erős motívum Osea elszigeteltsége, kívülállósága, illetve azok az értékek, tradíciók és rituálék, amelyek nélkül Mrs. Martin és a Freya Allan által játszott Kail szerint összeomlana az egész civilizáció.
Brit sorozat lévén nem lehet nem belelátni ebbe a motívumkomplexumba a közelmúlt történéseit, amelyek az Egyesült Királyság eleve különleges pozíciójából következtek. Bizonyos szempontból a szigetország mindig is szemben állt Európával, sajátos szabályozások, törvények és normák jellemezték, és bár főképp az Európai Unióval kapcsolatos aggályok állnak a Brexit hátterében, legalább annyira következik ez a kiválás az Egyesült Királyság sajátos kulturális és politikai helyzetéből. Tehát ilyen módon Osea rész-egész viszonyban áll Britanniával.
Ezzel összefüggésben erős a bevándorlás motívuma is: Sam és Helen is bevándorlók, akiket eleinte vonakodnak beavatni az „őslakosok”,
de mint arról a tizenkét órás epizód is tanúskodik, egy hosszas beavatási rituálé során lehetségessé válik a „migránsok” befogadása. A kérdés persze az, hogy ez Samnek hoz-e valamilyen pozitív változást az életébe – a Tél tanúsága szerint egyáltalán nem, sőt még az a kevés józan esze is elhagyja, ami kisfia elveszítése után maradt.
Illetve az utolsó három résznek éppen az a tanulsága, hogy hiába esett át több furcsa, kegyetlen és megalázó kihíváson, a férfit valójában soha nem fogadta be a közösség. Ez a problematika, vagyis, hogy valaki hivatalosan egy közösség tagjává válik ugyan, de a mindennapi gyakorlatban továbbra is a kirekesztéssel szembesül, nemcsak a britekre vonatkozó társadalomkritika, sajnos hazánkban is ismerős jelenség.
A nyilvánvaló kortárs társadalmi-politikai áthallások mellett azonban még fontosabb a személyes gyászmunka kérdése.
Sam és Helen is elveszítették gyermeküket, és pont azért sodródnak a szigetre, mert képtelenek feldolgozni ezt a tragédiát. Ebben az értelemben Osea a tudattalan vagy az eltemetett, elfojtott traumák szimbóluma, hiszen itt kerülnek felszínre a két főhős azon emlékei, amelyekkel maguk sem mertek szembenézni. Azért is fontos a nyitószekvencia azon része, amelyben a The Dog Days Are Overt hallgatva, könnyeivel küszködve gyászolja kisfiát Sam, mert itt válik láthatóvá az elfojtás: előzőleg a feleségével telefonon még üzleti ügyekről beszél, aztán az erdőbe kell elvonulnia, hogy gyászolhasson. De még itt sem mer teljesen megnyílni – erre később a szigeten több szereplő is utal, szerintük Sam túl udvariaskodó, és nem engedi szabadjára érzéseit. Jude Law zseniálisan játssza a könnyei ellen is küzdő, síró főhőst.
Esetében ezek az elfojtások a teljes őrületig vezetnek, míg Helenre inkább a maszkviselés jellemző, azaz még a néző elől is elrejti, hogy traumáját nem dolgozta fel. Lánya a szemére is veti, hogy olyan, mint a kő. Természetesen mindkét magatartásforma végzetes lehet, ennek materializációja a sziget, amely képileg is olyan, mint az elfojtott trauma vagy a tudatalatti. Azaz Osea-ra egy olyan út vezet, amely csak bizonyos időközönként bukkan felszínre, és a túlpartról nézve szinte eltűnik a tengerben.
Mindezzel összefüggésben a cím is sokatmondó, bibliai konnotációkkal bír.
A bibliai hármas szám, valamint Jézus alakjának sajátos értelmezése uralja a cselekményt és a formátumot is.
Három napig tart egy-egy sztori, a tizenkét órás rész is felosztható 3×4 vagy 4×3 órára, és három évszakot ölel fel a teljes történet, Osea lakói pedig a feltámadástörténet és az evangéliumok egy sajátos értelmezésére alapozzák hitrendszerüket. Az evangéliumok szerint Jézus pénteki napon halt meg, majd vasárnap, azaz harmadnap támadt fel. A sorozat szereplőinek szempontjából azonban kérdéses, hogy a harmadik napok, illetve a tizenkét órás epizód esetében a nap vége, azaz harmadik harmada hoz-e megváltást?
A Tél esetében ugyan tetten érhető valamiféle megváltás, de éppen a szálak elvarratlansága, illetve Helen szenvedésének kifejtetlensége miatt még az ő sztorijának végkifejlete is nehezen értelmezhető feltámadásként. Szóval a történet hősei inkább csak kívánják a feltámadást, de a jézusi csoda nem következik be a harmadik napon, lelkük nem támad fel abban az értelemben, hogy traumáiknak, így a tudattalanjukat szimbolizáló Osea-nak inkább hátat fordítanak, mert annak teljes valóságával képtelenek szembenézni.
Minden hibája és hiányossága ellenére A harmadik nap 2020 egyik legegyedibb hangulatú, legjobb sorozata lett,
ami szinte észrevétlenül írt tévétörténelmet különepizódjával. Ahogyan Dennis Kelly előző műve, az Utopia, úgy ez sem közönségbarát, mindenkinek bátran ajánlható alkotás. Azonban aki végre valami másra vágyik, mint amit a sorozatok átlaga képvisel, az mindenképp tegyen egy próbát A harmadik nappal, mert ha kitartunk mellette, dacára a felemásra sikerült finálénak, meghálálja.
A harmadik nap (The Third Day), 2020. Alkotók: Felix Barrett, Dennis Kelly. Rendező: Philippa Lowthorpe, Marc Munden. Szereplők: Jude Law, Emily Watson, Katherine Waterston, Naomie Harris, Paddy Considine, Mark Lewis Jones, John Dagleish, Nico Parker, Freya Allan. Forgalmazza: HBO.
A harmadik nap a Magyar Filmadatbázison.
