„Pótolhatatlan űrt hagy maga után”

Novemberben bezárt Budapest legendás koncerthelyszíne, a Dürer Kert és a mellette lévő próbaterem-komplexum, a Keleti Blokk. Bár a tervek szerint a klub új helyre költözik, az Ajtósi Dürer sori épületből való kiköltözéssel lezárult egy korszak. A Dürer nem csupán egy koncerthelyszín volt, hanem a Dürer Stúdióval és a Keleti Blokkal együtt egy közösségi alkotótér, amely rengeteg zenésznek adott otthont és inspirációt. Őket kérdeztük arról, mit jelentett nekik a budapesti zenei élet ikonikus helyszíne. Összeállításunk második része itt olvasható.

Vörös András (Ørdøg): Szerelmesleveleket kaptam egy arizonai melegközösségtől

A Dürer azt jelentette nekem, amit szerintem minden megkérdezettnek: második otthont. Néha elsőt. Ha úgy adódott, dolgoztunk ott, ha másképp, akkor szórakoztunk, és volt, aki időnként aludt is, ha más nem, egy asztalra borulva. És akkor ez még csak a Dürer, a Keleti Blokkról nem is beszéltünk, pedig ott készült az első Ørdøg-lemez, oda jártam énekelni-gyakorolni még egy hónapja is, és el ne felejtsük a Dürer-pincét, ahol meg a Keringő videóját forgattuk. Soroljam még?

Melyik koncertet mondjam? A Superbutt utolsó lemezének bemutatóját, pont a 40. születésnapomon, ahova még anyámat is elrángatták, aki akkor látott először színpadon? Még tortát is kaptam, és onnan indultunk Németországba turnéra, viszont mikor indultunk volna, kiderült, hogy a koncert alatt feltörték a kocsimat, elvitték az útitáskámat, benne az összes ruhámmal. Vagy az Ørdøg-lemezbemutatót, a Sötétanyagét 2017-ben, amikor minden klappolt, telt ház, óriási hangulat, úgy jöttünk le a színpadról, hogy életünk show-ja, aztán tíz másodperc múlva falfehér arccal belépett az öltözőbe a hangmérnök, és remegő hangon elnézést kért, hogy ilyen szarul ő még nem dolgozott, küzdött, mint malac a jégen, de nem szólt az egészből semmi. Vagy a Helmet-koncertet, amit mi szerveztünk, és ami alatt Page Hamilton akkori barátnője, Robin Tunney hollywoodi színésznő csendesen álldogált a pultnál, egészen addig, amíg egy kedves barátunk tökrészegen fel nem ismerte, és el nem kezdett udvarolni neki, miközben mi összeszorult gyomorral vártuk, hogy mikor kell beavatkozni, de végül kedélyesen elbeszélgettek hajnalig.

Vagy azt, amikor a Superbutt Figure című klipjét forgattuk több mint egy évtizede, és januárban egy másfél literes teaforralóval próbálkoztunk, hogy ne kelljen egy kád csaphideg vízbe belefeküdnöm meztelenül, de végül csak kellett, viszont a kész klip láttán legalább kaptam szerelmesleveleket egy arizonai melegközösségtől, akik pont az olyan mackós, szakállas férfiakat bírják, mint én. Vagy azt a Junkies-koncertet, amire csak úgy benéztünk, aztán a vége az lett, hogy Szekeres Andris gyakorlatilag kiénekelte az elsőszülött lányunkat anya hasából, mert jóformán a Dürerből mentünk a szülészetre. Legyen az, hogyha megnyit az új helyük, ott majd elmesélem mindet!

Bérczesi Róbert: Rengeteget kóboroltam ott álmatlanul

Annak idején, amikor még R33-nak hívták a Keleti Blokkot – de még azt követően is sokáig –, rengeteget kóboroltam álmatlanul az akkor még szinte teljesen lakatlan épület-komplexumban, üres tanteremről üres tanteremre járva. Emlékszem, ujjnyi vastag por fedte az iskolapadokat, amelyekről időről időre magamba szívtam a magam ébrentartóját. Később aztán, amikor már többé-kevésbé kezdték belakni a helyet a zenészek, zenekarok, producerek és hangmérnökök, sokukkal összebarátkoztam a legfelső emeleten található központi közösségi helyiségben, és szinte mindegyikük stúdiószobájában készítettünk is együtt félkész felvételeket, demókat, amelyek leginkább azért maradtak csupán félkészek, mert akkoriban átlagosan heti kétszer aludtam, vagyis mostanra már több emberöltőt leéltem.

Hogy kik is voltak ők? A teljesség igénye nélkül: az akkor még sound-designeri pályája kezdetén levő, szárnyait bontogató Somogyvári Dani, aki mára az ország leg(el)ismertebb dalkészítő producere lett, a Junkies-énekes Szekeres András és Birkás Geri, akik a Fantomas nevű stúdiójukat igazgatták a legfelső emeleten, a drága jó Peter Ogi, akinek a stúdiója egyben az otthona is volt, kedves barátaim, a Spacesh!t zenekar, Lőrincz Gyuri barátom, aki hangmérnök iskolát is vezetett a felvételkészítés mellett, a Néhai Bárány zenekar, és persze az eredeti bérlők, az R33-as brigád, a főnök Pernyével, Bánházi Gabival, Lászlóffy Andriellel és még hosszan sorolhatnám a neveket.

Keményen és kegyetlenül (el)bántam magammal azokban az időkben, és visszatekintve akár azt is gondolhatnám, hogy a fiatalságom legszebb éveit kótyavetyéltem el az elszállásokra, de tudjátok, én inkább úgy élek, ahogyan a nóta mondja: „csak a szépre emlékezem, az első boldog nyárra”. A legjobbakat!

Vitáris Iván (Ivan & The Parazol): Kivoltunk tőle, mennyire menő, hogy a Somló is a Dürerbe jár

Az Ivan & The Parazol első fellépései a Dürerhez köthetők. Emlékszem, ahogy a kistermes bulikra a Moszkván árultuk a jegyeket, mert akkor lehetett koncertet tartani, ha el tudtál adni 50 jegyet. A következő körben már az Irie Maffiáékkal nyomtuk a nagyteremben. Az első „nagyközönséges” bulink is a Dürerben volt, ott érezhettük meg a közönség energiáit, aminek azóta is függői vagyunk. Sokat jártam oda lemezbörzére is, ahol rengeteg menő cuccot szereztem, kislemezeket, polbeat kottás könyveket stb. Kedvenc koncertélményem egy Turbo- és Grand Mexican Warlock-buli volt, ahol ott volt a Somló Tamás is, mert a fia, a Dani a Grandben dobolt. Kivoltunk tőle, mennyire menő, hogy a Somló is a Dürerbe jár.

drMáriás (Tudósok): A Fekete Lyukra emlékeztető, sötét meleg

A Dürer hosszú évek kemény munkájával a város egyik kulcsfontosságú koncerthelyszínévé nőtte ki magát, ahol a politika hátszele által pillanatokra a figyelem középpontjába sodort nyálas kamuk helyett a kemény, zsigeri, eredeti, bátor, színes, hiteles produkciók, együttesek léphettek fel oltárian színes hangulati skálán: a buddhista bográcsos kerttől a foglalt házak kicsi, de annál fontosabb alternatív színpadainak világához kapcsolódó kistermén át addig a nagyszínpadáig, ahol viszont a giccsmentes zene legnagyobbjai játszhattak megannyi országból. Hatalmas veszteség, hogy ebben az állítólag egyre jobb helyzetbe kerülő, valójában pénzzel megvásárolt, harmadosztályú produkcióktól hemzsegő zenei világunkban egy kulcsfontosságú hellyel kevesebb lett, s ezáltal még tágabbra nyílt a kapu, hogy itthon csak a szuperízléstelen és korrupt mainstreamnek maradjon megszólalási lehetősége. Remélem, hogy ez a helyzet már van annyira rossz, hogy rosszabb nem lehet, s történik valami csoda, hogy a budapesti független/alternatív/kreatív/inventív/művészeti szempontból értékes zenék tovább éljenek, mert ha nem, akkor lehet, hogy én is kiszállok belőle.

Kedvenc koncertem a Dürerben a Tudósokkal a felejthetetlen Tilos Maratonokon volt, amikor a szédületes, vidám őrülettől leszakadt a fejünk. Nézőként nagyon élveztem a Hiedelmet (Csihar Attila és Pándi Balázs duóját) és a VHK-t a Fekete Zaj fesztiválon, emellett egy halom punkklasszikus koncertjét, összességében pedig leginkább magát a Dürert, a vérbeli klubhangulatot, a Fekete Lyukra emlékeztető sötét meleget.

Márton Dániel (Ricsárdgír): Én a Dürerben híztam meg

Rohadt egy dolog ez. Kifejezetten nyomasztó gondolat, hogy egy ilyen hely, ami ennyi művésznek, alkotni vágyó fiatalnak adott rengeteg segítséget és lehetőséget, most végleg bezárja a kapuit. Mi a Ricsárdgírrel többször próbáltunk itt, a Halál;orgazmus zenekar hangszerein, a második lemezünk dalai nagyrészt itt születtek. Egyszer egy lány hallotta, hogy ott próbálunk, és megkérdezte, bejöhet-e lerajzolni minket. Azért ez nem olyan szokványos dolog a próbatermekben, Andrissal mi egy picit zavarba is jöttünk, Bali viszont nagy örömmel ült modellt a dobszéken. Úgy emlékszem, Bali pár hónapig itt is lakott és imádta. Többször viszont nem rajzolták le.

Az első koncertünk a Dürerben a kisteremben volt, egy metálzenekar előtt játszottunk. Nem voltak sokan, a mi koncertünkre csak a metálzenekar tagjai jöttek el, viszont imádtuk azt a miliőt, ami körbeölelt minket. Ezután rendszeresen léptünk fel itt, a Tilos Maraton visszatérő vendégei voltunk. Fantasztikusakat ettünk, felejthetetleneket buliztunk. Én a Dürerben híztam meg. Nagy szomorúsággal tölt el minket, hogy soha többet nem tudunk visszajönni ide.

Szekeres András (Junkies): A Dürert mindig körbelengte az ideiglenesség érzete

2018-ig, amíg stúdiónk volt ott, a Dürer volt a főhadiszállásom. Ez egy kulturális élettér volt a Dürer Stúdióval és a Keleti Blokkal, amelynek közösségi élete meghatározó volt számomra. A Dürerben az volt a jó, hogy mindent meg lehetett oldani házon belül: ha grafikus kellett, találtunk, ha trombitás, találtunk. Barbaróval (Barbaró Attila, a Junkies gitárosa – S. T.) rengetegszer ültünk be a Keleti Blokkba szöveget írni néhány sör társaságában. Akár egy vécéfelirat is megihlethetett. Az Írj egy dalt című számunkba például a „Mértékkel lopj!” falfirka került be. „Írj egy dalt, hogyha kell / A téma az utcán hever / mértékkel lopjad el / Írj egy dalt, hogyha kell”. A Hazudni muszájt, ami az egyik legjobb klipünk, a Keleti Blokk folyosóján vettük fel vágás nélkül, egyetlen snittben.

2011-ben kerültünk a Dürerbe, amikor a Black-Outos Csányi Szabival csináltunk egy Oasis tribute-ot, és amikor próbahelyparánk lett, a dobosunk a Dürert javasolta. Szerettem volna a stúdiót is ideköltöztetni, mert egyre macerásabb volt Érdre kijárni, és tetszett, hogy a Dürer hat percre van tőlem. Reggel az első utam mindig oda vezetett. A 2010-es évek elején ez egy iszonyúan zárt közösség volt, Menyhárt Leó – Menyhárt Jenő fia – castingolt minket, hogy elég kúlok és megbízhatóak vagyunk-e, hogy oda járjunk. Becsületkasszás hűtő volt, ha az ember töltött magának egy whiskyt, bedobta az árát. Sokat söröztünk a teraszon is, és ha valami érdekes koncert volt, azon ott voltunk: Kory Clarke, Life of Agony, Hiperkarma…

Már a beköltözéskor azt mondták, hogy 3 évig működhetünk, úgyhogy a stúdióba direkt olcsó burkolatot választottunk. A Dürert mindig körbelengte az ideiglenesség érzete, csak a vég mindig kitolódott kicsit. Számomra a hőskorszak 2015 előtt volt, aztán ahogy bővült a csapat, fokozatosan felhígult az eszme, és a varázs kicsit elillant. 15 év után rá is untunk a stúdiózásra, és 2018-ban abbahagytuk.

De így is fantasztikusan sokat adott a Dürer. A fantáziadús című No Sleep ’Till Dürer Kert fesztiválunkra bekönyörögte magát a dél-koreai Naty zenekar, akikkel olyan jó barátság alakult ki, hogy azóta kétszer is játszhattunk a segítségükkel Dél-Koreában. Somogyvári Danira, aki ma az első számú zenei producer és sound designer Magyarországon, a Keleti Blokk folyosóján találtam rá. Húszéves se volt, de Ollókezű Edwardként tíz perc alatt összerakott egy Szekeres-szólódalt a kérésemre, én meg mondtam, hogy akkor csináljunk egy lemezt is. Dani a Dürer nélkül is eljutott volna oda, ahol most van – ő jegyzi a listavezető dalok többségét ByeAlextől Caramelen át a Follow the Flowig –, de én lehet, hogy nem találkoztam volna vele a Dürer nélkül, és akkor talán az első szólólemezem se születik meg.

Eckü (Hősök): Na, az katartikus volt!

A Hősökkel megszámlálhatatlanul sokszor léptünk fel a Dürerben. Az itteni bulik hangulata annyira megihletett, hogy a Jambalaya lemezen hallható Ha mi lépünk fel című dal konkrétan valami itteni őrület hatására született. Rengeteg OSG after, Offline Music Festival vagy éppen Goodfellaz esten nyomtuk. Volt valami különös atmoszférája a Dürernek, hisz nyáron és télen is működtek a klubbulik. A kertben található buszon virradt rám egyszer a reggel. A legkülönösebb mégis az volt, mikor egy Zöld Pardonba tervezett koncertünk eső miatt elmaradt, de fél óra alatt le lett szervezve a kisterem. Bemondtuk a közönségnek, jöjjenek a Dürerbe, megtartjuk ott. Átcuccoltunk, beálltunk, majd játszottunk vagy két és fél órát. Na, az katartikus volt!

Harcsa Veronika: Egy konvencionális jazzklubba talán sosem jött volna el, de a Dürerben meg tudtunk ismerkedni

A Dürer fontos alkotótér és kísérletező terep volt számomra. A jazz nem tartozott a Dürer és a Keleti Blokk fő profiljába, mégis több szálon kapcsolódtam oda én is – talán mert ott teret kaptak a besorolhatatlan és a fejlesztési fázisban lévő zenék. A YouTube-on vannak felvételek róla, hogy 2009-ben a Dürer kertben live actezünk Andrew J-vel és Kaltenecker Zsolttal. Ez volt a Bin-Jip előszobája, még a zenekar hivatalos megalakulása előtt itt próbálgattuk egymást zeneileg. A telep egyik hangstúdiójában vettük fel 2013-ban a Kassák Lajos verseinek szentelt lemezünket is. A koncepció az volt, hogy nem próbáltunk előtte egyáltalán, mindenki csak a kedvenc Kassák-verseit hozta el, és a stúdióban az egész munkafolyamatot rögzítettük. Így akartuk megörökíteni azt a mágikus pillanatot, amikor először hangzik el egy dal. Ilyen kísérletező munkára nem mindenhol van lehetőség, és főleg nem mindenhol tudtuk volna kifizetni az ehhez szükséges stúdióidőt.

A legkedvesebb koncertélményem az, amikor két éve nyáron játszottunk Gyémánt Bálinttal a Dürer szabadtéri színpadán. A délutáni felhőszakadás után szerencsére elvonultak a felhők, meg tudtuk tartani a koncertet, és a nézők sem riadtak el, szépen tele volt az udvar. A színpad szélén maradtak kis vízfoltok az eső után, és ahogy játszottunk, megjelent egy fiatal lány az első sorban, aki látszólag a tócsákat videózta. Később átküldte a felvételt, amin csodálatos érzékenységgel váltotta a fókuszt a lámpák meleg színeiben játszó tócsa és a benne megjelenő tükörképünk között. Azóta két klipet is készítettünk a lánnyal, akit Nagy Eszter Fruzsinának hívnak, és aki talán sosem jött volna el egy konvencionális jazzklubba, de a Dürerben meg tudtunk ismerkedni.

Áron András Apey: A Kultiplex óta nem volt még egy ilyen hely

A három terem miatt a Dürer különösen fontos szerepet töltött be az itthoni és külföldi zenekarok érkezéseiben, a felső Keleti Blokk rész miatt szintén nagyon nagy kár, ami részben a régi, „vágóhidas R33”-nak és még sok mindennek volt a bölcsője. Annyi minden mást hordozott magával, hogy pótolhatatlan; a megszűnése hatalmas űrt hagy maga után. Nagyon szomorú vagyok emiatt az egész miatt. A Kultiplex óta nem volt még egy ilyen hely.

Össze se tudnám számolni, hányszor léptem fel a Dürerben. Az első zenekarom búcsúkoncertjétől a telt házas Neck Sprain-debütkoncertemen át az Apey & the Pea első düreres koncertjéig megszámlálhatatlan gyönyörű élményem volt. Nézőként az egyik legjobb talán az Eyehategod volt a kisteremben és az Obituary, Exodus, High On Fire a nagyteremben. Nagyon hosszú a lista.

Bradák Soma (Galaxisok, Platon Karataev): Irtó szimpatikus volt a közösségi szellem

Nekem egyik zenekarom se próbált a Keleti Blokkban (a Dürer Stúdióban viszont igen), de mindig is nagyon tetszett, hogy milyen sok banda működik itt (a műtermekről és egyéb kreatív projektekről nem is beszélve), és irtó szimpatikus volt az a közösségi szellem, ami ennek következtében kialakult ezekben az emberekben. A Dürer Kert pedig Budapesten a bécsi Arena párja volt: kicsit viseltes téglaépület több koncertteremmel és egy szabadtéri színpaddal a bel- és a külváros közötti szürkezónában. A különböző méretű termek lehetővé tették, hogy rengeteg együttes forduljon meg itt, a könnyűzenei élet elképesztően széles spektrumát felvonultatva. Több szuper koncertet láttam a Dürerben (a Mournt 2018-ban, a The Wave Picturest és a PUP-ot 2019-ben), és szerencsére pár alkalommal játszhattam is itt.

Müller Péter Sziámi: Nem az idő  múlik el, csak a dolgok múlnak el

A Dürer volt a legjobb koncerthelyszín, a sok közül két alkalom ugrik be hirtelen: a Tilos Maraton, ahol díjazott lettem a Slam Poetry bajnokságon, tán még Závada Petit is lenyomtam, vagy ő engem, de az mindegy. És az egyik legjobb bulink a Kertben: a Szeretni még, amikor az alkalmi meglepetés szülő-gyerekkórus énekelte velünk a nézőtérről a pár éve a rádióban letiltott címadó dalt, és a 140 feldolgozás szerzőinek több mint a fele eljött mindenfelől, pedig eső és viharos szél volt – ami percre pont a koncert idejére abbamaradt. Bárdos Ági lekéste a fellépést, mert az öltözőből nem talált oda a színpadra a labirintuson át. Ilyenek, meg még sok.

A Blokk sokrétű élményforrás volt a számomra. Zenéltünk ott többször, együtt melóztunk sok olyan zenésszel, akiknek ott volt a próbahelyük, dalok születtek olykor, például Szekeres Andrisékkal. Ittam a becsületkasszás hűtőből. Ogi barátom egyenesen ott lakott, sokszor meglátogattam. Ráadásul a fiammal és a barátnőjével együtt oda jártam hangmérnöksuliba Lőrincz Gyurihoz. Ahogy a dalban van: „Nem az idő múlik el, csak a dolgok múlnak el…”