Kávézós vers
Épp hazafelé tartottam a szeretőmtől –
igazából nem szerettem, csak unalomból
és megszokásból jártam fel hozzá –,
amikor összefutottam veled – akit viszont
szerettem. Pár héttel korábban megtudtam,
hogy van valakid, és meg kellett játszanom,
hogy örülök a boldogságodnak.
Beültünk valahova egy kávéra.
Egy előadásról meséltél, amit
aznap hallgattál az egyetemen
a kortárs irodalmi tendenciákról –
új izmusokról és a régebbi izmusok
poszt és neo változatairól.
Én azt mondtam, hogy az ilyenek
mindig csak beszélni akarnak,
nem pedig mondani valamit.
Az lenne a legjobb, ha a művészet
nem lenne többé a művész
identitásának forrása,
de pusztán önmagát se szolgálná –
legyen a művészet az emberekért,
hogy figyeljenek és érezzenek valamit.
Felhívtad rá a figyelmemet, hogy
az imént épp előadtam
egy irodalmi programot – amit
egyébként, egy kis tanakodás után
epikoszcentralizmusnak neveztünk el,
mivel franciául sajnos egyikünk se tudott.
Aztán összeszedtük magunkat, és
elindultunk, mert a pultos kezdett
kinézni minket. Azt a két kávét
már rég megittuk, és csak
foglaltuk az asztalt meg
pofáztunk hülyeségeket órák óta.
Még mondtunk ezt-azt egymásnak
kint az utcán, sétálás közben,
aztán persze elérkeztünk ahhoz a ponthoz,
ahol elkerülhetetlenül
te jobbra, én balra.
Borítókép: Wikimedia
