„Kénytelenek leszünk John Prine humorára támaszkodni” – mondta egy este Bill Murraynek barátja, Hunter S. Thompson. Később ez a mondat ugrott be Murraynek, mikor depressziójával küszködve már hosszú ideje nem hagyta el a házát. Így feltett egy Prine-válogatást, majd elért a Linda Goes to Marshoz. „Úgy voltam vele, hogy hú, ez egész vicces. És ez volt az. Elértem a mélypontot, és ezzel vége is volt, elindultam visszafelé” – emlékezett az élményre Murray, akinek története John Prine legfőbb dalszerzői erényére, a felszabadító humorra mutat rá.
Nem véletlen, hogy Bill Murray éppen John Prine dalában talált fogódzót, és hogy a 2020 tavaszán, a COVID–19 áldozataként elhunyt dalszerzővel végül szoros barátságba került. Mindkettőjük művészetének veleje a humor és a melankólia elválaszthatatlansága, és a hétköznapi helyzetekben rejlő abszurditás, amely végső soron épp a melankólia alól húzza ki a talajt.
Mindketten hajlamosak meglátni a kisszerű poklokban rejlő humort,
és talán nem lövünk mellé, ha azt gondoljuk, ebben döntő szerepet játszik az is, hogy Murray és Prine is középnyugati kisvárosból származik. Pályájuk elejét mindössze egy utca választotta el: míg Murray a chicagói Second Cityben kezdte komikusi karrierjét, addig Prine a vele szemben lévő Earl of Old Townban játszott.
A postás, aki lenyűgözte a country forradalmárát
Prine karrierjének indulása már-már meseszerű. A 23 éves postás, aki gyerekkora óta írogatott saját, illetve sorkatonasága alatt társai szórakoztatására dalokat, rendszeresen eljárt Chicago óvárosába különböző open mic estekre (amatőr zenészeknek szervezett események, ahol bárkinek lehetősége van kettő-négy számos szettek előadására – S. R. W.), s bár ahhoz túlságosan félénk volt, hogy fellépjen, a kritikáinak bátran hangot adott. Ezt megelégelve, barátai rávették a Fith Peg bárban, hogy játsszon ő is valamit. Három szerzeményét adta elő „nagyobb” közönségnek életében először: Hello in There, Paradise, Sam Stone.
A dalokat hosszú, döbbent csönd követte. Olyasmi történt a színpadon, amire senki sem számított. A felocsúdott közönség végül megtapsolta Prine-t, akinek a Fith Peg tulaja azonnal munkát ajánlott: heti három este játsszon nála háromszor 45 percet. A kezdő Prine-nak természetesen nem volt annyi száma, amennyi kitöltött volna egy teljes műsort – pláne nem heti hármat. Így rémületében gyorsan nekiállt a dalszerzésnek; volt úgy, hogy az autóban ülve írt, míg a Fith Pegbe hajtott az esti fellépésre (Souvenirs).
Chicagóba viszonylag lassan kúszott be a hatvanas évek folkzenei reneszánsza, ezért igazán csak a hetvenes években alakult ki a folk- és dalszerzői szcéna a városban,
a chicagói fiatalok pedig már ki voltak éhezve az új és eredeti dalszerzőkre.
Így hamar híre ment Prine-nak, aki, az egyre növekvő közönségének hála, nemsokára megkapta a csütörtök, péntek és szombat esti kiemelt időpontokat, és még ugyanebben az évben feladhatta postai állását, mert három este többet keresett zenészként, mint postásként egész héten. Ekkor már a többi klub is felfigyelt rá, és egy-egy alkalomra át is csábította. Ilyen volt az Earl of Old Town is, ahol Prine későbbi jóbarátja, Steve Goodman játszott rendszeresen.
A következő év novemberében a country-dalszerzést alapjaiban forradalmasító, Oxfordot megjárt irodalmár, ökölvívó, ranger és helikopterpilóta, Kris Kristofferson Chicagóban játszott. Két koncertjén Goodman volt az opening act, aki meggyőzte Kristoffersont és a szintén a városban játszó Paul Ankát, hogy látogassanak el az Earlbe meghallgatni Prine-t.
Az Earl már zárva volt, mikor megérkeztek, Prine pedig az egyik boxban aludt arra várva, hogy megkapja a gázsiját.
Az asztalra feltett székek között ülve hallgatták meg Prine néhány dalát; amikor végzett, Kristofferson visszaküldte a színpadra, hogy játsszon még néhányat. Prine előadott további hét-nyolc dalt, majd Kristofferson újra visszaküldte: „most játszd el az összeset még egyszer, plusz bármit, amit tudsz!” Kristofferson másnapra (pontosabban: még aznapra) le is szervezett Prine-nak egy megbeszélést a kiadójával, az Atlantickel, New Yorkban pedig kevesebb, mint egy óra alatt Prine kezébe nyomtak egy lemezszerződést. Amiért más zenészek hosszú éveket küzdenek, az Prine-nak 24 óra alatt sikerült – majd’ egyéves előadói gyakorlattal a háta mögött.
Első, cím nélküli lemezére (John Prine) az Earlben bejáratott dalok kerültek. Nem elhanyagolható tény, hogy az album 14 dalából legalább négy (de inkább nyolc) a mai napig Prine legnagyobb slágerei közé tartozik (Hello In There, Sam Stone, Paradise, Angel From Montgomery). A Hello in There – egy 23 éves fiatalemberhez képest különösen – érzékletesen dolgozza fel az öregkori magány és demencia témáját. Postásként Prine rendszeresen kézbesített leveleket idősotthonokba, és felfigyelt rá, mennyire örülnek neki és munkatársainak a bentlakók, és hogy némelyikük úgy mesél róluk, postásokról a többieknek, mintha az unokáik lennének, akik éppen meglátogatták őket.
Már ebben a számban tetten érhetők Prine dalszerzői metódusának kulcselemei.
Az ő hősei nem névtelen fantomok:
a Hello in There-ben az elbeszélő hat nevet említ, és ezzel azonnal testközelivé válik Rudy, az egykori munkatárs a gyárból, a koreai háborúban elhunyt Davy, vagy John és Linda, akik Omahában élnek, és megvan a saját életük – ezért sem látogatják meg a dal beszélőjét. Megtudjuk, hogy feleségével, Lorettával már alig beszélnek, mert ő csak ül és bámul ki az ajtón. Mindannyiunk számára ismerősek ezek az elbeszélések: mind ismerünk Johnokat és Lindákat, és olyanokat, akiket nem látogatnak meg a Johnok és Lindák. Tökéletesen hétköznapi és profán mindaz, amit Prine elénk tár, ám éppen hétköznapiságukban pokoliak ezek az unásig ismert történetek – és éppen ebben rejlik az igazi tragédia.
„You know that old trees just grow stronger
And old rivers grow wilder every day
Old people just grow lonesome
Waiting for someone to say, »Hello in there, hello«”„Tudod az öreg fák csak egyre erősebbek
Az öreg folyók pedig napról napra szélesebbek
Az öreg emberek viszont csak egyre magányosabbak
Arra várva, hogy valaki beköszönjön: halló, van ott valaki?”
Prine érzékletessége az empátiájában rejlik – ami nélkül nincs jelentős dalszerzés.
A kis tragédiák is tragédiák, és éppúgy fájók, még ha nem is látványosak.
Prine tudja ezt. Amit már unásig ismerünk, azt mutatja be nekünk új fénytörésben, hogy megérezhessük a mindennapi terhek súlyát, amit mások cipelnek nap mint nap.
A Hello in There kisszerű hétköznapjai köszönnek vissza az Angel From Montgomery középkorú háziasszonyának történetében is, aki férjével már nem tud beszélgetni, és aki a mindennapok légypiszkos dögunalmát fiatalkori cowboyszerelméről szóló fantáziálásokkal tudja csak megtörni. (A dalt igazán híressé Bonnie Raitt rendkívül hiteles feldolgozása tette.)
De épp ez a hétköznapiság jelenik meg Donald és Lydia történetében is (Donald and Lydia). Virginia és Ray kövér lánya, Lydia (nevek!) szobája magányában ábrándozik a tőle mérföldekre lévő, katonai szolgálatot teljesítő szerelméről, Donaldról. Donald pedig mindeközben a kaszárnya latrinájának magányában maszturbál a kövér Lydiára gondolva.
„They made love in the mountains, they made love in the streams,
They made love in the valleys, they made love in their dreams.
But when they were finished there was nothing to say,
’cause mostly they made love from ten miles away.”„Szeretkeztek a hegyekben, szeretkeztek a patakokban,
Szeretkeztek a völgyekben, szeretkeztek álmaikban.
Ám mikor végeztek, nem volt mit mondani,
Mert mérföldekre egymástól szeretkeztek.”
Prine teljesen lecsupaszítja a karaktereit, akik sebezhetőségükben válnak szerethetővé, és ekképp tud hozzájuk kapcsolódni, velük együtt érezni a hallgató. Karaktereinek sebezhetőségén túl Prine a szinte mindenre kiterjedő részletességgel teszi még közelebbivé őket. Látjuk a játékteremben dolgozó Lydiát a neonfényben pénzt váltani, a hatvan wattos égővel alig bevilágított kaszárnya priccsein a borotvált fejű bakákat, és halljuk a csöndet, ami éjfélkor a latrinán várja Donaldot.
„Nagyon féltem – mesélte egy interjújában –, amikor először kellett a dalaimat közönség előtt énekelnem. Azt hittem, túlságosan részletesek, és ettől túl amatőrök, mert soha nem hallottam senkit, aki ennyire belemenne a részletekbe, és azt gondoltam, ez nem véletlen.” Ugyanakkor éppen részletességük teszik hatásossá a dalait: a karakterek nem üres térben lebegnek, mindennek van helye, minden körül van határolva – így hallgatóként azonnal a figurákkal egy térben, köztük találjuk magunkat.
Prine a „nagy nemzeti” tragédiákhoz is ezzel az eszköztárral nyúl. Adná magát, hogy a heroinista vietnámi veterán történetét (Sam Stone – megint csak név!) patetikus össznemzeti tragédiaként beszélje el. Ehelyett azonban a Rolling Stone olvasói által minden idők 8. legszomorúbb számának választott dalban minden pátoszt nélkülözve számol be arról, miként tér vissza Sam Stone a frontról, a lábában lévő srapnel okozta fájdalmat hogyan enyhíti morfium után heroinnal, és gyermekei hogyan nézik végig apjuk lassú halálát.
„And the gold roared through his veins
Like a thousand railroad trains
And eased his mind in the hours that he chose
While the kids ran around wearin’ other peoples’ clothes”„És az arany mint ezer vasúti kocsi
Morajlott végig a vénáin
És adott neki nyugalmat az erre szánt órákban
Míg a gyerekek mások levetett ruháiban szaladgáltak”
Új Dylan kerestetik
A hetvenes években megindult az „új Dylan” keresése, Bob Dylan ugyanis ekkor már félig-meddig nyugdíjba vonult, kiöregedett veterán volt (a harmincas éveiben). Minden nagyobb kiadó fel akart mutatni egy „új Dylant”, és a lehetséges jelöltek között volt Bruce Springsteen és Tom Waits mellett John Prine is. Mindhárman jelentős alkotók voltak már pályájuk kezdetén, ám egyben erősen különbözőek is, és mindhárman nagyon eltértek attól, amit az „új Dylantől” elvártak.
Ami Prine-t különössé tette az „új Dylan”-aspiránsok között, és amivel kivívta már a Fith Peg és az Earl közönségének a szeretetét is, az egészen abszurd humora volt. Prine egyik gyermekkori kedvence Roger Miller countryzenész volt, akinek karrierje totális katasztrófa volt addig, amíg föl nem hagyott azzal, hogy komolyan vegye magát. A Dang Me és a Chug-a-lug szerzője az értelmetlenség határát súroló dalokkal tett végül szert hírnévre. Prine abszurdba hajló humorában, és abban, ahogy képtelen magát komolyan venni, egyértelműen felfedezhető Roger Miller hatása. És ebben osztozik Bill Murrayvel is.
A későbbi lemezeken megjelenő dalok, mint például a That’s the Way That The World Goes Around (Bruised Orange – 1978), amiben például a jéghideg zuhany alatt a kádban vacogó alakot látjuk, vagy a Linda Goes To Mars (German Afternoons – 1986), amiben a férj felesége iránta tanúsított érdektelenségének hátterében azt feltételezi, hogy fejben az űrt és a bolygókat térképezi fel épp, vagy az Inspite Ourselves (Inspite Ourselves – 1993), ami a lába szőrtelenítése közben matrózként izzadó feleséget, és a feleség fehérneműjét titokban szagolgató férjet mutatja be – ezek jobb szó híján röhejesek.
És mi mindannyian – így Prine is – ugyanilyen röhejesek vagyunk.
Úgyhogy nem tehetünk mást, mint akár Donald és Lydia, vagy éppen Linda, és megpróbáljuk a lehetőségeinkből kihozni a legtöbbet.
Prine a röhejes vagy melankolikus, de legtöbbször egyszerre röhejes és melankolikus dalaival, valamint azokkal, amiket az ember magáról megfeledkezve fütyörész (Paradise, Fish and Whistle, When I Get to Heaven), hosszú évtizedek során elérte, hogy generációk közti kapoccsá váljon Amerikában.
A nyaraláson apával a kocsiban hallgatott dalok szerzője lett ő,
akinek a dalait ugyanúgy élvezte apa és fia is, hogy aztán harminc év elteltével a fiú már saját gyerekeivel hallgassa ugyanazokat a dalokat a kocsiban.
Ugyanakkor Prine, aki maga is túlélt két rákot – aminek következtében eltávolították állkapcsa egy részét, és amitől jelentősen romlott az énekhangja – birtokában volt egy afféle terápiás képességnek, ahogy Bill Murray esete is mutatja. Megérteti velünk ugyanis, hogy fájdalmunkban, tragédiáinkban nem vagyunk egyedül, hogy esendőségünk nemcsak természetes, de ez tesz minket emberivé és szerethetővé éppúgy, ahogy dalainak szereplői is szerethetők. Rávilágít arra, hogy akármekkora is a tragédiánk, olykor nem tehetünk mást, mint hogy megvonjuk a vállunkat, és megyünk tovább, mert „ez az, ahogy a világ forog”.
Szubjektív top 5
Paradise
Prine Nyugat-Kentuckyból elszármazott hillbillyk gyermekeként született, a nyarakat pedig rendszeresen ott is töltötte a kentucky-i Paradise-ban. Beszélgetésekben időről-időre felmerülő téma, mennyire lehet Prine-t déli dalszerzőnek tekinteni. Egy azonban biztos: a Paradise egy hibátlan Appalache-hegységi dal, ami akár 50 évvel Prine előtt is születhetett volna valamelyik völgy mélyén.
I Remember Everything
John Prine utolsó, posztumusz megjelent dala, ami azonnal Grammy-jelölést kapott. Ismerve a Grammy-bizottság működését, és hogy a John Prine-ról tudomást sem vevő Country Music Associationnel milyen a viszonyuk, nagyobb tételben fogadhatunk rá, hogy Prine meg is fogja nyerni a díjat.
Speed of the Sound of Loneliness
Egészen kevés megkerülhetetlen dalszerző van, és még kevesebb, akiknek a munkássága észrevétlenül épül be a nyelvünkbe, legyen az zenei vagy beszélt/írott nyelv. John Prine ezen kevesek közé tartozik: aligha van olyan énekes-dalszerző, aki nem írt „John Prine-dalt”. Jelen sorok szerzője éppen a Speed of the Sound of Lonelinesst írta meg hangról-hangra ugyanúgy, hogy csak hosszú idő elteltével kezdett gyanakodni az eredetére. John Prine dalai ennyire erősen és ennyire észrevétlenül hatnak az emberre.
You Never Even Called Me By My Name
Steve Goodman John Prine-nal egy hotelszobában írta meg „a tökéletes countrydalt”, felvonultatva az összes country-közhelyet, amit csak lehet. Mivel Prine túlságosan szerette a countryt ahhoz, hogy nyilvánosan parodizálja, ezért minden dalszerzői kreditet a barátjának adott. A dalhoz David Allan Coe írta végül az utolsó versszakot, hiszen nincs jó countrydal anya, börtön, farm, teherautó, vonat, karácsony és döglött kutya nélkül.
Christmas In Prison
Kevés igazán jó karácsonyi dal születik, ez azonban kötelező eleme a karácsonyi playlistnek. Minden idők egyik legszebb versszakával:
„She reminds me of a chess game with someone I admire
Or a picnic in the rain after a prairie fire
Her heart is as big As this whole goddamn jail
And she’s sweeter than saccharin at a drug store sale”„Olyan ő, mint egy sakkjátszma valakivel, kit csodálok
Vagy mint egy piknik az esőben bozóttűz után
A szíve olyan nagy, mint ez az istenverte börtön
És édesebb ő, mint a patikai szacharin”
John Prine korai, az Atlantic és az Asylum kiadónál megjelent lemezei új kiadásban Magyarországon a Magneoton gondozásában, december 11-én jelentek meg.
A borítókép Tom Hill/Wireimage fotója.
