A sorozat szinte észrevétlenül vált a popkultúra egyik legmeghatározóbb műsortípusává. Televíziós szériákat sokféleképpen lehet fogyasztani, hiszen elképesztően széles a zsánerek és tematikák spektruma, ezzel párhuzamosan pedig rengeteg befogadói stratégia létezik. Sorozatot nézhetünk háttérzajként, rajongóként, de akár minden apró részletet elemezve is. Az azonban bizonyos, hogy ezek a produkciók mindannyiunk életét átszövik.
Zsolnai György Spoiler című esszékötetében a tévésorozatokhoz, illetve a hozzájuk kapcsolódó jelenségekhez igyekszik útmutatóval szolgálni, és bár vannak a kötetben kifejezetten erős, koncepciózusan végigvitt szövegek, néhány esetben így is lehet némi hiányérzetünk.
Sorozatokról írni, legalábbis pontos fogalomhasználattal, igen nehéz, hiszen egy fiatal műformáról van szó, melynek esetében sokszor az irodalmi, az esztétikai vagy a filmes terminológiából kell „kölcsönkérnünk” a definíciókat.
Zsolnai nem is tesz kísérletet egy egységes, magyar nyelvű sorozatszaknyelv létrehozására,
hiszen ahogyan arra az alcím is utal, a kötetben esszék szerepelnek, és a szövegeken érződik is a publicisztikai jelleg. Főleg a szóba kerülő szériák kiválasztásán érezhetjük ezt, hiszen a szelekció bevallottan szubjektív. Azonban egyfajta rendszerezési igény mégiscsak jelen van, hiszen kronologikus áttekintés nyitja a szövegek sorát, emellett pedig a tematikai csomópontok is egyértelműen elkülönülnek egymástól.
A nyitószöveg tehát a sorozatipar történetének rövid áttekintését nyújtja. A művészettörténeti korszakhatárok kijelölése minden esetben önkényes, Zsolnai is utal rá, hogy csak nagyjából állapíthatók meg kezdő- és végpontok.
A szerző először magának a formának a kialakulásáról beszél, a történetet egészen a folytatásos hírlapszámokig vezetve vissza.
Már itt is megjelenik az a gondolat, mely egyébként igen gyakran kerül elő a sorozatokkal foglalkozó szakirodalomban, hogy a tévésorozat dramaturgiáját, felépítését tekintve leginkább a 19. századi nagyregénnyel ápol kapcsolatot.
Zsolnai kiemelten foglalkozik a sorozatok kettős determinizmusával, vagyis azzal, hogy miképpen határozza meg a produkciókat az elkészültük és a cselekményük ideje. Ahogy arra a szerző is utal, ez alapvetően igaz minden műalkotásra, azonban a sorozatok kollektív élményszerűsége ezt a hatást jól látható módon felerősíti. Ahogy az 50-es években még a forma megismerése, majd
a következő évtizedekben a tematikus és narratív határok kijjebb tolása jelentette a sorozatipar fő tendenciáját,
addig a 90-es évek legvégén született meg az a sorozatfogalom, amelyet ma is használunk. A Peak TV időszaka (a televíziós sorozatok 2000 környékén kezdődő aranykorára szokás így hivatkozni) az általánosan elfogadott közmegegyezés szerint a Maffiózók elrajtolásával, 1999-ben indult. Az HBO kábelcsatorna kulcsfontosságú e tekintetben, hiszen az általuk képviselt előfizetői modell a televízióban korábban sohasem látott alkotói szabadságot hozott magával.
A kötet elején a szerző egy érdekes állítással szembesíti az olvasót. Zsolnai szerint ugyanis
a klasszikus értelemben vett aranykor nagyjából 2013 környékén véget ért, azóta a minőség helyett a mennyiség lett az elsődleges szervezőelv.
Ez nem jelenti azt, hogy ma már nem készülnek minőségi sorozatok, az állítás sokkal inkább arra vonatkozik, hogy az a közlésvágy, mely mondjuk David Chase-t, David Simont vagy Vince Gilligant jellemezte (a Maffiózók, a Drót és a Breaking Bad című sorozatok alkotói), ma már mintha nem lenne meg. Sok igazság van Zsolnai álláspontjában, hiszen ha végigvesszük élményeinket (persze az efféle aktusok mindig szubjektívek, ugyanis ilyen mennyiségű tartalomnál fizikai lehetetlenség mindent követni), kevés olyan 2013 után indult szériát tudunk említeni, amelyet méltán lehetne egy lapon említeni ezekkel a kultsorozatokkal. Vagy ahogyan a szerző fogalmaz: „A streamingszolgáltatók előfizetőkért folyó versenyében újabb és újabb csodafegyvernek látszó szériák készülnek, amelyek azonban nem többek hosszúra nyúlt, dramatizált marketingvideóknál, amelyek végső soron az adott szolgáltató márkáját hivatottak promotálni” (27.).
A bevezető kisebb problémája viszont, hogy retorikai szempontból ugyan hasznos módon kerülnek elő benne az érdeklődést felkeltő kérdések, ezek azonban nem, vagy csak igen felületesen kapnak választ. Persze ismét ki kell emelni, hogy nem tudományos igényű munkáról van szó, azonban ez a gesztus így funkciótlanná válik.
A másik gond pedig a fogalmi tisztázatlanság, ugyanis például a címbeli „minőségi sorozatok” definíciója csak nagyon későn érkezik.
A kötet szövegei ezt követően két részre oszthatóak. Vannak „könnyedebbek”, amelyek olyan fogalmakat járnak körbe, mint a darálás vagy az újranézés, a másik csoportot pedig a talán már inkább a szakmának vagy legalábbis az értőbb közönségnek szóló filozófiai, hatalomtechnikai, narratológiai esszék alkotják. Egyébként a szövegek minősége is igencsak ingadozó, néhány esetben sikerül teljesíteni a célkitűzést, másszor viszont bántóan konklúziómentesnek érződik egy-egy írás.
Utóbbira talán a legjobb példa A Trónok harca-jelenség margójára címet viselő esszé. A témaválasztás eleve veszélyes, hiszen az utóbbi évek vitán felül legnépszerűbb és legtöbbet elemzett sorozatáról van szó. Zsolnai azonban nem tud (sőt talán nem is akar) a jelenség mélyére nézni,
a szöveg arányai sem stimmelnek, egy nagyjából négyoldalas esszéhez mérten túl sok a kitekintés,
illetve a sorozat egészének legtöbbet vitatott momentumával, a befejezéssel kapcsolatban sem tud érdemben állást foglalni. Persze tény, hogy egyszer minden sorozatnak vége szakad, és nem lehet olyan befejezéssel előállni, amellyel mindenki elégedett, azonban a Trónok harca végkicsengése bonyolultabb annál, minthogy az üzlet mindent felülírt. Főleg annak tekintetében komplikáltabb a szituáció, hogy Weiss és Benioff sorozata nagyjából az ötödik évad környékén már érezhetően válságba került, ekkor azonban még néhány ügyes húzás miatt nem siklott ki végérvényesen. Szintén problémás a Füstkarikák című esszé, amely egyébként olvasmányosan vezeti végig a dohányzás reprezentációjának történetét, ám azt gondolom, itt sem sikerül magát a jelenséget feltérképezni, vagyis hogy ma miért kezdi tabusítani a közvélemény a dohányzás ábrázolását.
Ezzel szemben viszont a filozófiai és hatalomelméleti gondolatmenetek – talán a szerző filozófus mivoltából is adódóan – kitűnőek. Zsolnai Sztoikus szériák című esszéjében érvényes kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogy bizonyos sorozatok esetében (a Louie és a Félig üres című produkciókat említi) mennyire választható el, ha egyáltalán elválasztható egymástól az alkotó és a főszereplő személye. Emellett kiváló a börtönök megjelenésével foglalkozó szöveg, a korábban hiányolt pontosítás itt megtörténik, Zsolnai börtönsorozatokon olyan produkciókat ért, amelyekben a börtön a legfőbb narratív szervező komponens.
Talán a leghosszabb írás is ez a kötetben, és a gyűjtés itt világos és teljes körű, a típusok elválasztása is tökéletesen megvalósul.
A Született machiavellisták című szöveg is remek, a machiavellizmus megjelenése a jelenkori sorozatokban is gyakori jelenség, emellett pedig később Zsolnai fontos dilemmákat fogalmaz meg azzal kapcsolatban – főleg az Évek alatt és a Diane védelmében című sorozatokat említve – hogy hol húzódik a határ egy produktum esetében az erőteljes állásfoglalás, illetve a nyílt propaganda között. Létezhet-e olyan szituáció, amikor az alkotó véleménye egyszerűen háttérbe szorítja az esztétikai szempontokat?
Mindenképp nagy erénye a kötetnek, hogy gondolkodásra és a saját sorozatélmények átértékelésére sarkall, emellett pedig a szövegek remekül olvashatók, Zsolnai világos stílusa és kétségtelen hozzáértése könnyen befogadhatóvá teszi az esszéket. Még úgy is, hogy néhány esetben olvasás után félig üresnek érezhetjük magunkat.
Zsolnai György: Spoiler – Esszék a minőségi sorozatok világáról, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020.
A borítókép forrása a thunderwave.com.
